Ungváry Zsolt: Déja vu 3.0

1914 nyarán egy balkáni kisvárosban lelőtték egy közép-európai monarchia trónörökösét. A nagyhatalmak régóta vártak valami jó kis casus bellire, hogy tisztázzák az aktuális erőviszonyokat. A németek igen erős nyomást gyakoroltak Ferenc Józsefre, hogy ezt ne hagyja szó nélkül. Mi ugyan mondtuk, hogy nem vágyunk háborúra, különben is utáltuk Ferenc Ferdinándot, de nem volt apelláta. A mozgósítás megkezdődött, az oroszok örültek, hogy itt az alkalom a Balkán és a tengerszorosok megszerzésére, az angolok alig várták, hogy megleckéztessék a németeket. Az egész teljesen szürreális volt, öt évvel korábban a francia tengerparton kávézgató németek döbbenten vették észre, hogy a pincéreikre, szállásadóikra lőnek. Az olaszok addig mérlegeltek, míg átálltak a másik oldalra és a korábbi szövetségest támadták meg. Ebből fakadt az az abszurd helyzet, hogy az addig sosem hallott Isonzó folyó és Doberdó hegy bevonult a magyar történelembe, miközben egymásról azelőtt mit sem tudó magyarok és taljánok gyilkolták egymást halomra. 

A vége lett, ami lett; nem sikerült kimaradnunk, és iszonyatos árat fizettünk érte.

A második világháború bele lett kódolva a Párizs környéki békékbe, ezért talán kevesebb megrökönyödéssel, de hasonló felállásban zajlottak az események. A németek innovációja ezúttal sikeresebbnek tűnt, mint legutóbb, és a biztos győztes óhatatlanul vonzotta a sikerből részesedni vágyókat. Amikor Hitler megtámadta a Szovjetuniót, megkezdődött a versenyfutás, ki tud előbb és több katonát biztosítani a Führernek. Szlovákok, románok, finnek masíroztak a diadal felé. Mi ugyan rühelltük az egészet, még egy miniszterelnököt is beáldoztunk a semlegesség érdekében, de akkora volt a nyomás nyugatról és annyira magunkra maradtunk volna a térségben, hogy mi is beszálltunk a háborúba. 

A vége lett, ami lett; nem sikerült kimaradnunk, és iszonyatos árat fizettünk érte.

A forgatókönyv pont olyan egysíkú, mint a hollywoodi piff-puff filmeknél: erőszakos nagyhatalom, hivatkozva a szövetségesi hűségre, belerángat egy konfliktusba, amihez nem sok közünk van – később, ha benne vagyunk, természetesen már lesz… A kis országok tülekednek, hogy le ne maradjanak, nekünk meg közben fapofával tudomásul kéne venni a provokációkat, legyen az bár a trónörökös lelövése, Kassa bombázása vagy az ukrán politikusok vérlázító acsarkodása.

Ki kéne maradnunk, mondta Tisza István és Teleki Pál, de az ellentábor erősebb volt: aki kimarad, lemarad, mondták, és próbáltak eminens diákként jól felelni. A következmények ismertek.

Ha a háború nagyon elhúzódik, tovább eszkalálódik, egyszerűen elfogynak az alternatívák. Ezért is kellene minél előbb béke. Amihez nem a legjobb út a fegyverszállítások bővítése, a német tankok megindítása a nagy orosz puszták felé…

A címlapképen bombatölcsért néz egy férfi, miután rakéta csapódott be egy óvoda közelében Kramatorszkban 2023. január 20-án. Forrás: MTI/EPA/Jevhen Honcsarenko