A néptánc nem ciki, a népviselet pedig nem mamás
A néptáncnak olyan hozadéka van, amelyet a fiatalok el sem tudnak képzelni. Rá kell döbbentenünk őket, hogy a néptánc nem ciki, a népviselet pedig nem „mamás” – Mészáros-Szabó Annamária néptánc oktatóval, a Petőfi Sándor Program ösztöndíjasával beszélgettünk.
– A koronavírus-járvány megakasztotta, de idén ősszel ismét elindulhat a Petőfi Sándor program. Mi is ennek a célja?
– A Petőfi Sándor Program a Nemzetpolitikai Államtitkárságnak egy olyan programja, amely a Kárpát-medencében élő szórvány magyarságot kívánja segíteni. Mindez úgy történik, hogy egy ösztöndíjast kiküldenek az adott településre, hogy segítse a helyiek magyar nyelvhez és kultúrához való jutását, támogassa a helyi közösségszervezést. Nagyon boldog vagyok, hogy két év után ismét elnyerhettem ezt az ösztöndíjat, így pár hét múlva másodszorra juthatok ki a dél-erdélyi szórvány magyarsághoz, azon belül Csernakeresztúrra. 
– Mi motiválta arra, hogy jelentkezzen a programra?
Anyai nagypapám marosszentkirályi születésű, őt sajnos én már nem ismerhettem, de mindig bennem volt egyfajta ösztönös kíváncsiság, meg szerettem volna ismerni az erdélyieket, az ottani magyarok kultúráját. Már nyolc éves koromban elragadott a néptánc-népzene varázslatos világa, ebben nőttem fel, és ez formált azzá, aki most is vagyok. A Debreceni Népi Együttes tagjaként, a fellépések által sok helyre eljutottam, így több alkalommal utaztunk el Erdélybe is.
Először akkor éreztem meg, hogy jó lenne valahogyan segíteni a kinti magyarokat abban, hogy az identitásukat megerősíthessék.
Úgy gondoltam, hogy a néptánc tanításban tudnék igazán kiteljesedni. Volt korábban, hogy egy-egy gyermekcsoportot magam mellé vettem, valahogyan ösztönösen magam köré tudtam gyűjteni őket, mint a kis fecskéket. Megéreztem, hogy jó ezzel foglalkozni, így határoztam el először 2019-ben, hogy jelentkezek a programra.
– Mit jelenthet a magyar néptánc a határon túl élő magyaroknak?
– Mindenképpen a magyarsághoz való tartozás érzését. A népmesék, a néptánc, a népdal mind-mind ezt a célt szolgálja: megerősítést ad a helyi közösségeknek, amely Csernakeresztúr bukovinai gyökereinek megmaradása szempontjából kiemelten fontos feladat. Azt azonban tudni kell, hogy a kinti magyarok az identitásukat nagyon sokféleképpen meg tudják élni és sokféleképpen tudják bizonyítani is.
Dél-Erdélyben sok fiatal van, akik még sohasem találkoztak a néptánccal.
Számukra ez egy jó bekapcsolódási lehetőség, hogy magyarságukat ilyen formában is meg tudják élni. A népi hangszerbemutatótól kezdve a táncházakig minden közösségi tevékenység jó arra, hogy a helyi közösség identitását megerősíthesse.
– Mit jelent az ösztöndíjasok jelenléte a helyiek számára?
– Kapcsolatot, egyfajta kapaszkodót. Kintlétem első kilenc hónapja alatt úgy éreztem, hogy sokat tudtam adni a helyieknek, megtapasztalhattam azt, hogy milyen magyarnak lenni Dél-Erdélyben. Megérthettem, hogy a határon túli magyarok hogyan tudják megélni saját nemzeti hovatartozásukat. Találkoztam olyan emberrel, aki elmondta, hogy ha választania kell egy üzletben három különböző színű póló közül, biztos a zöldet választja, hiszen a magyar zászlóban is van zöld.
Mások lakodalom alkalmával a pálinkásüvegekre kokárdát tesznek, úgy isszák meg az áldomást.
Apróságok ezek, amelyek nekünk talán először fel sem tűnnek, de mégis nagy jelentőséggel bírnak a számukra. 
– Mi volt a legnagyobb kihívás a kintléte alatt?
– Kilenc hónap alatt az ember számos kisebb-nagyobb nehézséggel találkozik. A legfontosabb és mondhatni a legnagyobb kihívás abban állt, hogy az ember megtalálja önmagát, azt, hogy hogyan és miben tud leginkább segíteni a helyi magyar közösségeknek. Ebbe bele kell egy kicsit rázódni. 2019-ben Déván, a Szent Ferenc Alapítványnál voltam ösztöndíjas, Böjte Csaba testvérnél végezhettem szolgálatot. Egy árvaház tele van nehéz sorsú gyermekekkel, ezt pedig átélni nehéz dolog, nekem is kellett egy-két hét, hogy megerősödjek, hogy megértsem, hogy ezeket a gyermekeket nem sajnálni kell,
hanem szeretni és segíteni kell abban, hogy még értékesebbé válhassanak, mint amilyenek alapjából is.
Valami olyat kell adni nekik, amelyet egy életen át magukkal vihetnek a tarsolyukban. A kicsiknek kifejezetten fontos, hogy példamutató magatartást tanúsítsunk feléjük. Egy anyaországinak mindig a jó mintát kell megmutatnia, mert így tud a leginkább hatni a szórványban élőkre.
– Régi-új ösztöndíjasként, hogyan látja, mi lehet e programnak a fő értéke?
– A Petőfi Sándor Program által olyan helyekre jutnak el az ösztöndíjasok, ahol valóban segíthetnek a szórványban élő magyarságot megerősíteni. A kilenc hónap alatt zajló programok új közösségeket építenek, vagy megerősítik a már meglévőket. A néptánc területén is, csoportok jönnek létre, akiket azután megnéznek a szülők, nagyszülők a helyiek. Meghívják őket különböző rendezvényekre, elindul valami olyan közösségi élet, amelyre nagy szükség van a szórványvidékeken is. Úgy gondolom, a néptáncoktatás az, amiben legjobban segíthetem majd a 2022-23-as programszakaszban a fogadó szervezetemet, de emellett a programszervezés is a feladataim részét képezi majd. Szakmámból kifolyólag tanítóként egy-egy rendhagyó magyar órát, vagy valamely jeles naphoz, ünnepkörhöz kapcsolódó népművészeti foglalkozást is becsempészek majd a szolgálatom során. Az előttem álló kilenc hónap alatt megpróbálom fellendíteni a falu életét, a legfiatalabbtól a legidősebbekig. 
– Mi volt a programban a legnehezebb?
– Fontos, hogy a fiatalokat rádöbbentsük arra, hogy a néptánc nem ciki, illetve, hogy a népviselet nem „mamás”. A táncnak olyan hozadéka van, amelyet azok a fiatalok, akik nem élnek benne, el sem tudnak képzelni. A világ különböző részeire lehet eljutni a fellépésekkel, életre szóló barátságok és szerelmek is szövődnek. Mégis a legjelentősebb az, hogy kapcsolatot teremt. Így lehet a tánc a magyar jövő egyik fontos eleme, amelyre az egész Kárpát-medencében nagy szükség is van.
Tóth Gábor
Duray Miklós: Aki a nemzetpolitikában nem egyeztet, az nemzetáruló
Kiemelt képünk forrása Szennyes Krisztián, Vasarnap.hu
