Marie Kondo beismerte, hogy gyerekek mellett ő sem tud rendet tartani

Talán nincs is olyan a világon, aki ne hallott volna már Marie Kondo alias KonMari módszeréről. Az otthoni rend és tisztaság fogadatlan prókátora, a rend és rendezettség nagyasszonya bizony csinos kis summát tehetett zsebre a módszeréről szóló könyvek eladásával, amely megjelenése óta nyomaszt minket, egyszerű háziasszonyokat. Minket, akik néha úgy érzik magukat takarítás és rendrakás közben, mint az a bizonyos – viccben szereplő – anyuka, aki történetesen teli szájjal mos fogat, miközben gyermekekkel az otthonában próbálja a tisztaság és rendezettség látszatát fenntartani.

Talán nincs is olyan anyukás csoport az éterben, amelyen ne söpörtek volna végig már egyszer-kétszer a KonMari módszer által keltett hullámok: anyukák posztjai csinos kis fiókokról, amelyekben katonás rendben sorakoznak még a lurkók harisnyái is, kidobott játékkupacokról és minimalizmusra törekvő konyhákról, ahol látszatra még soha nem sütöttek egy jó rántott húst krumplipürével, vagy egy kiadós pörköltöt nokedlivel.

No de ne haladjunk ennyire előre.

Mit is tud KonMari, aki világszerte hirdeti: az otthonunkban lévő rend akadálya tulajdonképpen mi magunk vagyunk, amikor nem tudunk megválni ócska, törött kacatjainktól, „filléres emlékeinktől”, amelyek rosszul áramoltatják a csít körülöttünk? Természetesen mint minden hasonló tanácsban, ebben is van némi igazság, hiszen sokan folytatunk gyűjtögető életmódot. Erre a kulturális determináltság látszólag mentséget jelent: minél több nélkülözést és válságot élt meg egy nemzet, tagjai annál nehezebben engedik el, ha valami „elkél majd a háztartásban”. De talán az sem véletlen, hogy a gyermekek, akik egykor az asszonyokkal gyűjtögették a bogyókat, amíg a férfiak mamutot vadásztak, éppen ők azok, akik kerékkötői mindannak, amit erről a módszerről tudni kell. 

Mert ugye hiába próbálom én meggyőzni a kétévest arról, hogy köszönjön el szépen a lyukas zoknijától, mielőtt kidobom azt a szemetesbe, ha a gyermek egy óvatlan pillanatban kihalássza azt a banánhéjak, csirkezsigerek és koszos pelenkák közül, mert a kedvenc figurája van rajta.

Szintén nem én vagyok az, aki ellenállhatatlan vágyat érez a gesztenyék, botok és csillogó kavicsok gyűjtése iránt, amelyek szépen ott sorakoznak a bejárati ajtónk mögött, mintegy keretet adva annak az otthonos, ám sokszor hullámzóan rendezett élettérnek, amelyben sem a letört fülű bögréknek, sem a megtépázott féllábú babáknak, sőt, még a párjukat vesztett zokniknak sincs különösebb félnivalója.

Néha – de csak nagyon néha – amikor átgörgetem a közösségi oldalak hasábjait, elmerengek azon a lehetőségen, hogy akár így vagy úgy is kinézhetne az otthonunk, de aztán megengedően mosolyodom el minden egyes kis fecni miatt, amelyet valamelyik kislányom hagyott szét azért, hogy születésnapi ajándékot vagy egy kedves kis rajzot készítsen számomra. Persze próbáltam már én is katonás rendbe szervezni a gyerekek ruháit – kisebb nagyobb sikerekkel -, ám Marie Kondo inkább mint valami távoli, mókás viszonyítási pont él a családi emlékezetben: – Mit szólna ehhez KonMari? felkiáltással nyugtázzuk, ha újabb kihajításra ítélt kacatot ment meg valamelyik kislányunk az enyészettől.

Most azonban minden nyomasztó gondolatom köddé foszlott, amikor meghallottam, hogy maga Marie Kondo vallotta be egy interjúban, hogy módszere történetesen csak akkor működik, ha nincsenek az embernek gyerekei. Sőt, azt is beismerte, hogy először maga is frusztrált lett attól, hogy nem tud rendet tartani anyaként, de aztán bele is fáradt a saját tanácsainak követésébe, amikor második gyermeke megszületett.

Ez mondjuk kicsit olyan, mintha egy turmixgépről kiderülne, hogy csak akkor forog rendesen, ha semmi mást nem teszünk bele, csak vizet. Én legalábbis kiválóan tudtam mindenfajta praktikus tanács nélkül rendet tartani az otthonomban a gyerekek születése előtt.

A kétgyerekes anyuka mindettől függetlenül továbbra is kiválóan megél abból, hogy tanácsokat osztogat nőtársainak, hogyan kellene rendet tartani a lakásban, hiszen a könyvei, videói, rendteremtő eszközei (lehet például ruhahajtogatót is vásárolni, ha valaki a két kezével arra nem lenne képes!) még mindig elérhetőek. Én nem sajnálom tőle ezt a kis bevételi forrást, de azért jó lenne ápgrédelni a kiadványokat és mondjuk áttenni a mesekönyvek vagy a science fiction-ök közé, hogy az olvasótábor ne legyen immár tudatosan megvezetve.

Vagy csak szimplán beleírhatná a könyvei elejére azt a manapság nem is olyan egyértelmű üzenetet, amellyel nemrég megörvendeztette követőit:

„Az anyaság megtanított arra, hogy elnézőbb legyek önmagammal. A szülőségből fakadó öröm mindent felülmúló elégedettséget ad, ami nem összehasonlítható egy rendezett otthon tökéletességével.”

És ez – azt hiszem – Marie Kondo, a rendguru szájából valóban nagy szó.