Molnár Miklós atya: A bűnbeesés dinamikája II.

Szánjunk rá időt, hogy az egyes fázisokat jobban megértsük! Az első szakasz (csábítás) valamiféle gyakran fel nem ismert vágyból indul, de néha csak az alkalom szüli. Mivel kívülről jövő impulzusra reagálunk általa (sokszor), így a figyelem elterelése már elegendő is lehet. Amennyiben megragadunk nála, az dinamizálja bennünk az ösztönén vágyait. Vagyis, nem egyszer kimozdít az asszertív, nyugalmi állapotunkból. Az ösztönén is egy érték mentén mozog bennünk, ami utal arra is, hogy mi mennyire az Istennel való kapcsolatunkból élünk; nem tudunk számunkra értéktelen dolgokért sóvárogni.

Azonban az általa képviselt jóért vágyakozva megéljük, hogy nemegyszer antinómia áll fenn a jelenlegi értékrendem és e között a jó között. Pl. a gyermekvállalással a biztonságra való odafigyelés erősödött meg az elmúlt években, de valami szenvedélyessel, izgalmassal kecsegtet a másik nő megjelenése. Vagy a papi életben sikereket érek el, de valami új lehetőség, az intimitás egy új formája mutatkozik meg, amikor egy hölggyel elmélyül a kapcsolatunk. Ez a szakasz a megkísértettség állapota, amikor már nem elegendő elfojtani, vagy félrevinni a figyelmünket, mert olyan vágyak születtek meg bennünk, amelyeket érdemes komolyan venni.

A pasztorális gyakorlatban is előfordul, hogy ezekre az értékekre nem reflektálunk. Ilyen esetben még akár bátoríthatjuk is a hívőt, hogy egyszerűen nyomja el magában ezeket az érzéseket. Ez gyakran vezet katasztrófához. Az egyik lehetőség, hogy már alapból olyan előrehaladott a felettesén és ösztönén által képviselt értékek közti feszültség, hogy nem tudván legyőzni a dolgot, egyszerűen eláraszt a vágy és a kudarc okozta szégyen miatt bezárkózunk, vagy titkolózni kezdünk. Közben, pedig igenis ott van már a bűn az életünkben (mivel az értéket hamis úton értük el). A döntés c. filmben látunk erre egy előrehaladott példát, amikor az atya már évek óta (és 3 gyermekkel) titkolná még azt, amit szégyell, vagyis, hogy elbukott a hivatásában. A másik lehetőség, hogy sikeresen elfojtom a vágyakat, de azok kisvártatva, akár sokkal nagyobb erővel törnek fel egy másik területen (pl. veszekszem a feleségemmel a helyett, hogy a munkahelyen vívnám meg a szükséges csatákat). Nem egyszer éppen ezért történik meg az, hogy hiába a rendszeres gyónás, vagy bűnbánat, valójában nem haladok kifele a bajból, csak egyre inkább tabusítom, hogy még én magam se lássak rá, vagyis elfojtom a gondot.

Mit tehetek itt? A második szakaszban a legfőbb lehetőségem egy érett elhárítás alkalmazása. Például a szublimálás. Egyszerűen leírva, a pszichológiában azt nevezzük így, amikor a kívánt célhoz másik utat találok. Az, amikor vágyom Évára, és lefekszem vele, az a kiélés. Amikor vágyom rá, de Éva visszautasít, ezért elmegyek mondjuk egy prostituálthoz, az a pótszer. Amikor Évával nem élhetem meg a vágyaimat, mert Rozival vagyok házas, megvizsgálhatom, mire vágynék (pl. intimitás, vagy potencia/szenvedély) tulajdonképpen, vagy mi hiányzik az életünkből, és megpróbálhatom beépíteni azt a házaséletünkbe. Ez a szublimálás egyik formája. De más módszereket is (pl. anticipáció, humor, aszketizmus, stb.) találhatok az érett elhárításokon belül. Van egy kevésbé boldog út is. Ugyanis, legyünk őszinték, az életünkben nem minden antinómiát lehet elsajátítani. Amikor az ösztönénünk olyan értéket képvisel, amit nem tudok beépíteni „legálisan” az életembe, megnyílik az út a gyászhoz. Igen, van, amikor a nagyobb jó érdekében, nem tehetek mást, elgyászolom azt, ami nem lehet az enyém. Ezzel a helyére kerülhet az életemben a veszteség. Van egy „polca” az életem szekrényében, amelyre felkerül és amikor sajog, tudni fogom, hogy ez a dolga. Ennek fájnia kell. Vigasztaló, hogy lesz örökéletem, amikor már nem fog fájni.

A harmadik szakaszt megelőzi egy felerősödés. Amikor súlyosabb bűnbe esek, látványosabban jelenik ez is meg, de egyébként is lezajlik. Ebben az irányban egyre hevesebb vágyak és érzelmek jelennek meg bennem, valamint egyre fáradtabb vagyok, ami a felettesén céljai melletti kiállásomat illeti. Nemegyszer megtörténik, hogy a tudattalanom, (ami egyébként is jobb kapcsolatban van az ösztönénnel,) már azon kezd dolgozni, hogy végre egy „felemelő” elbukásban véget vessen a bennem zajló csatának. Mindannyian ismerjük ezeket a játszmákat! „Csak egy kicsit lépek közelebb az elbukáshoz.” Vagy „valahogy pont úgy jön ki”, hogy olyan emberekkel találkozom, akik megerősítik bennem, hogy „normális ember enged a kísértésnek”. Ebben a szakaszban egyre kimerültebben próbálunk kiutat találni az őrlődésből, de éppen ezért egyre nehezebben hozzuk meg a döntésünket. Keresünk akár tudattalanul is olyan körülményeket, amelyek tolnának bele a bűnbe. Amikor a katolikus Egyház azt tanítja az áteredő bűnről, hogy annak hatására értelmünk elhomályosult és akaratunk rosszra hajló lett, részben erről beszél. Kisebb ellenállás ugyanis, ha az ösztönénre hallgatok. Elérkezik aztán az a pillanat, amikor már nem bírom tovább. Már mindennél édesebb lenne elbukni és végre megnyugodni. Ez a döntés pillanata, amikor tulajdonképpen elkövetem a bűnt. Egyébként általában nem akkor lépjük meg ezt, amikor a legrosszabb fázisban vagyunk, hanem akkor, amikor onnan éppen kifelé indulna az állapotom, mert ekkor a leggyengébbek az énvédelmem „fegyverei”.

Annyit még, hogy azt jó tudni, hogy a felettesénünk által képviselt erények és vágyak tartalmazzák az alapvető értékrendünket. Vagyis, amikor engedek a kísértésnek, bár ott is értékek mellé állok, valójában szembe fordulok az alapjaimmal. Ez a meghasonlás a bűn, amiről Jézus azt mondja, hogy „amely meghasonlik önmagával, elpusztul” (vö.: Mk 3,24; Lk 11,18). Ezért romboló. A döntés, végülis nyugalmat hoz. Ez egy relatív egyensúly és, hogy kinél mennyi ideig tart, az nagyon változó. Aggályosak akár pár pillanat múlva bűntudatot élnek meg, mások akár évtizedekre elnyomhatják magukban ezeket a jelzéseket és egy életet leélhetnek a szándékolt vakságukban. A baj ezzel az önromboláson túl az, hogy mire felocsudna, már a félvilágnak megtanította, hogy semmi gond azzal, amit ő csinált. A bűn, pedig elkezdte már munkáját általa a világban… – Ezt nevezi az Egyház objektív bűnnek. Mert nem az egyénre (szubjektíven) hat csupán a vétek, hanem a világot is rombolja (objektíven). Ez a szakasz egy kis pihenést hoz. Én, pedig innen folytatom a következő cikkben. A három út, amely előttem áll ilyen helyzetben, megéri a fáradtságot, hogy külön reflektáljunk rá!