Mi elmegyünk a falig – interjú Marosi Antal haditudósítóval

A Katolikus Karitász többször vitt segélyszállítmányokat Ukrajna belső, háború sújtotta területeire is. Az adományok célba juttatásában Marosi Antal rádiós, újságíró is fontos szerepet vállal. A haditudósító személyes tapasztalatairól az Új ember nyomtatott száma közölt interjút, melyet a Magyar Kurír publikált. Ebből közlünk részleteket.

– Hogyan lesz egy nyomozóból haditudósító?

– Minden ember életében lehetnek kiégési szakaszok. Annak idején én is eljutottam erre a pontra. Egyszer csak egyre több olyan jelet fedeztem fel magamon, ami miatt úgy gondoltam, be kellene fejeznem a nyomozói pályafutásomat. Ekkor adódott egy lehetőség, amely révén kipróbálhattam magam rádiósként. A Petőfi adónál kezdtem dolgozni. A látszat ellenére ez két rokon szakma, hiszen a nyomozásnál és a rádiózásnál is alapkérdésekre keressük a választ: ki, mikor, mivel, miért? Sok-sok év elteltével jutottam el oda, hogy kipróbáljam, milyen egy háborús helyzetről tudósítani.

– Melyik volt az első terep, ahol járt?

– Koszovó. 1996-97-ben egy televíziós csapathoz csatlakoztam, így jutottam ki.  Háromszor is jártam ott.

– Mire figyel és meddig megy el egy haditudósító?

– Kétféle újságíró létezik. Az egyik bent ül a szállodai szobában, délután lemegy a hallba, megiszik egy-két whiskyt, közben felszedi az információt, és aztán azt a saját teljesítményeként elsüti.

A másik elmegy addig, amilyen közel józan ésszel még el lehet menni. Én az utóbbi kategóriába sorolom magam. Az ember ilyenkor óvatoskodhat, de van, amikor ennek nincs sok értelme, ha bombáznak, akkor minket is érhet találat.

– Használ védőfelszerelést?

– Nem. Miért vegyek fel védőfelszerelést akkor, ha annak sincs, aki ott él? Ha védőfelszerelés van rajtam, vagyis sok mindenben hasonlít a külsőm egy katonáéra, akár célponttá is válhatok, hiszen távolról nem feltétlenül látni pontosan, ki van a célkeresztben. Ráadásul elég nehéz egy ilyen felszerelés, lelassít, ha menekülni kell.

– Mit tapasztalt az ukrajnai útjai során, mi történik ott?

– Azt látom, hogy az ukránok mások helyett halnak meg. Ez nem az ő háborújuk, sokkal inkább az amerikaiaké. Az ukránok is tudnak erről, de nem képesek tenni ellene. Jártam kórházakban is, sok orvost nyomaszt a tehetetlenség, mert nincs elegendő felszerelésük a sebesültek ellátásához. Az ukrán emberek másként viszonyulnak a szélsőséges élethelyzetekhez, hiszen náluk ezt megelőzően sem volt olyan kényelmes az élet. A háború mérhetetlenül sok szenvedést okoz, de annak az ötvenéves férfinak – aki május óta sztrók következményeitől szenved és nem jut el a teltházas kórházba, és a szomszédok etetik – nem a háború okozza a legtöbb szenvedést.

Az biztos, hogy az ukrán embereknek egészen más fogalmaik vannak a nehézségekről és a problémákról, mint nekünk.

Sokszor segíteni sem egyszerű. Egy nyúlszájjal és farkastorokkal született, kórházban hagyott gyereknek próbáltunk ellátást intézni, már fogadták is volna Budapesten, de nem vihettük magunkkal, mert az édesanyja a segélyek miatt megtartotta a gyermek felügyeletét, így nem kapott útlevelet.

– Többször is vitte a Katolikus Karitász adományát Belső-Ukrajnába. Hogyan került kapcsolatba a szervezettel?

– Már azt megelőzően is sokszor vittem a Karitász adományát Kárpátaljára. Újságíróként kísértem kiutazó orvoscsoportot, de egy, a kábítószer-fogyasztás kockázatairól és veszélyeiről szóló előadás miatt is voltam ebben a térségben. Vagyis ez egy hosszú időre visszanyúló kapcsolat.

Úgy érzem, erre vezet az utam, ennek révén jó és nemes célért lehet dolgozni.

– Mennyire mélyen tudnak bejutni az országba az adományokkal? 

– Megpróbálunk olyan messze elmenni, amennyire csak lehet. Vannak Ukrajnának olyan részei, ahol szinte semmi sincs. A zöldre festett üzletek polcai teljesen üresek. Igyekszünk eljutni oda, ahol Kárpátalján élő fiatalokat soroztak be. Legutóbb Zaporizzsjában Munkácsról származó srácokkal találkoztunk, Harkov alatt pedig csapi fiatalokkal.

– Milyen szerepet játszik az életében a hit?

– Ami engem megtart, az annak a tudata, hogy egészen biztosan a Jóisten hordoz a kezében. Szent Rita a védőszentem. Irakban történt, hogy a társam mindenáron tovább akart menni, én azonban még maradni akartam. Egy kis idő múlva mégis elhagytuk az épületet, ami nem sokkal később felrobbant mögöttünk. Legutóbb, amikor Harkov mellett mentünk el egy busszal, nem sokkal mellettünk csapódott be egy bomba. Zaporizzsjából vonattal jöttem haza, később hallottam, hogy éppen ezt a vasútvonalat bombázták. Ez egy kiélezett helyzet, aminek a túléléséhez szükség van arra is, hogy hallgassunk a megérzéseinkre. Zaporizzsjából autóval is hazajöhettem volna, de úgy éreztem, az nem jó döntés. Máskor egy taxiba nem szálltam be, később a sofőr közölte, hogy baleset érte az autót.

– Élőben nézhetjük, ahogy Kijevben lakóházak omlanak össze, de a közösségi médiában, az interneten is számtalan kép és hír kering a háborúról. Mi tényleg egy háború valós képeit látjuk?

– Annyit láthat a néző ebből a háborúból, amennyit meg akarnak mutatni neki. Ez nem feltétlenül a háború, legfeljebb csak egy része. Általánosan viszont valójában nem látunk semmit, mutatnak három tankot, ami balról jobbra befordul. Jó esetben egy pillanatot talán, de egy sor felvételről később kiderült, hogy nem is akkor készült. Ezért nem vagyok tévés, hanem rádiós. A rádióban láttatni kell mindazt, ami történik. Az sem mindegy, hogy a magyar emberek mire fogékonyak. Sajnos az emberek döntő többségét túl nagy mélységben nem érdeklik a történések.

Sokszor magam is elcsodálkozom, hogy a hírek szerint ott, ahol épp állok, mi a helyzet. És tapasztalom, hogy nem az.

Az eredeti, teljes írás ITT olvasható.

Forrás: Magyar Kurír

Címlapkép: Merényi Zita/Magyar Kurír