Ungváry Zsolt: Az igazi videobíró

Sokan óvtak tőle, félek is egy kicsit a következményektől, de nem hallgatok tovább, kimondom: nem szeretem a labdarúgó-mérkőzéseken alkalmazott videobírót, amelynek áldásos-átkos hatásaival a világbajnokság napjaiban újra és újra szembesülünk.

A legfőbb bajom vele, hogy elrabolja a katarzist. A foci lényegét, a gólöröm eksztázisát teszi tönkre, amikor monitorokon húzgált vonalak centimétereit méricskélik. A tökéletességre törekvés közben mégis becsúsznak hibák (ítéltek meg tizenegyest a VAR segítségével, a szabálykönyvvel szembemenve), de legfőképpen az esetlegest, az emberit, a pillanat megismételhetetlenségének csodáját lopja el. Az élő foci nem számítógépes játék, ahol a pontosság, a konzolt kezelő, kívülről irányító hideg tárgyilagossága a lényeg. A nézők az eksztázisra vágynak, az érzelmek elszabadulására, az izgalom kiszámíthatatlan varázsára. Ehelyett láthattunk visszafújt gólokat (felrobbant a stadion, brazilok tízezrei a helyszínen, tízmilliói odahaza ünnepeltek együtt a boldog Viníciusszal és a csapattal, amikor percek múltán kiderült, hogy felesleges az egész, mert a félpályánál korábban történt valami…), vagy a kameruniak második gólját Szerbia ellen, ahol a gyönyörű találat szerzője szomorúan álldogál, mert az asszisztens lest jelzett, majd percek múltán hirtelen int a bíró: mégis gól, lehet örülni.

Nem is túlzottan életszerű ez az alapos kontroll, hiszen a valóságban nincs mód ennyire ellenőrizni, kinagyítani, kielemezni minden lépésünket. Vagy ha mégis, használhatnánk annál komolyabb dolgokra is, mint hogy hol állt a csatár a rúgás pillanatában.

A VAR korábbi hibákat-bűnöket büntet, sokszor olyanokat is, amikről nem is tudtunk. Nagy kérdés, vajon meddig mehetünk vissza? Akár a kezdő sípszótól újrakezdhetjük, ha kiderül, a játékvezető szabálytalanul fütyült? És miért csak a fociban? Vegyük csak elő a történelmet, nézzük meg videobíróval a trianoni békét, talán látszik a képernyőn, hány magyar is élt ott, amit a korabeli VAR-szobából más országokhoz csatoltak? De vissza lehetne rendelni Gavrilo Principet, mert jogosulatlanul tartózkodott pisztollyal a kezében a szarajevói utcasarkon.

Most sem biztos, hogy mindenki tisztességesen játszik. A Nagy Videobíró elkiálthatná magát, hogy vigyük csak vissza a labdát az utolsó szabályos pillanathoz.

De mikor volt az? Talán azelőtt, amikor Éva szakított a gyümölcsből? Igaz, ez jóvá lett téve, de sajnos a második félidő is tele van kezezéssel, buktatással, brutális becsúszásokkal, műesésekkel.

Persze, ha kiiktatnánk minden szabálytalanságot, hibát, bűnt, ha kiállítanánk utólag mindenkit, aki vétett, ha eltörölnénk az érvénytelen „gólokat”, felülbírálnánk a helytelen ítéleteket; mi maradna?

Jó-e egy tökéletes világ, ahol minden lépés ellenőrizhető? Ahol mindenütt (utcán, boltban, az égből) kamerák figyelnek; bármi dokumentálható, visszakövethető és akár újrajátszható. És közben mégsem tudjuk, ki robbantotta fel az Északi Áramlatot vagy hogy mit kért Márki-Zaytól a megbízója.

De a többség bőven beérné azzal is, ha csak a saját életében lenne VAR. Vagy nagyon nem akarnánk? Pedig aligha ússzuk meg: a végítéletkor az Isten visszajátssza nekünk életünk filmjét. Az lesz az igazi szembesülés, a visszavonhatatlan döntés, amikor színről-színre látunk, és foghatjuk majd a fejünket: itt futottunk lesre, itt kellett volna inkább passzolni, itt hagytuk ki a legnagyobb helyzetet, és itt kellett volna cserét kérnünk.

A címlapképen a brazil Vinicius Junior egy les miatt később érvénytelenített gólt rúg a katari labdarúgó-világbajnokság G csoportjának második fordulójában játszott Brazília-Svájc mérkőzésen a dohai 974 Stadionban 2022. november 28-án. Forrás: MTI/EPA/Rolex Dela Pena