Bátor Botond: Az egészséges ember hisz és tiszteli a másik értékeit

Az elmúlt években már nemcsak Magyarországon, de Erdélyben, Székelyföldön is sokan megismerték Bátor Botond pálos szerzetest, avagy Botond testvért, akit templomi szolgálata mellett gyakran motoron vagy éppen a lelki adoptálásra buzdítva látunk. Az egyetlen magyar alapítású szerzetesrend erdélyi elöljárójával gyermekkorról, szerzetessé válásról, keresztény nemzeti szellemiségről, székelyföldi életről készített interjút a romkat.ro Erdélyben szerkesztett katolikus portál, ebből közlünk részleteket.

– Amikor a szerzetesi élethivatásra gondolok, mindig az jut eszembe, hogy vajon milyen lehetett a gyermekkora annak, aki egész életét, mindennapjait az Isten szolgálatába állítja…

– Vallásos családban nőttem fel, emellett négyen vagyunk testvérek, fiúk, és valahogy mindig ott lebegett a családban a vágy, hogy egyikünkből pap legyen. A testvéreim a budapesti Piarista Gimnáziumban tanultak, én a kecskemétiben. Aztán édesapám szívrohamot kapott, egy balatonfüredi szanatóriumba ment kezelésre, elmentünk vele, ott újabb szívroham következett. Akkor felkerestem egy helyi templomot, ott megfogadtam a jó Istennek, hogy ha édesapám meggyógyul, a papi hivatást választom. Édesapám ugyan ezt már nem élte túl, a jó Isten viszont utána már elhívott arra, hogy megtartsam az ígéretem.

– Az egyszeri, hétköznapi ember ilyen esetben azt mondaná, hogy Uram, ha nem adtad meg, amit kértem, én sem tartom meg az ígéretem, de Botond testvér mégsem így tett…

– Édesapám betegsége keltette életre bennem a gondolatot, hogy pap legyek, és függetlenül attól, hogy mi történt utána, a hívást már megéreztem, az elhatározás első csírái már ott voltak bennem, és akkor sem úgy éreztem, hogy örökre elveszítettem az egyik szülőmet. Nyilván fájt a veszteség, de akkor is hittem a viszontlátásban, és talán éppen a halála volt az, ami végső soron segített véglegesen dönteni a hivatásválasztás kérdésében. Ugyanis nem elbizonytalanított, sokkal inkább megerősített a döntésemben. A testvéreim mind a budapesti piaristáknál tanultak, engem viszont oda nem vettek fel, Kecskeméten lettem gimnazista, ami egyébként édesapámnak és nekem is rosszul esett, viszont a Gondviselés tudta jól, hogy merre, hová terel. Kőbányaiként, ha én is budapesti diák maradtam volna, nyilván az is nagyszerű lett volna, de attól még a tanítás után hazamegy az ember, így viszont nem kaptam volna meg azt a hiánypótlást, amiben Kecskeméten részem volt, hiszen miután édesapám eltávozott, ott apám helyett apáim voltak a tanárok, szerzetesek. A tanításuk, a gimnáziumban az esti imádságok, a közös lelki programok mind meghatározóak voltak számomra.

– Hogyan vezetett az útja a piaristáktól a pálos rendig?

– Amikor érettségiztem, Szegő tanár úr finoman irányított a szeminárium felé, de a bátyáim inkább azt javasolták, hogy a kollégiumból ne a szeminárium védőburkába menjek tovább. Két alternatíva állt előttem akkor: a tanítóképző és a teológia. 1986-ban Budapesten még nem volt olyan teológiai képzés, mint napjainkban, a központi szemináriumhoz tartozó teológiai oktatást úgy nevezték civil körökben, hogy Hittudományi Akadémia. Nem minősült főiskolának, Magyarországon ez különben általános volt: nem fogadták el a teológiait felsőoktatási képzésként, akinek doktorátusa volt teológiából, a legmagasabb végzettsége papíron annak is csak az érettségi volt. Jelentkeztem a teológiára, egy évig tanultam ott, de már akkor is úgy éreztem, hogy inkább a szerzetesi hivatás az én utam, viszont 1986-ban még álmodni sem lehetett arról, hogy a szerzetesi közösségek újrainduljanak. Tanító rendbe nem kívánkoztam menni, s ugyan jártam a ferencesekhez beszélgetni, volt velük kapcsolatom, de végül is az egyik jó barátom finom, de elég határozott unszolására jelentkeztem a győri szemináriumba (Brenner János Hittudományi Főiskola), a második teológiai évemet ott kezdtem már. A szerzetesség gondolata ott volt a fejemben, de az idők, a körülmények még nem voltak megfelelőek arra, hogy azt válasszam, így egyházmegyei papnak készültem.

Másodév után elvittek katonának 1988-ban elvtársként vonultam be a magyar néphadseregbe, 1989-ben pedig bajtársként szereltem le. A szellemi váltás épp ekkor történt. A rendszerváltás után pedig újra előbukkantak a szerzetesközösségek. Amikor visszamentem a győri szemináriumba, már azzal az elhatározással tettem, hogy szerzetes leszek, csak még nem tudtam, hogy melyik rend tagja lennék.

– A pálosok Csíksomlyón már a ferencesek előtt is jelen voltak, aztán két évszázadnyi „szünet” után telepedtek vissza Erdélybe, ezúttal Hargitafürdőre 2014-ben. Miért éppen oda?

– Csíksomlyón is voltak pálosok, a székelyföldi remeteközösségek a kezdetekben nagy valószínűséggel hozzájuk kapcsolódtak. Például a csíksomlyói Salvator-kápolnabeli Remete Szent Pál-ábrázolások is egyértelműen utalnak erre. A mi visszatelepedésünknek gyökerei a 2000-es évek elejére nyúlnak vissza: Tövisen volt egy évfordulós ünnepség (a tövisi templom valamikor pálos kolostor volt), ahol előadást kellett tartanom a pálosokról, ott volt Jakubinyi György érsek atya is. Nem sokkal azután, hogy mi hazamentünk Magyarországra, az érsek úr írt egy levelet nekünk, amiben meghívta a rendet Erdélybe, Székelyföldre. 2006-ban, az akkori tartományfőnökkel, Borsos József atyával eljöttünk Székelyföldre: körbejártuk azokat a helyeket, amelyek esetlegesen szóba jöhettek volna. Hargitafürdő akkor még ezen a listán nem is szerepelt. 2008-ban tartományfőnök lettem, akkor kicsit ez a kérdés a háttérbe szorult. 2010 tájékán keresett meg Darvas Kozma József atya, hogy szeretne egy könyvet kiadni a pálosokról, ami meg is történt: a Bánságban, Erdélyben, Kárpátalján, Partiumban működött pálos közösségekről szóló kötetet publikált. A kötet nyomán fogalmazódott meg benne a gondolat, hogy mi lenne, ha esetleg egy kis pálos közösség Hargitafürdőre telepedne. 2013-ban jöttünk háztűznézőbe két hónapra, utána a lengyel generális atyának és a magyarországi tartománynak a jóváhagyásával, a kettő ölelésében elindult a letelepedés októberben.

Jó érzés volt idejönni, hiszen korábban is rengeteget jártam Székelyföldre, voltak már itt ismerőseim, barátaim, de teljesen más, amikor az ember turistaként vagy zarándokként látogat el ide, s megint más, amikor itt kell élni. Beletelt egy-két évbe, amíg hozzászoktam. Rájöttem, hogy nem arra kell vágynom, amit megálmodtam, hanem szeretnem és becsülnöm kell azt, ami adott itt. Az ember székelynek születik esetleg, de azzá nem lehet válni. Voltak, vannak kihívások, másrészt viszont rengeteg szépsége is van a székelyföldi szolgálatnak, hiszen a helyiek ragaszkodása, hite példaértékű, és sokszor erősebb tud lenni, mint egy anyaországinak.

– A pálos az egyetlen magyar alapítású szerzetesrend, éppen ezért érződik működésében, értékeiben egyfajta magyar szellemiség. Mit jelent ma ez a pálosok számára?

– A pálosok ugyanúgy úttörői voltak akár a horvát, akár a lengyel nemzeti identitás megteremtésében. A lengyelek lelki fővárosának tartott Częstochowában is a pálosok voltak, akik az egészséges keresztény nemzeti identitás komoly mozgatói voltak. Ilyen értelemben magyarként teljesen kisajátítani a pálos rendet nem lehet, de kétségtelen tény, hogy mind a mai napig a szabályzatunkban ott szerepel, hogy Magyarországon jött létre a rend, és hogy a magyar tartomány az anyatartomány, ezt tudják az Afrikában, Ausztráliában, Amerikában és Európa különböző országaiban tevékenykedő pálosok egyaránt. Annyiban egyedi ez, hogy más rendekkel szemben nálunk dominánsabb jellemző, hogy hol született a szerzetesközösség, hiszen nem nagyon szokták például kihangsúlyozni, hogy a ferences rend itáliai/olasz alapítású.

– Mi jellemzi az egészséges nemzeti keresztény gondolkodást?

– Olyan, mint az egészséges emberi személyiség, aki teljesen tisztában van azzal, hogy milyen értékek mentén éli az életét, milyen értékei vannak az életfelfogásának, illetve milyen hátrányai, örül annak, aki, és ezzel együtt tud tisztelni másokat. És nem tartja sem többnek, sem kevesebbnek magát másoknál. Azt hiszem, hogy a magyar nemzetnek valóban egyedi küldetése volt, van a történelemben, ami nem alá- vagy fölé rendel más népeknek, hiszen ha a történelem kerekét visszapörgetjük, nyilvánvaló, hogy időszakonként számos országnak volt éppen meghatározó szerepe, de ugyanúgy nekünk is. Minden korban, így lehet, hogy a jelenkorban is van a magyarságnak egy sajátos küldetése: bizonyos értékekre felhívni a világ figyelmét például. A többi európai néphez viszonyítva egyedülállóak vagyunk, hiszen nyelvünkben, gyökereinkben, megérkezésünkben is eltér a történetünk a többiekétől.

– Miben változott a pálos szerzetesek szerepe a történelem során? Tartományfőnökként hogyan látja, mi a legfontosabb küldetésük ma?

– Bizonyos tekintetben nem sokat változott, mert alapjában véve a pálosok szellemisége a remeteségből fakad, és mindig egy kicsit visszatértek ide. A remeteség az emberi lélek nagy laboratóriuma, amely megmutatja, hogy milyen elmozdulások vannak az emberi érzésvilágban: hogyan teszünk különbséget jó és rossz gondolatok között, hogyan ismerjük fel a kísértést az életünkben, hogyan találjuk meg a helyes utat. A remeték ebben éltek, és ennek a hagyománynak az őrzői a pálosok, ami azt is jelenti, hogy minden korban, időben – ahogyan az a szabályzatunkban is szerepel: az idők jeleire figyelve – igyekeznek ezt megélni. A jelenkorban a lelkipásztori munka nagyon előtérbe került, ami a lengyel hatásnak is köszönhető, de voltak olyan megmozdulások is, amelyek a legalapvetőbb értékeknek a megőrzésére fordítják a figyelmet: például az élet védelme, a lelki adoptálás, amely már a nyolcvanas évek elején elkezdődött Lengyelországban, és amely arról szól, hogy igyekszünk tenni valamit veszélyeztetett magzatokért, azaz kilenc hónapon át egy ismeretlen, lélekben adoptált gyermekért imádkozunk, hogy megszülethessen. Ez mára világszerte elterjedt, most már a rendi szabályzatba is bekerült. Emellett a belső gyógyulást is szolgálja, hiszen az abortusz bűnében sérültek, akik nem tudták ezt feldolgozni, ennek a kezdeményezésnek köszönhetően meggyőződhettek arról, hogy Isten a bűnbánat szentségében feloldozza őket, megbocsátotta bűneiket.

Egyre több olyan kolostorunk van, amelyekben nemcsak önmagunk számára keressük az elcsendesedést, hanem ezt másoknak is igyekszünk felkínálni. Ilyen lesz Hargitafürdőn is az újonnan épülő pálos kolostor.

– A lelki adoptálás mellett a motoros zarándoklatok is Botond testvér szívügye. Honnan jön ez a kötődés?

– 2002-ben vásároltunk egy motorkerékpárt az egyszerűbb közlekedés okán, amiből aztán kinőtt ez a zarándoklat. Amikor meglátták a motoros papokat, többen kérdezték, hogy nem lehetne-e eköré valamiféle programot építeni, s bár az elején még ötletünk sem volt, ma már Magyarországon a nagyobb Mária-kegyhelyeken van motoros búcsú, azok megszervezésében részben mi is közreműködünk, és mi magunk is elzarándokolunk pálos kolostorokhoz, kolostorromokhoz, ahol imádkozunk és a pálos rend történetével ismerkedünk. Ez mára már kicsit az identitásunkká is vált.

Az eredeti, teljes írás itt olvasható.

Forrás, fotók: romkat.ro