„Csak” egy félévi bizonyítvány?

Itt a félév vége, a legtöbb osztályban már megírták az utolsó témazárókat, ami után kézhez kapják a gyermekek a bizonyítványokat. Azt a bizonyos „félévit”, ami jó esetben csak jelzésértékkel mutatja a teljesítményt, s a legtöbb alkalommal nem számít bele az eredménye az előmenetelbe. Mégis, sokaknak fontos esemény, mérföldkő a félév vége már csak azért is, mert a gyermek láthatja eddigi munkája gyümölcsét, az éppen most zajló középiskolai felvételikről nem is szólva…  Galla Krisztina családtréner, Családi Életre Nevelés tanácsadó ennek kapcsán beszélt nekünk arról, hogyan tekintsünk ezekre a teljesítményekre, miként tartsuk fent a gyermek lelkesedését és energiaszintjét egy hosszú iskolai tanév alatt is.  

– Mi a félévi bizonyítvány jelentése, üzenete? Fontos a gyermekeknek, hogy év közben is kapjanak visszajelzést a munkájukról?

– Előszeretettel mondjuk a félévi értesítőre, hogy „tájékoztató jellegű” – a magam részéről ezen mindig kicsit mosolygok, hiszen az év végi bizonyítvány is az. Mindkettő megmutatja, éppen hol tart a gyermekünk, mennyit sikerült elsajátítania a tananyagból (az adott mérési módszerek szerint). Az év végi bizonyítványt azonban valahogy mégis komolyabbnak, fajsúlyosabb értékelésnek tartják. Talán mert az évek során ez keménykötésben megmarad, visszük tovább iskoláról iskolára, talán mert van benne valamilyen véglegesség, hiszen az abba beleírt jegyeken már nem lehet javítani. Teszem hozzá, csak az adott a tanévben…

– A felvételibe beleszámíthat a félévi bizonyítvány is…

– Valóban, mivel bizonyos iskolatípusban a közelgő felvételinél a pontszámok számításakor is figyelembe veszik a félévi eredményeket, így sok családban már a félévi értesítők is komoly fejfájást okozhatnak. Ebben a helyzetben érdemes már a tanév elejétől kiemelt figyelemmel kísérni gyermekünk előmenetelét, és még időben segíteni őt abban, hogy a képességeihez mérten a maximumot tudja nyújtani. Ez azonban véletlenül sem jelenti azt, hogy állandóan ostorozni kell őt, és nem merülhet ki abban, hogy „tanulj, tanulj, tanulj…”

Valódi segítséget kell adni: kikérdezni, esetleg elmagyarázni egy-egy nehezebben megérthető leckét, vagy korrepetálási lehetőséget keresni, ezzel elkerülve azt, hogy az utolsó pillanatban kelljen pánikszerűen görcsölni egy-egy jobb osztályzat kiharcolásáért.

A gyermekeknek – mint mindenkinek – a motiváció fenntartásához, a célok kijelöléséhez, a célok eléréséhez vezető út megtervezéséhez mindenképpen szükség van visszajelzésre! De! Ez a visszajelzés mindig legyen pozitív, megerősítő, bátorító! Ne arra helyezzük ilyenkor a hangsúlyt, hogy mi nem megy, hanem próbáljuk meg megnézni, hogy ami megy, ami sikerült, amiben előrelépést ért el a gyermek, minek volt köszönhető. Mit csinált ő maga jól? Mi volt az, amit mi szülőként tettünk és eredményes, célravezető volt!

Ezek alapján tervezhető az, hogy a kevésbé sikeres területeken mivel érhetünk el javulást, előrelépést.

– Nagyobb gyermekek esetében a felvételi súlya is nyomja a gyermekek vállát. Ilyenkor hogy lehet őket felvértezni az esetleges kudarcok, sikertelenségek ellen? (Mi például mindkét iskolát dicsértük, ahova jelentkeztünk, még akkor is, ha volt preferált intézmény, hogy semmiképpen sem legyen csalódás a végeredmény…)

– Azt tapasztalom, hogy az utóbbi években egyre erősebb az a tendencia, hogy a szülők minden és valóban minden felvételire úgy tekintenek, mint a gyermekük egész életét meghatározó megmérettetésre. Sajnos ez már az óvodaválasztástól terheli a családokat, és elsősorban a gyerekeket. Értem, hogy mindenki igyekszik gondos szülőként a lehető legjobb intézményt megtalálni a gyermekének, de sokszor nem a legjobb szempontok alapján történik a választás. Ez egy másik beszélgetés témája is lehetne, de most kérdésére válaszolva:

első lépésként a szülők vértezzék fel magukat a kudarcok, a sikertelenség ellen! Már ha az kudarcnak számít, hogy nem az első helyen, hanem „csak” az utolsóként megjelölt helyre nyer felvételt a gyermekük. Ilyenkor különösen jól jön, ha a család a helyzetre nem a „félig üres”, hanem a „félig teli” pohár analógiájával tekint.

Hiszen folytatódnak a tanulmányok, és nagy valószínűséggel azért egy olyan intézményben, amelyet valamilyen szempontrendszer alapján mégiscsak kiválasztottak. Mint ahogy Ön is említette, gyűjtsük össze valamennyi megjelölt intézménnyel kapcsolatosan azokat a pozitívumokat, amelyek miatt vonzó, ami miatt jó választás lehet, amit a gyermek számára nyújthat, ha oda sikerül bekerülnie.

Természetesen, ha valahol egy lapra tesznek fel mindent, az lényegesen megnehezíti a helyzetet, így a hozzám pályaorientációs kérdésekben tanácsért fordulóknak mindig azt javaslom, hogy igyekezzenek minél több alternatívát találni, minél több intézményt megjelölni a jelentkezési lapon. Különösen úgy, hogy a sorrenden még egyszer változtatni is lehet…

A munkám kapcsán sok iskolában van szerencsém megfordulni, és bizony összefacsarodik a szívem, amikor a nyolcadikosok úgy nyilatkoznak, hogy a közelgő felvételin múlik az életük! És ennek megfelelően stresszelnek, rettegnek – és sokszor éppen emiatt alul is teljesítenek…

Szülőként, pedagógusként hiszek abban, hogy nem „lexikon agyú tanulógépeket”, hanem olyan reziliens, a változó körülményekhez alkalmazkodni tudó, realistán optimista gyerekeket kell nevelnünk, akik képesek lesznek majd felnőttként megtalálni azt az utat, amiben kiteljesedhetnek, amiben örömüket lelik és ez által sikeresek, megelégedettek lehetnek.

– A félév vége egyúttal azt is jelenti, hogy tiszta lappal indulhat a második félév, új feladatok jönnek, s új erőbedobással jobb eredményeket lehet elérni. Hogyan tudjuk a gyermekeinket segíteni ebben? Milyen szemüvegen keresztül nézzük majd együtt velük a kézhez kapott bizonyítványokat?

A tiszta lap kérdése mindig nehéz! Nehéz szülőként – hogy ne emlegessünk fel egy-egy rosszul sikerült dolgozatot, egy-egy elégtelen feleletet, leckehiányt, intőt és még sorolhatnám. Nehéz pedagógusként – hiszen XY eddig (talán éveken át) nem jeleskedett, nem tanult, lusta volt, stb., stb… Nehéz megszabadulni a beégett negatív élményektől. Ahogy mondani szokták, egy negatív tapasztalat átbillentéséhez öt pozitívra van minimum szükség. De a tiszta lap a gyereknek sem könnyű, mert egyrészt egyfajta magatartás-változást is igényel, másrészt hosszan fenn kell tartani egy olyan viselkedést, ami számára nagy erőfeszítést igényel. Hogy egy nagyon egyszerű konkrét példával éljek: a gyenge teljesítmény mögött egyértelműen az húzódik meg, hogy a gyermek nem tölt elegendő időt a tanulással. Ennek a korrigálása egészen egyszerűnek tűnik: többet kell tanulni. Na de mikor? Milyen körülmények között? Milyen technikával? És ha ezeket a kérdéseket még meg is oldottuk, akkor nem csak ma, holnap, holnapután, de még hónapok múlva is működtetni kell a kialakított rendszert! És ez talán a legnehezebb… A jó hír azonban az, hogy kellő türelemmel, kitartással és következetességgel egyáltalán nem lehetetlen.

A siker érdekében mindenképp érdemes a szülő-gyermek-pedagógus hármasnak közösen munkálkodni azon, hogy a „tiszta lap” nyújtotta lehetőség meg is hozza majd a későbbiekben a gyümölcsét.

– Ha nehezen ment az első félév, érdemes-e újra gondolni a feladatok mennyiségét és a kitűzött célokat (például kevesebb vagy éppen több különórát választani, esetleg pihentetőbb délutánokat teremteni)?

– Egy picit messzebbről indítanék. Amikor gyerekekkel dolgozom, mindig egyfajta hangulatjelentéssel kezdjük az órát. Különféle módokon jelezhetik a gyerekek, hogy éppen milyen lelkiállapotban érkeztek a foglalkozásra. Döbbenetes, amit ilyenkor tapasztalok!

A nagy többség fáradt, feszült, rosszkedvű, ideges, jobb esetben „semmilyen, vagy közömbös” hangulatról számol be, elvétve akad olyan, aki a jókedvű, derűs, lelkes, kíváncsi lehetőségeket választja. És teljesen mindegy, milyen korosztályról, vagy a hét mely napjáról van szó. Szóval azt gondolom, a feladatok mennyiségét és a kitűzött célokat akkor is érdemes újra gondolni, ha az első félév eredményei sikeresek.

Hagyjunk időt a gyerekeknek pihenésre, játékra, uram bocsá’ unatkozásra! Sose felejtem el azt a másodikos kislányt, aki az „álomnapját” úgy képzelte el, hogy „lenne egy olyan nap a hétvégén, amikor nem megyünk sehová, csak bekuckózunk a nagy ágyba anyáékkal és kakaót iszunk”. Vagy azt a kamasz osztályt, akik megállapodtak abban, hogy „a felnőttek nem hagynak minket gyereknek lenni”… Próbáljuk meg itt is a kevesebb több elvet követni!

– Mi a tapasztalata, mennyire ment könnyen a visszazökkenés a hosszú téli szünet után, hogyan tudtak a gyermekek alkalmazkodni az őszi szünet hiánya miatt megfeszített munka, s az azt követő hosszú leállás-lelassulás után az új feladatokhoz?

– Én a saját gyakorlatomban nem éreztem, hogy nehezített pályán kellene mozogni az ünnepek előtti állapotokhoz képest. Ennek azonban meglátásom szerin leginkább az az oka, hogy már a tanév nagyon furcsa, zaklatott, eddig még nemigen tapasztalt hangulatban indult. Gyakorlatilag nincs olyan iskola az általam közelebbről ismert 15-20 között, ahol mind a pedagógusok, mind a gyerekek, sőt a családok is mintha valami ingoványos, ismeretlen talajon próbálnának előre jutni. A sejtésem az, hogy

a COVID okozta változások most kezdenek igazán jelentkezni a közösségekben, a gyerekek magatartásában, a tanuláshoz, a követelményekhez és a szabályokhoz való viszonyulásukban, és bizony sok esetben a családok életében is sok mindent előhívott, felszínre hozott a pandémia. A sok éve pályán lévő, egyébként sikeres, jól felkészült, lelkes pedagógusoktól gyakran hallom, hogy nagyon nehezen találják most az utat a gyerekhez. Olyan problémák tömegével találják magukat szemben, amelyek megoldásához már pszichológus, pszichiáter segítségét kell kérniük.

Egy szó, mint száz, biztosan vannak családok, ahol a szünetek rendszerének megváltozása nehézséget okozott a januári kezdéskor, de ennek különösebb jele a közösségek szintjén nincs.

– Egy év nagyon hosszú idő, még akkor is, ha az iskolaév gyakorlatilag csak 9-10 hónap, amit szünetek tarkítanak. Hogyan tudjuk a folyamatos terhelés mellett is fenntartani a lelkesedést és az érdeklődést a gyermekekben ennyi idő alatt?

– Itt most mondhatnám röviden, hogy biztatással, a pozitívumok kiemelésével, jutalmazással. De talán magunkba nézve is tudjuk, hogy például bármennyire szeretjük is a munkánkat, bizony vannak napok, amikor lankad a lelkesedésünk, amikor egy-egy újabb feladatnak nem túl lelkesen látunk neki. Tehát

első lépésként értsük meg a gyermeket és ennek adjunk is hangot! Ezzel sikerül megteremteni azt a légkört, amiben tudunk beszélgetni arról, hogy vajon mi a motivációvesztés oka. Ne akarjuk elbagatellizálni a gyerek által okként megnevezett dolgot, hiszen, ha ez neki nehézséget, problémát jelent, akkor az nehézség és probléma még akkor is, ha felnőttként ezt apró semmiségnek látjuk.

– Apró probléma is megoldásra szorul…

-Igen, de ne oldjuk meg azonnal a helyzetet száz javaslattal, hanem törekedjünk arra, hogy ő mondjon minél több dolgot, hogy szerinte mit lehetne csinálni, hogy lehetne kezelni a helyzetet. Ha igényli, ötletelhetünk mi is: mit gondolnál arról, ha…?, szerinted megoldás lenne esetleg, ha…? stb. – segítő kérdésekkel. Jó esetben kiderül az elakadás oka, és akkor már lehet akciótervet készíteni annak feloldására.

De jó eszköz lehet az is, ha igyekszünk olyan programokat, könyveket, filmeket keresni, amelyek a gyermek által éppen kedvelt témát ölelik fel – ezzel fenntartható, vagy éppen újraéleszthető lehet az érdeklődés a kapcsolódó tantárgy iránt is.

Beszélgethetünk arról is, hogy az adott dolog, amiben éppen lendületét vesztette a gyermek, milyen egyéb lehetőségeket rejt: például ha az összes betűt megtanulja, tud majd írni a nagymamáéknak; el fogja tudni olvasni a legvastagabb könyvet is; a fizika és a kémia törvényszerűségei milyen módon jelennek meg a mindennapjainkban; hogy a történelem ismerete egy-egy utazás során milyen sokat hozzáadhat az élményhez; és még sorolhatnám.

– Nem biztos, hogy az adott tantárgyat meg tudjuk vele szerettetni ha nem az ő világa…

– Mindig hangsúlyozom, hogy nem várható el egyetlen gyermektől sem, hogy egyformán lelkesen és motiváltan álljon minden tantárgyhoz. A „nemszeretem” tantárgyak esetében a motiváció egyrészt irányulhat arra, hogy azt erősítjük, hogy

milyen nagyszerű dolog, hogy legyőzi saját magát és mégis nekilát, elvégzi a feladatát, megtanulja a megtanulandót. Nagyobbaknál esetleg az is hatásos lehet, hogy saját életünkből, vagy ismerősök köréből hozunk olyan példát, amikor valamit nagyon nem akartunk megtenni; úgy láttuk, semmi értelme azt a valamit megtanulni, és aztán úgy alakult, hogy az életben mégis hasznát vettük.

És hát végül ott van a jutalmazás, mint motiváló eszköz. A „célprémium” ránk felnőttekre is motiváló hatással tud lenni, és a gyermekek is természetesen így vannak ezzel. Arra azonban nagyon figyelnünk kell, hogy a gyerek részéről befektetett munka, erőfeszítés egyenes arányban legyen a kitűzött jutalommal!

Adjunk módot arra, hogy a gyerek maga találja ki, mi lenne számára a motiváló jutalom. Törekedjünk olyan megegyezésre, ami mind a gyerek számára, mind számunkra elfogadható. Ne legyenek erőnket meghaladó jutalmak, se anyagilag, se az egyéb lehetőségeinket tekintve! Ne kizárólag pénzben mérhető, tárgyiasult jutalmakban gondolkodjunk!

A címlapképen végzős nyolcadikos diákok a bizonyítványukat nézik a ballagás végén az Újpesti Károlyi István Általános Iskola és Gimnáziumban 2021. június 11-én. Forrás: MTI/Koszticsák Szilárd