Molnár Miklós atya: A bűnbeesés dinamikája III.
A relatív nyugalom fázisánál hagytuk el a témánkat. Itt nagyon nagyot téved az, aki azt gondolja, hogy ez a nyugalom a helyes döntés következménye. Valójában, a felettesén és az ösztönén közti konfliktus lecsengése okozza. Semmit nem árul el a döntés morális tartalmáról.
Miután tudva, hogy amit teszek az rossz, és beleegyezve (vagyis akarva) el is követtem a bűnt, három lehetőségem van. Az egyik, hogy megbánva, rögtön igyekszem helyrehozni azt, amit elkövettem. Ezt neveztem „Péter-útjának”. Ő, ugyanis, felismerve, hogy megtagadta mesterét, sírásra fakad. Sőt, megtalálja a kiengesztelődés útját, amikor Jézussal találkozik a feltámadás után. Ez a cselekvésbe vivés nagyon fontos az Isten szemében! Ő, ugyanis nem az elhasalásra, hanem a szándékunkra figyel leginkább. Ha elismerjük, hogy bűnt követtünk el, Ő el tudja törölni azt.
Persze, ehhez a helyrehozás vágyának is meg kell születnie bennünk!
Ezért mondjuk a bánatimában, hogy „az Isten segítségével a bűnt, valamint a bűnre vezető alkalmat elkerülöm”, mert már tudjuk, hogy a magunk ereje kevés lesz, és mert vágyunk arra, hogy többé ne járjuk végig ezt az utat, és ez elég ahhoz, hogy szabadulást találjunk Krisztusnál.
És ezért van az, hogy belátás és megbánás nélkül nem is lehetséges feloldozni azt, aki bűnös. Mert ez az út vezet el minket Krisztushoz, Aki egyedül képes megszabadítani a bűneinktől, de csak akkor, ha bennünk ott van a bánat, és a helyrehozás vágya. Még arra szeretném itt felhívni a figyelmet, hogy minden szépsége ellenére, ez az út mégis lehet veszélyes. Amikor, ugyanis egyszerűen elnyerjük a feloldozást, de ezzel igazában elpalástoljuk magunk elől, hogy nem merünk szembenézni az ösztönén által képviselt értékekkel, valójában egy körkörös problémába zárjuk magunkat. Ezért is vannak visszatérő bűneink, mert ezzel nem foglalkozunk eleget. Később, még szeretném ezt részletezni!
A második út hasonló ehhez, azzal a különbséggel, hogy ott már viselnem kell az eltelt idő és az elmulasztott lehetőségek következményeit is. Ezt nevezem a „Jobb Lator-útjának”, mert ahogyan ő a megtérésekor elnyerte a Paradicsomot, a keresztről már le nem szállhatott. Az emlegetett filmben valójában ilyesmire akarja meghívni Róbert atyát a püspöke. Nem a hiteltelenségre, hanem arra, hogy viselve a tettei következményeit, maradjon hűséges Jézushoz. De ebbe a helyzetbe kerül az is, aki elhagyja az érvényes házasságát, majd új családot alapít, majd esetleg újra, s csak aztán tér meg Istenhez. Már nem tudjuk megnemtörténtté tenni azt, amit elkövetett, már nem lehet helyreállítani az igazi házasságát és családját, mert pl. máshol is van kötelessége, mint apa.
Ezért marad az, hogy viselve a tettei következményeit, a lehető legteljesebb utat keresi arra, hogy ne kövessen el több bűnt, pl. az által, hogy akivel él és közös gyermeket nevel, bár nem a felesége, mégis megpróbál „tisztán élni”, vagyis nincs köztük testi kapcsolat. Ez nem ideális, már nem állhat helyre a „teljesen tökéletes” állapot, mégis a szentségi élet felé megnyitja az utat.
Egyébként, éppen ezért is van az, hogy a haldoklókat, gyakorlatilag minden alól fel lehet oldozni, mert már magával a bűnnel szakítani tud és kész megnyílni a szabadulásra.
A harmadik útra nagyobb hangsúlyt fektetnék. „Júdás-útja” azért izgalmas, mert sok mindenre magyarázatot ad. Gondolom, lehet olyan, aki azt mondja, csak azért állítom, hogy ez a pusztulásba visz mindenképpen, mert pap vagyok. Nézzük először azt, hogy ezzel szemben mi a valós oka annak, hogy ez Júdást az öngyilkosságig vitte! Amikor az ember elköveti a bűnt, valójában az történik, hogy az ösztöne által képviselt értékeket a lelkiismeretével szemben érvényesítette, egy bűnös úton. Ilyen esetben, mint azt korábban már említettem, magával az értékrendjével megy szembe az illető. Ez azt eredményezi, hogy meghasonlik önmagával.
Csakhogy, nagyobb bűnök esetén, mint pl. a filmes esetben, ha ebből gyermek születik már, felléphet egy kényszerítő erő, amely a maga tempójában, de a felé löki őt, hogy már nem lehet visszatérni a Jézus által mutatott útra.
Nemegyszer, amikor egy pap eljut odáig, hogy már döntenie kell a hivatása és a párkapcsolata között, ez egy iszonyú küzdelmet jelent a megkísértettség fázisában. Hónapok, vagy évek telnek el ebben a gyötrelemben, és amikor „végre” meghozza a döntését, az a relatív csend olyan erősen felszabadító számára, hogy már semmilyen módon nem akar visszatérni a háborgó lelkiállapotába. (Egyébként, éppen így van ez a házasságukat felrugók egy nagy részénél is.)
Mit tehet ilyenkor az ember azért, hogy ne szenvedjen újra? Éppen azt, amit a legtöbbször látunk: önigazolásokat kereshet. A Döntés c. filmben ezért nem hangozhat el, hogy valójában bűn az, amit az atya elkövetett. Vagy éppen ezért szoktak olyan félremagyarázásokat használni ilyenkor, hogy „miért, bűn az, hogy egy gyermek született” – pl. a lombik programoknál. Vagy ezért egy egyszerű út, hogy a facebookon kicseréljük a képünket az új párunkkal egy mosolygós képre, amire majd számos megerősítő, álszent és kegyetlen megjegyzés érkezik, hogy „milyen szépek vagytok együtt”, „de jó látni, hogy végre boldog vagy”, „milyen jó, hogy megtaláltad az utadat”, stb. Ezek az önigazolásra tett erőfeszítések akár odáig is elvihetnek, hogy valaki azt állítja magáról, hogy „maga Jézus vitt engem erre az útra”! – Persze, hogyan vinne minket a Szent a bűn útjára? Hogyan akarhatná, hogy szegd meg az esküdet?
Így válik lassan a harmadik út a pusztulásunkra! A megerősítések azt a célt szolgálják, hogy elnyomják bennünk, ha lehet végérvényesen, vagy legalább addig, „amikor már nem lehet visszafordulni” a lelkiismeretünk szavát. Csakhogy, ezzel a némasággal még nem oldódik meg a valódi problémánk! Azonban, ezért látjuk azt, hogy általában az így kilépett papok, vagy házasok, szembe mennek az értékrendjükkel. Nem az lenne logikus, hogy ha csak arról van szó, hogy ő most egy szép és tiszta útra lép, akkor betartja pl. a házasságig szóló tilalmat a szexualitással kapcsolatban? De hát, a legtöbb esetben, éppen azzal kezdik a bűn útját és eszük ágában sincs felhagyni vele! (Már csak azért sem, mert a testiség olyan erős kommunikáció, hogy minden kétséget el tud fojtani…) Éppen azért, mert a felettesén által képviselt értékrend most tagadásban és elfojtásban van, valahol jó mélyen. Csakhogy, ez lassanként felemészt minket.
Az egyik velejárója ennek a magány megmaradása. Megint csak, nem az lenne a logikus, hogy az eddig magányos atya már nem éli meg többé ezt az érzést? Hiszen van valaki mellette! Csakhogy, amikor elfojtom a személyiségem egy ilyen lényeges oldalát, sőt tabusítom azokat a dolgokat, amiket az képvisel, ez elszigetel mindenkitől. A magány ugyanis nem egy tartalmatlan, megragadhatatlan valami, hanem ilyen konkrétumokból születik. E mellett, a hiány más formái is megmaradnak. Ezért is mondja őszintén Róbert atya, hogy valami űr maradt mégis benne. Tudok olyan papról, aki ezt az utat fájdalmasan járta végig: a papság magányából a párkapcsolat magányába, majd apaként is magányosan inni kezdett, és végül öngyilkos lett.
Amikor ebbe a csapdába kerülök, akkor a valós problémám az, hogy a kiút éppen ott van, ami elől menekülök: a konfliktusban, amely a lelkiismeretem és az ösztöneim között dúlt, de oda nem akarok visszamenni.
Azért rombol le „Júdás-útja”, mert nem merek visszatérni oda, ahonnan elfutottam. Bármennyi pótszert is alkalmazzak a valódi gondom a szívemben lüktet. Sőt, közben azokból, akiket a legfontosabbnak tartok, éppen belőlük készítem el a „drogomat”, azt a tárgyat, ami segít elfojtani, s közben elrekeszteni.
Ezért, ha segíteni szeretnénk, ha őszinte barátjuk akarunk lenni azoknak a papoknak, vagy házasoknak, vagy akárkinek, aki a „Júdás-útjára” kíván lépni, fel kell vállalnunk azt a nehéz feladatot, hogy a felettesén értékeit képviselve tartunk ki mellettük. Ambivalens tapasztalataink születhetnek! Akárcsak Heródes Keresztelő Szent Jánossal szemben: „mikor hallgatta, rendszerint zavarba jött, mégis szívesen hallgatta” (Mk 6,20).
Címlapkép: Pixabay
