Molnár Miklós atya: Döntsünk, vagy ne döntsünk?

Nem új keletű hír, hogy válságban van a nyugati egyház. Ennek megfelelően keressük is, hogy mi a baj forrása, hogy mit lehetne tenni. Vannak, akik kritikát fogalmaznának meg, mert azt remélik, hogy csak „valamit” csinálunk rosszul, de gyakran kimerül ez a szándék a bűnbakképzésben, mert elfelejtkezünk a saját felelősségünkről a történetben. Mások csak élvezkednek a híreken, abban a biztosnak vélt információhalmazban élve, amit még a kommunista hangulat, vagy a felvilágosodásnak nevezett elhomályosulás terjesztett el, vagyis, hogy az Egyház gonoszok és zsarnokok gyülekezete, tehát jó is, ha omladozik… És mindeközben egyre-másra jelennek meg filmek, cikkek, videók, amelyek különböző módokon torzítják is azt, ami amúgy sem szép…

A mai cikkben egy friss film mentén szeretnék megfontolni pár dolgot.

Polgár Róbert atya esetét dolgozza fel a Döntés c. film, ami tipikusan egy olyan helyzetet hoz, amikor egy személyes küzdelem mögé el lehet rejteni aljas szándékokat.

Már a bemutató segít megfejteni az értő hallgatónak a lényeget. Ez a gondolat: „a kötelék szorításából csak az igazság tesz szabaddá” tipikus. A sátán módszerei közé tartozik az isteni ige szavainak kiforgatása. Az eredeti idézet így hangozna: „az igazság szabaddá tesz” (Jn 8,32). Jézus igazsága az, ami megszabadít. Tágabb értelmével, az igazság minden szinten szabaddá tehet. A filmben azonban sovány az igazságszolgáltatás. Ráadásul az említett „kötelék szorítása” éppen az Isten kiválasztása, vagyis, éppen az Ővele való kapcsolattól akar szabaddá tenni ezek szerint az igazság. Mit remélhetünk hát ebből?

Először is a címmel foglalkoznék. A cím alapján várnánk, hogy egy fontos döntésről halljunk, amely meghatározó.

A döntés egy akarati cselekedet, amely felelősséggel teljes változtatásra is képessé tesz. Csakhogy egy olyan életútból ismerünk meg kb. 9 évet, amelyben nem jelenik meg ilyen döntés.

Persze, hogy az életünk minden pillanatában hozunk apró döntéseket, de ebben a filmben nem látunk olyan esetet, amikor jelentős döntést hozott volna az atya, sőt a kis döntések sorával kapcsolatban, amelyek oda vezettek, ahol tart, szintén azt látjuk, hogy nem vállalta a felelősséget. Tulajdonképpen egyetlen döntésről szólna a film, amikor 9 év után végre a meghasonlott életet, amit élt, mivel már belátja, hogy a gyermekének ártani kezd a mindennapi életében, feladja. Őszintén beismeri a tettét, hogy sodródott, de úgy, hogy arról nem mondja ki, hogy ez bűn volt. Egyetlen dologról vallja meg, hogy bűnt követett el, ez pedig az, hogy nem volt eleget a gyermekeivel. Csakhogy az évek során ez bűnök sorát jelentette, bár nyilván kívülről nem ítélhetjük meg, hogy őrá ez miként hat, halálos bűn volt-e, de magát a tettet igenis megítélhetjük. Milyen reményünk van a szabadulásra, ha nem mondjuk ki az igazat?

A második dolog, hogy vajon jó-e, ha egy ilyen példát úgy állítunk be, mintha ez kiemelkedően diadalmas döntés lenne. Nem mindegy, hogy miként tálaljuk azt, ami történt! Hogy a gyóntatószék apácarácsa, vagy drámai hősies pátosz veszi-e körül…

Van egy személyes küzdelem – ami hozzáteszem, igen kemény dolog egy pap életében – és van egy elkent felelősség. Amíg az egyént nagyon is lehet érteni, a tálalást már annál kevésbé lehet tolerálni. Az ugyanis azt a hazugságot hordozza, hogy ez így alternatíva. Mintha nem lett volna meg annak idején a személy döntésének a szabadsága, hogy a cölibátust vállalja. Ennyi erővel egy házasságot, családot felrúgó embert is bemutathatnánk, hogy az „igaz szerelem”, amit éppen most már egy másik ember iránt érez (és később akár még sok felé fog), milyen szabaddá tette őt, miután a gyermekeit és a társát cserben hagyta. Végre nem kettős életet él, és végre milyen felszabadult! – De kik ennek az áldozatai? Mit okozott ezzel? Hol a felelősség? Ez példaértékű?

A film tipikus példája a magyarázkodásnak, bár meglepően visszafogott a mások elleni vádaskodásban. Éppen csak felskiccelik, hogy a püspöke bezzeg arra akarja rávenni, hogy maradjon benne a kettős életben, talán akaratlanul is úgy tálalva, mintha egyedül ezzel követne el valaki sérelmet a hitelességen.

Egy történet a sok közül, amikor a bűnt választva a személy nem tudja jól viselni a meghasonlást és ezért igyekszik úgy megmagyarázni a tettét, hogy valójában ez volt a helyes. Ez annyira szép dologra mutat rá a természetünkből, nevezetesen, hogy nem a hazugságra lettünk teremtve, hanem az igaz életre, mert nem is tudjuk elviselni, ha önámítások szerint éljük az életet. Egyébként, erre mutat Róbert atya megjegyzése is, amikor elmondja, hogy még mindig van űr benne. (A következő írásomban szeretnék erre majd még visszatérni!) Az elmúlt években hallhattunk olyat is egy kiugrott pap szájából, hogy maga Jézus vitte őt az esküjével szembe és szerinte Ő maga akarta, hogy bűnt elkövetve, elhagyja az őrhelyét. – Az embernek szüksége van magyarázatra, ha a bűn útját akarja járni, hogy valahogy elviselje a belső feszültségeit, amelyeket olyan nehezen tud elnyomni magában, hiszen Isten a saját képére teremtette, s így nem is könnyen viseli el a bűn állapotát.

Jó dolog, hogy a személyes szálon közelebb hozzák egy pap vívódásait, magárahagyatottságát még akkor is, amikor sokan ünneplik őt. Valóban van egy ilyen magány a papok életében, ahova nehezen ér el egy lelkesen rajongó hívő, de ennek a magánynak összetevői vannak! Fel is lehet ezt oldani.

De amikor már a bűn magjai szárba szökkennek, egyre több dolog sarkall rá, hogy inkább rejtegessük. Ez a fajta érzékenyítés, tehát azt gondolom, jó lenne, ha igaz módon csinálnánk. Ha valaki bűnt követ el, akkor azt el lehet fogadni, mint az egyén viaskodásának kudarcát. Együtt lehet érezni még gyakran a legdurvább bűnössel is, nemhogy egy olyan pappal, aki természetfölötti hivatást kapott, de nem találta meg a hozzá vezető utat. A hivatásokban önmagunk felülmúlása az irány, de ezt csak Istennel tudjuk megvalósítani. Aki maga akarja célba juttatni önerőből, el is fogja veszíteni. Nem kívánok követ vetni senkire, sőt, mélységesen együtt tudok érezni Róbert atyával! De veszélyesnek érzem, ha eltagadjuk azt, ami rossz és elhallgatjuk azt, amit kellett volna tennie! Ezek nélkül ugyanis könnyen rossz irányba sodorhat minket egy ilyen eset bemutatása. Nem egy hibátlan pap fogja a legtöbb embert Istenhez vezetni, hanem egy igaz bűnös. Az ember törékenysége, esendősége Isten eszköze lehet, ha őszinték vagyunk és nem kovácsolunk erényt a vétkekből.

Még a jobb lator is a remény jelévé vált, amikor megvallotta: „Mi tetteink méltó jutalmát kapjuk. De ő nem csinált semmi rosszat.” (Lk 23,41). Tulajdonképpen nem is az a legnagyobb baj, ha valaki elbukik, hanem amikor azt szeretné helyes útnak hazudni.

Annyit kellene még beszélni ezekről a dolgokról! Szeretnék a következőkben továbbmenni, hogy jobban kifejtsem egy-két oldalát ennek a témának! Kellene a segítő hivatást élőkre jobban odafigyelnünk, mert nélkülük szétesik a társadalom. Mélységesen fájlalom Róbert atya fájdalmait és nehézségeit, amiből ezt a kiutat találta. Nem az a pap szokott tönkremenni, amelyik semmit sem tesz, hanem aki érzékenyen leveszi a világ folyását és tenni akar érte. Aki mer szívvel-lélekkel szolgálni. Nagyon jól esett ezért, hogy a hívei ennyi szeretettel és tapintattal voltak iránta, amikor feltárta a szívének küzdelmeit! (Kár, hogy az ő példáját is szívesen használja a gonosz az Isten ellen.)

Bátorítson ez az eset is arra, hogy merjünk döntéseket hozni felelősséggel és merjünk hűségesek maradni a meghozott döntéseinkhez, mert enélkül valakit, valakiket mindig cserben hagyunk és ártunk nekik.

Molnár Miklós

A címlapkép forrása: Vatican Media