Ungváry Zsolt: Szívvel, lélekkel

Ismét történt valami abortusz-ügyben, ami apropót kínál arra, hogy írjunk és beszéljünk róla. Különösebb ürügyet persze sosem kell rá találni, hiszen naponta százezer feletti a magzatgyilkosságok száma a Földön, vagyis nem telik el egy másodperc két terhességmegszakítás között. (Amíg ezt a mondatot végigolvasta, újabb 8-10 csöppséget kapartak el valahol a glóbuszon.)

A liberális oldal felhördüléséből azt gondolhatnánk, Magyarországon szeptember 15-tel betiltották az abortuszt. Valójában úgy változott a szabályozás, hogy mielőtt sor kerülne a visszavonhatatlan beavatkozásra, a kismama hallgassa meg a gyermeke szívhangját. Mert már ennyire fejlettek vagyunk; amíg nem láthattunk bele ilyen mélységig a méhen belüli életbe, súlyos bűnnek tartottuk a sejtett kis élet elpusztítását. Amióta viszont tudjuk is, hogy ott valóban egy vérkeringéssel, működő szervekkel rendelkező, csukló és az ujját szopó pocaklakó van, azóta joggá és érdemmé változott ennek eltörlése.

Éppen abban a korban válik általánossá a megfogant élet elpusztítása, amikor a fogamzásgátlásnak tucatnyi kényelmes és olcsó módozata létezik. Ki érti ezt?

A kérdés felvetése mindig politikai indulatokat is szül, pedig ez puszta biológia. A tudomány fejlődése igazolta, hogy az ember genetikai állománya a fogantatásakor kialakul. Ettől kezdve nem lehet belőle sem csimpánz, sem nyuszi, sem karfiol. Sőt az is eldőlt már, hogy fiú-e vagy lány, kék-e a szeme vagy barna, kis túlzással talán már az is, milyen betegségben fog meghalni. Nincs olyan pillanat a fogantatásunktól a halálunkig, amikor „emberré válunk”, s ha a megfogant életet el lehet venni, akkor bármelyik pillanatban az ember jogszerűen elpusztítható, csak megfelelő törvényt kell róla hozni.

Sokáig én is azt vallottam, a tiltás a megoldás. De azt gondolom – és az új szabályozás is e felé halad –, hogy a felvilágosítás, a szembesítés, az informálás a legfontosabb.

Egyetlen dolgot kell tudatosítani, hogy senki se tartsa elfogadhatónak a beavatkozást: a magzat ember. Embert ölni márpedig nem szabad.

És akkor máshol kell keresni a megoldást. A gyilkosságot, a népirtásokat a közvélekedés bűnnek tartja és üldözi. Ezt a népirtást pedig az európai államok döntő többségének törvényei legalizálják. (A magyar is.)

Meggyőződésem, hogy azért, mert a többség egyszerűen nem is érti, mi történik. Ha kiskutyákat ölnek, hörög a világ. Ha embereket, akkor nem. Mindent és mindenkit sajnálunk, védünk, az esőerdők fáitól a koalákig, csak éppen a csöppnyi embereket nem.

A liberálisok – már megint – az igazság elhallgatásával tudnak csak érvelni. Ha a tények, a valóság szembejön, verve vannak.

Igenis kellenek felvilágosító filmek, foglalkozások, olvasmányok, cikkek az abortuszról. Megy a hörgés, mert esetleg az anya megtudná, amit el akarnak előle titkolni: a babája él, a babájának dobog a szíve, működik a veséje, mája, van szeme és füle. Nem az anyja testének a része, mert ha így lenne, akkor az anyának két szíve, négy veséje és nyolc végtagja volna. Ilyen horderejű döntésnél szükséges, hogy minél tájékozottabbak legyünk.

Visszatérő érv, hogy az anya életét esetleg tönkre teheti egy nem kívánt gyermek. (Az abortusz pedig a gyermek életét teszi tönkre, sokkal hatékonyabban.) A drasztikus megoldások helyett azonban felelősségre kell nevelni. Tudatosítani, hogy a szexuális együttlét milyen következménnyel jár. Nem véletlenül helyteleníti az egyház a házasságon kívüli nemi kapcsolatot: a leendő gyermeket is védi vele. A „rossz döntést” akkor már nem lehet „jóvá tenni”, mint ahogy az egy-, öt-, tízéves gyereket sem csaphatom agyon, ha anyagi nehézségeim támadnak, vagy „elrontja” az életemet.

Ha a csecsemőjét megöli egy anya, felháborodik mindenki, börtönbe zárják. Ha néhány hónappal korábban teszi, akkor pártolandó jog.

Tulajdonosa-e a szülő a gyerekének? Léteztek országok és jogrendek, amelyek így vélték, de nem biztos, hogy ez megfelelne a mi kultúránknak. Mindenesetre megnézném a harcos jogvédők fejét, amint édesanyjuk közli velük, hogy eladja őket rabszolgának. Az ilyen szabadságharcosok azt sem tűrik el, ha megmondják nekik, hányra érjenek haza, mit vegyenek fel, mit igyanak vagy kivel randizzanak, de az simán belefér a világképükbe, hogy az anyukájuk megölje őket.

Vagy őket nem is, csak mindig másokat?

Végül a feministáknak egy kis munka: a megölt magzatok legalább fele kislány. Tessék az ő jogaikért harcolni!

A címlapkép illusztráció. Forrás: Pixabay.com