Molnár Miklós atya: A kényszeres szorongó hitrendszere

A szorongás alapformáinak nagy témájánál tartunk. Az előzőekben átvettük Fritz Riemann elméletének első tengelyét, amely az alapvető anyai kötődéssel kapcsolatos szorongásokat illeti (közelség és távolság). A maival áttérünk a másik tengelyre, amely úgy tűnik, az apai kötődéssel kapcsolatos félelmeket érinti. Mai alapvető személyiségstruktúránk a kényszeres szorongó, melynek eredetében Riemann akár genetikai okokat is elképzelhetőnek tartott.

Ez a szorongás, amennyire a fejlődéslélektanban el lehet kapni, az autonómia törekvésekkel kapcsolatban indul el. A két és négy év közötti gyermek eltávolodik az anyai szimbiózistól és az apai kötődés felé halad. Itt, a tekintéllyel való kapcsolata is kialakul, mert az apában azt a „mást” találja meg, aki egyszerre külső elvárásokat is fűz a szeretetéhez (az analitikusok szerint a felettesén kialakulása ide vezethető vissza), de egyben a gyermeket saját testiségébe is bevezeti az érintésekkel és testi közelségével a játékokban, a félelmetes helyzetekben. Ez a harmónia és egység a gyermekben a testével való kiegyensúlyozott kapcsolatot tudja megteremteni, s egyszersmind feltárhatja előtte a mindenkori tekintély rá pozitívan ható voltát.

Amennyiben azonban valamiért ez a folyamat megsérül, pl. az apa önkényesen használja a hatalmát, a gyermek kapcsolata a tekintéllyel zavart lesz.

A gyermek jó esetben ezzel a támogatással képes önmagát elkülöníteni, és ezt követően, az apa anya felé való irányulása révén a saját újraközeledését megkezdeni az anya felé, aki, mivel már itt testiség (még aszexuális!) is vegyül a közeledésébe (ödipális korszak), így már nem fogadja el ezt, ezzel arra késztetve a gyermeket, hogy az autonómiájáért harcba szálljon (dackorszak). Ha minden jól megy, ennek következtében a gyermek megtanulja kezelni az indulatait, érzelmeit és bátorsága lesz az önálló cselekvéshez, valamint harmóniája a teste és lelke között.

Ellenben a kényszeres szorongó gyermek autonómia törekvéseit valamely szülő gátolta (pl. a „felnőtteknek mindig igazuk van” attitűddel), vagy ellenkező esetben akkora szabadságot adott neki, hogy a gyermek ettől kezdett szorongani, s így nem mer saját véleményt, a tekintélytől eltérő nézeteket, vagy éppen a régitől eltérő magatartásformákat, cselekvéseket kialakítani. Állandóságra való törekvésében minden újítás ötlete félelemmel tölti el, az újat, mint valami romboló hatásút éli meg. Vallásosságában éppen ezért éppen úgy, mint világnézetében a konzervativizmus megszállottja lesz, akár olyan mértékben is, hogy minden ellenkező véleményű személlyel szemben megengedi a gyűlöletet, mint az elfojtott agressziója szelepét.

Saját maga sem mer változni, s ennek a félelmének takarására is a hagyományhoz való hűséget hangsúlyozza.

Egészséges helyzetben a hagyomány tisztelete alapvető támaszként szolgálna, ami elég stabilitást ad ahhoz, hogy mások gondolkodását is meghalljam és átgondoljam, azonban a kényszeres, a tekintélyről alkotott hibás benyomása miatt, képtelen lesz megkockáztatni az ellenkező véleménnyel való közös gondolkodást. A valódi kérdés, amit ezzel el kíván takarni, hogy ő mivel nem mer szembenézni, szembe menni. A valódi probléma áthelyezése a mindennaposra, tulajdonképpen a kényszer eredete.

A gyermek (az apai kötődés sebzettségében) az indulatait el kényszerült fojtani, ami olykor mégis koncentráltan fog felszínre törni. Ilyenkor szélsőséges indulatot él meg és radikális pusztításba kezdhet, keresztény volta ellenére. De, hogy ezt az ellentmondást kezelni tudja, valami ideológiát fog hozzátenni, miért van joga indulatának teljességével lesújtani (pl. „Jézus is kiűzte az árusokat…”). Gyakoribb azonban az agresszió rejtett formáinak a megélése. Az egyik alapvető formája ennek, hogy az indulata elfojtása érdekében, a tekintélyszemélyt, akivel szemben haragot kellene éreznie, idealizálja, hogy megfékezze magát. (Belegondolhatunk milyen viszonya lehet így Istennel, s hogyan álcázhatja az ellenséges érzelmeit az Ő magasztalásával!)

Gyakori még a tévcselekvések sora (elszólás, ügyetlenkedés, döntéshalogatás, hipochondria, pepecselés, körülményeskedés, határozatlanság, stb.), vagy éppen az alattomosság, mivel nyíltan nem mernek az indulataikkal fellépni. Olykor a korrektség túltolásával élik ki az agressziójukat (pl. erkölcscsősz viselkedés, vagy amikor – mivel nyíltan nem mer agresszív lenni – végtelen jogi útvesztőkbe viszi az irodista az ügyfelét).

Bár gyakran nevetségessé válik így a külvilág előtt, ő számára ez a megaláztatás csak egy újabb megerősítés lesz arra, hogy bezárkózzon.

Mindenben a kiszámíthatót, irányíthatót keresik, mert abban remélnek, hogy így a mulandóság alól mentesülnek. Minden újat is a régibe igyekszik belekényszeríteni („új bor új tömlőbe való” krisztusi elve helyett, ő „jobban szereti az óbort”). Ha nehezen is új tárgyat szerez be, sokáig nem használja, mert a használatbavétel egyben a mulandóságnak való átadottságot is jelenti. Akár gyűjtögetővé válik, de múzeum szerűen csak a kirakatba teszi a tárgyait, nem használja. Fiatalokon gyakran a régi korok „retro ruhái” jelennek meg, mert a régi, jól bevált utakat nem merik elengedni. Lefojtják az életük egy részét és rettegnek, mi lenne, ha felszínre törne valahol, valamikor. Innen is magyarázható az érzelmek elleni erőszak.

Rettegnek az elrejtett oldaluktól, attól, amit annyira őriznek és lefojtanak.

Tilos hibázni, mert a gyermekkorukban mindennek végzetes következményei voltak, így a rossz döntéseket sem lehet később szabadon megváltoztatni.

Az Istenről alkotott képük ezért hideg, számonkérő, hatalmas áldozatokat követelő, önkényes, érzelem és melegség mentes. Minden erkölcsi kategória számukra, és mindenben egyedül a helyeset keresik. Az élet azon realitása, hogy vannak morálisan nem értékelhető dolgok, számukra idegen. Tisztaságmánia, gyakori gyónás jellemző rájuk, amely azonban állandóan a kudarccal szembesíti őket, hogy végérvényesen nem tudnak megszabadulni a bűnüktől, ami vagy elkeseredésbe, vagy egyfajta hasításba viszi őket, s miközben másokkal szemben irgalmatlanul következetesen kérik számon az erkölcsi tisztaságot, maguk gyakran súlyosan feslett életet élnek. Gyakoriak náluk a mulasztásos bűnök.

A szexualitásban alapvetően szintén jellemző rájuk a más viszonyokban is megfigyelhető aszimmetrikus kapcsolódás. Mivel nehezen viselik a szimmetrikus kapcsolatokat, a dominanciájuk irányítási mániájuk azzal kecsegteti őket, hogy a mulandóság ellen védhetik az emberi viszonyulásukat. Számukra a szenvedélyesség ellenség, hiszen kiszámíthatatlanul az érzelmek világába viszi őket, vagyis az irányítás elvesztésével a pusztulást idézheti elő. Ezért gyakran erőszakosan is irányítani akarnak, bántalmazóvá válhatnak.

A vallásosságuk következtében szétválhat az együttlét a bűnös vágyak elítélésére és a gyermeknemzés kötelességére. Sőt, tekintve, hogy aki ellen indulat születik bennük (mivel pl. kiszolgáltatottá válnak a vonzalmuk következtében) azt idealizálják, így előfordulhat, hogy pl. az adott nő képét elidegenítik az erotikus céloktól, fölé emelve őt a testiségnek, miközben egy másik nőn, vagy akár prostituálton élik ki áttétellel az „alantasabb” vágyaikat (adott esetben a Szűzanya tiszteletben is megmutatkozhat ez). Van, hogy a másikkal tartatják el magukat, mégis engedelmességet követelnek meg társaiktól.

Könnyen hisznek a sorsszerűségben, babonákban. Lelketlen ceremóniákat is a legnagyobb pompával végeznek, csak éppen a kapcsolat marad hiányos az Istennel (Dávid király tánca az Úr ládája előtt elképzelhetetlen számukra). Válságos helyzetben az érzelmeikkel való egészséges munka helyett, logikusnak látszó pótprogramokat iktatnak be, hogy a kapcsolataikat rendezzék. Steril gondolatokkal foglalkoznak csak, az életbeágyazottság nem számít nekik.

A körülményeket nem veszik figyelembe az ítélkezésükben.

Jó támasz lehet a csapongó világ számára az ő letisztult és fejlett gondolkodásuk, mint kiindulópont, de árnyalni kell gyakran ahhoz, hogy az életben hasznát vehessük. Célratörők (akár törtetők), tele vannak tervekkel, kitartóak a munkában, jól terhelhetők. Érdeklődők a történelem iránt, mert az már nem változhat. Bizonyos esetben a halállal való viszonyuk lehet patetikus, mint a legvégső realitás elfogadása, a megváltoztathatatlannal való barátságban, ők már előre készülnek a temetésükre, végrendeletükkel utoljára rákényszerítve akaratukat másokra.

A kép illusztráció, forrása a Pixabay.