Lassan a végére érünk ennek a témának. Még pár megfontolást szeretnék eszközölni, amikre menet közben nem maradt lehetőség!
Amit szeretnék külön kiemelni, hogy aki igényesen szeretné a lelki életét élni, jó tudatosítania, hogy annak középpontjában nem a bűn elleni harc, hanem sokkal inkább az Istennel való kapcsolat kell, hogy álljon.
Az Úr helyét semmi és senki nem foglalhatja el a szívünkben, az életünk középpontjában.
Nem is a saját erőnkből szabadulunk meg a bűneinktől, hanem Ő segít nekünk megszabadulni! Ezt annyira érdemes komolyan venni, hogy pl. a felvázolt rendszer használatát is csak Vele érdemes gyakorolni.
Amennyiben szeretnénk előre jutni, s bár rendszeres gyónók vagyunk, valahogy mégsem sikerül, érdemes megfontolni, hogy a lelki életünk csak akkor fejlődik, ha a gyónásokkal nem csak „letudjuk” a bűnt, hanem megvizsgáljuk, vajon miért volt nekem erre kísértésem. Ezért „Péter-útját” járva nem csak bocsánatkérésre van szükségünk, hanem arra is, hogy meghívást kapjunk a tisztább szeretetre (vö.: »Simon, szeretsz te engem? « – Jn 21)! Szükséges megtalálni azokat a hiányokat, sebeket, amiket orvosolni érdemes.
Vagyis az ösztön által képviselt értékeket, amennyiben lehetséges, legálisan be kell építeni az életünkbe, vagy ha nem, akkor el kell gyászolni, hogy helye legyen a fájdalomnak az életünkben.
Ezért időszakosan érdemes lehet lelki vezetést kérnünk, hogy egy-egy ilyen kérdésben akár külső segítséget is kaphassunk! Annak ugyanis nem a panaszkodás, nem az életünk megosztása a célja, hanem az istenkapcsolat erősítése és a lelki életünk dinamikájának megismerése és gyógyítása. Ezen utakat megértve és felhasználva, akár a visszatérő bűneinktől is megszabadulhatunk.
hirdetésFélreértés ne essék, nem azért a megcsalás, vagy esküszegés kérdésével néztük végig ezeket az utakat, mert csak erre a kategóriára vonatkoznak a megállapítások! Ez csak példa volt, hogy érthetően bemutassam a helyzetet. Valójában minden bűnnél megfigyelhetőek ezek az utak, csak más súllyal, és más intervallum szerint. Amikor pl. belerúgok az ágy sarkába és trágár kirohanásban török ki, szinte észrevehetetlen sebességgel játszódik le minden és nem különösebben visel meg a felettes én és ösztön én közti konfliktus, lévén ott az idő is egy nehezítő tényező. Ezért érdemes pár példát még említeni!
Játszhatunk a gondolattal, hogy melyik bűn mögött milyen érték húzódik: a lopás mögött lehet felszínesen nézve egy sima birtoklási vágy.
Ám gyakran a birtoklási vágy potencia kérdéseket érint: helyemen érzem-e magamat, megfelelő-e az előremenetelem az életemben, mind a munkám, mind a személyiségem fejlődése tekintetében, tudok-e nekem megfelelően alkotni, építeni, stb. Gyakran ugyanis a szeretet pótlékának használjuk a birtokainkat. Vagy a hazugság mögött, vajon nem húzódik-e meg valami olyan vágy, hogy szeretném jobb színben feltüntetni magamat? Talán az elfogadással vannak problémáim? Lehetne még folytatni hosszan! Mégis, amit érdemes megérteni, hogy a bűneink mögött – lehet, hogy aránytalanul, lehet, hogy torzan – de meghúzódik egy értékre való vágy, amit gyakran az ösztöneink képviselnek. Amikor beindul a dinamika és kezdem érezni, hogy nem kéne pl. több hazugságba belemennem, mégis újra megteszem, és lassan eljutok oda, hogy már „Júdás-útját” járva az életem is hazugság, hogy ne érezném a magányt? Hogy ne élném át, hogy nem igazán tudok a másik emberrel intimitásban és egészen feltárulkozva beszélni? Aztán persze a hiányok újabb hazugságokat szülnek! Egyre inkább magamnak is hazudok arról, hogy mindig valaki más a hibás az életemért. Hogy mindenki magamra hagy, holott én zártam ki az életem egy részéből a szeretteimet. Vagy az agresszivitásommal leplezem a bennem növekvő szorongást… Tényleg, szinte végtelenül lehetne sorolni…
Érdemes észrevenni, hogy a bűn mindig egysíkú!
A szeretet és a szentség sokszínű és változatos, eredeti, és dinamikusan szép. A vétkek mindig egyszerűbben hozzák az értékeket, és mindig hiányzik belőlük valami! Mert a bűn nem a jó „ellentettje”, hanem annak hiánya. Bár értékek mentén csábulunk el, mégis maga a bűn nem az érték, hanem lemondás a lelkiismeret által képviselt kincsekről, hogy megkíséreljük megszerezni az ösztönök által hordozott értéket. Jó esetben legalább annak egy darabját azért ideiglenesen meg is nyerhetjük, amit az ösztön én képviselt, mégis a bűn nem ez az érték, hanem a hiány maga.
Még kitérnék a bocsánatos és halálos bűnök megkülönböztetésére! Ahogy említettem már, a kettő között a legfőbb különbség, hogy tudva és akarva követtem-e el a vétkem. Az is fontos, hogy súlyos tárgyban kellett cselekednem, vagyis olyan dologban, amely szembe megy az értékrendem alapjaival. Ez nem szubjektív kérdés, bármennyire is úgy néz ki, amennyiben az Isten kinyilatkoztatásából élünk!
Ne feledjük, hogy a moralitás alapja nem a tudomány, ahogy ostobán a felvilágosodás kijelölte, hanem a Kinyilatkoztatás.
A tudomány akár hetente változhat, a mi alapunk nem változik, akárcsak az erkölcs rendje, amely szintén minden korban azonos szempontokból épül fel. Azaz, egészséges esetben az értékrendemet a Kinyilatkoztatásra építettem. Ezért a szeretet parancsait és a tízparancsolatot alapnak vehetjük, mint a súlyos bűn kategóriáját. Amikor bűnt követek el, meghasonlok önmagamban, vagyis elszakadok attól, Akinek képére és hasonlatosságára lettem teremtve. Így a bűn mindig eltorzít, akár halálos, akár bocsánatosról legyen szó! Azonban, akkor beszélünk halálosról, amikor az értékrendem alapjaiban sért meg, vagyis elzár az Élet Forrásától, Istentől. És akkor bocsánatos, ha csak eltorzítja az Úr képét bennem, pl. mert trágárkodom, vagy nem akarattal cselekedtem, de magát a kapcsolatot nem rombolja le. Így még az enyhébb vétkektől is érdemes megszabadulni, amit a saját magunkban felindított bánat is képes eltörölni. A gyakorlatban ez pl. azt jelenti, hogy akit megsértettem akaratlanul, attól is tudok bocsánatot kérni, kimutatva Isten nagyvonalúságát.
Összefoglalva: érdemes ésszel hozzáállni ehhez a kérdéshez is, józansággal és objektíven, hiszen akkor segíthet a bűn zsákutcáiból kijönni, vagy legyőzni magunkban a bűn struktúráit.
Jó a nehezebb helyzetekben külső segítséget kérni, de nem attól, aki már „Júdás-útját” járja.
Érdemes tudatosítani, hogy a menekülés a megkísértettség feszült helyzetéből nem vezet semmi jóra, de akár mindent tönkre tehet. A bűn nem csak valami játék, amelyet hosszan érdemes hordozni magunkban, hanem méreg, amitől érdemes minél előbb megszabadulni. Ha kívülről segíteni akarunk, legyünk képviselői a felettes én/lelkiismeret szavának, tapintattal és türelmes szeretettel. Ez utóbbi el fog kelleni, hiszen elsőre az a valószínű, hogy „közellenséggé” leszünk a másik szemében, amiért vissza akarjuk citálni a belső gyötrődésébe. Így érdemes mindig határozottan, tisztán kommunikálni, de nagyon-nagy elfogadással, ami az elbukás okát illeti. Egyikünk sem „matyóhímzés”, és jó, ha nem magas lóról akarunk támasszá válni! Általában elmondható, hogy a bűnbeesett ember nem gonosz, csak veszélyben van, mert rossz döntést hozott. Érdemes megfontolnunk, hogy Krisztus Urunk a bűnösökért jött, akikről úgy nyilatkozott: „úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3,16).
A címlapkép forrása: Pixabay.com
