Kaszab Zoltán: Felizzott a balkáni puskaporos hordó

Elsőre talán banálisnak tűnik az a vita, amely az elmúlt hetekben ismét fegyverropogást váltott ki a Balkánon. Koszovó ugyanis érvényesíttetni akarta azt a törvényt, amely szerint a területének északi részén élő szerbek cseréljék le szerb rendszámtábláikat koszovóira. A Balkán évszázados történelmét és bonyolult etnikai viszonyait ismerve ugyanakkor korántsem véletlen, hogy így alakult a helyzet.

A félsziget népei a történelem során már többször is harcoltak egymással, nem is csoda, hogy a terület megkapta a „puskaporos hordó” jelzőt. A Balkánt vallási és etnikai feszültségek egyaránt feszítik, amelyek ráadásul az évszázadok során nemhogy gyengültek, hanem inkább erősödtek. Legutóbb éppen a ’90-es évek elején lezajlott délszláv háború volt az, amely kiélezte az ellentéteket. És az azt lezárni hivatott békeszerződés sem rendezett semmit megnyugtatóan.

Feszültségforrásként ott maradt a három nemzetiségű Bosznia-Hercegovina és Koszovó kérdése sem rendeződött a mai napig sem, hiába kiáltotta ki az albán többségű állam 2008-ban a függetlenségét. 

Sőt, még az azóta EU tagokká váló horvátok és szlovének is képesek komolyan összekülönbözni egy területi kérdésen, mint ahogyan azt az elmúlt években a Pirani-öböl példája mutatta. A viszonyok tehát bonyolultak és a helyzet azért különösen nehéz, mert az esetek többségében minden félnek van valamilyen igazsága az álláspontja mögött. A 2010-es évek elején azonban úgy tűnt, hogy nem kell többet döntőbíráskodni a Balkánon.

Az Uniós csatlakozás esélye és lehetősége ugyanis olyan vonzó alternatívát kínált ezeknek az országoknak Észak-Macedóniától Albánián, Szerbián és Montenegrón át Boszniáig, amiért érdemes volt félretenni a feszültségeket.

Bulgária, Szlovénia, majd Horvátország csatlakozása pedig minden államnak megmutatta, hogy valóban reális alternatíva az Európai Unióhoz tartozás. Ezen országok fejlődése ráadásul arra is bizonyítékként szolgált, hogy megéri a csatlakozás. 2013 után azonban valami megváltozott. Nyugati szakértők ezt úgy fogalmazzák meg, hogy az EU-n úrrá lett az úgynevezett „bővítési fáradtság”. Sok vezető politikus is azt hangoztatja nyugaton, hogy az Uniót most inkább mélyíteni kellene, mintsem bővíteni. Mi persze ne legyünk ennyire szemérmesek és fordítsuk magyarra ezeket a jól hangzó mondatokat:

sajnos ezeknek a csatlakozásra váró országoknak a vásárlóereje egyelőre nem jelent akkora lehetőséget a nyugati cégek számára, mint amennyibe kerülne a fejlesztésük, felzárkóztatásuk.

Egyszerű matek, pedig ennek sokkal, de sokkal többről kellene szólnia. Méghozzá a biztonságunkról. Az üzleti köröknek viszont nem érdeke ez. A brüsszeli vezetés pedig annyira, de annyira gyenge és a válságok során csak tovább gyengült. A pénzügyi, majd a migrációs válság, végül a koronavírus járvány olyan kihívások elé állította a brüsszeli vezetést, amelyekbe – mondjuk ki nyíltan – beletört a bicskája. Így nem maradt energia arra, hogy a pénzügyi körök ellenében is végigvigye a további bővítést. Az elmúlt évekből így az EU-n kívül rekedt balkáni országok két következtetést szűrtek le:

egyrészt azt, hogy Brüsszel valójában csak hitegeti őket a csatlakozással, másrészt azt, hogy nem is feltétlenül éri meg ehhez a csikorgó, nehézkes és valamilyen hagymázas ideológia alapján működő szervezethez tartozni. 

Hiába van most a bővítési biztosi poszton Várhelyi Olivér, aki őszintén szeretné felgyorsítani a folyamatot, igyekezete egyelőre – a többiek támogatásának hiányában – csak a tűzoltásra elég. Nem véletlen egyébként, hogy Várhelyi és a magyar kormány is teljes mellszélességgel kiáll a Balkán Uniós integrációja mellett. Mi magyarok ugyanis közvetlen szomszédként értjük, hogy miről van szó. És itt kell visszakanyarodnunk a biztonsághoz: 

ha ugyanis a Balkán számára nem lesz belátható, reális és vonzó alternatíva az EU, akkor ismét előtérbe kerülnek az egymás közötti konfliktusok, feszültségek.

Sőt, erről már nem is kell jövő időben beszélni, hiszen a Koszovó és Szerbia között kialakult helyzet már az előszele a közelgő viharnak. Mi magyarok a ’90-es évekből tudjuk, hogy milyen egy háború közvetlen szomszédságában élni. Sőt, most is tapasztaljuk, bár Ukrajnában a harcok egyelőre és szerencsére a határainktól távolabb zajlanak. Ha azonban a keleti és a déli határokra egyszerre kellene figyelni, akkor az óriási terhet róna a magyar honvédségre, ráadásul tovább növelné az eszkaláció így sem kicsi esélyét. Nem beszélve a migrációról, amelynek megfékezéséről egy káoszos Balkánon szinte lehetetlen lenne beszélni.

A Balkán békéje tehát Magyarország és Közép-Európa elemi érdeke.

Hozzáteszem, Nyugat-Európáé is. Csak ők onnan ezt nem látják. A mi határaink közelében szűk 30 éve még harci gépek és tankok jártak éles bevetésen, míg nyugaton ez utoljára a II. Világháborúban történt meg. Itt lenne az ideje, hogy ott is meghallják és megértsék Közép-Európa biztonsági szempontjait. Ők maguk is jobban járnának.

A címlapképen Aleksandar Vucic szerb elnök az Európai Unió és a Nyugat-Balkán csúcsértekezletére érkezik, amelyet az EU kétnapos csúcstalálkozójának keretében tartanak Brüsszelben az esemény első napján, 2022. június 23-án. Forrás: MTI/EPA/Stephanie Lecocq