Újabb háború a szomszédban?

Az első látásra talán bombasztikusnak tűnő cím a Szerbia és Koszovó között kirobbant legújabb konfliktusra, illetve az ezzel kapcsolatos hazai közhangulatra utal. Az aggodalmak egyértelműen összekapcsolhatók az ukrajnai helyzettel; az internetes kommentelők többsége a háború balkáni kiterjedésétől tart.

Mint tudjuk, július utolsó napján Koszovóban – amelyet a középkori magyar történelemből Rigómezőként ismerünk – zavargások törtek ki.

A 2008 óta független ország északi, szerbek lakta részén megszólaltak a légvédelmi szirénák, a lakosok barikádokat építettek, a szerb hadsereget pedig a legmagasabb készültségbe helyezték.

Mindeközben a határ szerbiai oldalán leadott lövésekről is jelentések érkeztek. Az indulatok amiatt törtek felszínre, hogy a koszovói hatóságok többéves halogatás után döntést hoztak a még Szerbia által kiállított személyi okmányok és rendszámtáblák lecserélésére – akár az ilyen dokumentumokkal, illetve autókkal rendelkezők beutazási tilalma árán –, ami ellen a helyi szerbek hevesen tiltakoznak, mivel egy ilyen lépés a Szerbiához tartozásról való végleges lemondást, az albán impériumváltás elfogadását jelentené számukra. A hangulatot tovább tüzelte, hogy Aleksandar Vučić szerb elnök a koszovói rendőrség által indított hadművelet víziójával riogatta a Koszovó északi részén élőket.

Annak, hogy a híreket kommentáló hazai olvasók jelentős része az ukrajnai háború kiterjesztésének lehetőségét látja a feszült szerb–albán helyzetben, több oka is van.

Az analógia – miszerint Oroszország megtámadta Ukrajnát részben annak támadó szándékaira, részben saját határon túli kisebbségeinek védelmére hivatkozva – szerb–koszovói viszonylatban is adott, főleg, hogy Vučić kijelentette: a koszovói szerbek elleni agresszió esetén „Szerbia győzni fog”. Tovább erősíti a párhuzamokat, hogy a szerb vezető úgy látja: a koszovói kormányfő Zelenszkij ukrán elnök szerepét szeretné betölteni egy olyan forgatókönyvben, amelyben Vučić testesíti meg Vlagyimir Putyint. S bár Szerbia a nyugati integrációs törekvések jegyében az utóbbi években (némileg) hátat fordított Moszkvának, ne felejtsük, hogy Koszovó egyenesen a létét köszönheti Washingtonnak. De ami a leginkább okot ad az aggodalmakra, hogy még ukrán részről is állást foglaltak a szerb–koszovói vitában: Olekszij Honcsarenko kijevi parlamenti képviselő szerint ha Szerbia megszállja Koszovót, az ukrán hadseregnek a helyszínen kell megvédenie a koszovóiakat. Ez a kijelentés már olyan katonai blokkok létrejöttét vizionálja, amely leginkább az első világháborút megelőző szembenállásra emlékeztet; egy ilyen polarizált és kiélezett helyzetben egyetlen államközi atrocitás is láncreakciószerűen vonhatja be a konfliktusba az összes többi felet. Nos, nem tudjuk, hogy az ukrán képviselő kijelentését a kijevi államvezetés „proxi nyilatkozataként”, vagy egy túlfűtött politikus nagyotmondásaként kell-e értékelnünk, de tény, hogy a magát áldozati bárányként bemutató ország eddig hivatalosan még nem tanúsított a saját határain túlmenő, lényegében támadó jellegű szándékot.

A kérdés tehát az. hogy egyrészt kitörhet-e egy új balkáni háború a szomszédunkban, másrészt– ahogy száz éve történt – kiindulhat-e onnét egy új világégés.

Az első kérdésre, s ezt tudomásul kell vennünk, elméletben igen a válasz. A Balkán mai napig a rendezetlen igények és számlák földje, a háromnemzetiségű, s így háromfelé tartó Bosznia ügyétől egészen az észak-macedóniai albánok elszakadási törekvéséig. (Az új keletű, jelenleg még alig látható problémák között kell említenünk továbbá a bulgáriai cigányság arányának robbanásszerű növekedését, a nemzetközi iszlám radikalizmus boszniai beágyazódását, vagy a közel-keleti migránsok jelenlétét.) A Balkán az a puskaporos hordó, amelyik folyamatosan hajlamos a robbanásra. Azt, hogy Koszovó ügyében milyen irányt vesznek a dolgok, sem rövid-, sem hosszútávon nem megjósolható. Az pedig, hogy ezekből a régi, klasszikus feszültségekből – a jövőben az újakkal és leendőkkel kiegészülve – létrejöhetnek-e regionálisnál nagyobb méretű konfliktusok, elsősorban a nagyhatalmakon múlik.

Több jel is arra mutat azonban, hogy egyelőre nem eszik olyan forrón a balkáni kását.

A jelenlegi szerb–koszovói konfliktus kapcsán már az is megnyugtató, hogy a Koszovóba akkreditált amerikai nagykövet az okmányokról és rendszámtáblákról szóló határozat végrehajtását harmincnapos elhalasztására kérte a koszovói kormányt. Még kevésbé kell rendkívülinek tekinteni a történeket, ha tudjuk: egy éve már történt ugyanezen okból egy hasonló tüntetés. Így a jelenlegi szembenállás inkább csak a koszovói függetlenedés utórezgésének, s nem pedig az ukrajnai háború küszöbönálló folytatásának tekintendő.

Nincs itt hely arra, hogy áttekintsük a szerbek és a koszovói albánok fordulatos, konfliktusokkal teli történelmének akár csak a rendszerváltás utáni szakaszát (amely egyúttal Európa legfiatalabb államának az előtörténete is egyben), elég, ha csak a 2008-as függetlenedés óta bekövetkezett zavargásokra utalunk, amelyek, bár kezdetben sokkal gyakoribbak voltak, még most is rendszeresen fellángolnak, különösen az etnikailag megosztott Kosovska Mitrovicában és a határátkelőknél. Az eddigi legsúlyosabb ilyen eset egyébként nem a mostani, hanem a 2011-es volt, amikor a rendfenntartó szerepet betöltő KFOR kötelékébe tartozó német alakulatok éles lőszerrel lőttek a tömegbe – halottak szerencsére nem voltak –, miközben buldózerekkel számolták fel a szerb tiltakozók barikádait. Ehhez képest jelenleg maguk a szerbek voltak azok, akik ezt buldózerek nélkül is megtették, tekintettel az említett egy hónapos haladékra.

Sokkal inkább úgy tűnik tehát, hogy valójában nem a mindinkább kétpólusúvá váló világ – mondjuk úgy: Kelet és Nyugat – geopolitikai villongásainak a Balkánra szabása zajlik, hanem fordítva: a szokásos balkáni konfliktusokat próbálják egyes helyi vezetők a magasabb szintű geopolitikai problémák lecsapódásaként értelmezni.

Ami persze nem zárja ki azt, hogy e geopolitikai problémák „rendezésébe” az érintett nagyhatalmak egyszer tényleg megpróbálják majd a Balkánt is bevonni.

Kovács Erik

(Forrás: Magyar Kereszténydemokrata Szövetség)

Háttér

Koszovó: főszerepben a demográfia

A balkáni etnikai konfliktusok mögött álló fő okok – a török birodalom kivonulása óta jelenlévő nagyhatalmi érdekellentétek, az etnikai és történelmi okokra hivatkozó kölcsönös területi követelések, az egymásba átnyúló etnikai szállásterületek, valamint a nagy vallási kultúrák (katolikus, ortodox, muszlim) közelsége – mellett a demográfia, konkrétan az elvándorlási folyamatok és az eltérő gyermekvállalási hajlandóság szerepét is érdemes kiemelnünk. A népesedés különösen fontos szerepet játszott és játszik ma is a koszovói szerb–albán konfliktus alakulásában.

A középkori szerb állam központi területének számító Rigómező a 15. század közepén került teljes egészében – összesen négy és fél évszázadra – oszmán uralom alá. Ezt az időszakot a szerb lakosság létszámcsökkenése és az albán, illetve török népesség folyamatos növekedése jellemezte. A döntő fordulat a 17. század végén következett be, amikor az ipeki ortodox pátriárka vezetésével szerbek tízezrei hagyták el a térséget, ráadásul ez a folyamat még száz évig folytatódott. A szerbek jelentős része a magyar Délvidéken telepedett le, vagyis a Koszovóban elszenvedett demográfiai veszteség itt népesedési pluszként jelent meg.

A 19. században végbemenő albán nemzeti ébredés központja Koszovóban volt, így mindkét nemzet ugyanazt a térséget tekinti a saját kulturális centrumának. Az első Balkán-háború után Szerbiához került terület a 20. században többször is gazdát cserélt, míg végül 1945-ben Jugoszlávia része lett. Koszovó 1963-ban autonómiát kapott, jogköreit később egyre bővítették. Ez azonban nem tudta lecsendesíteni a felszín alatt tovább fortyogó, s Tito halála után nyíltan is felerősödő szerb–albán ellentéteket, amelyek egyik alapja épp a demográfiai viszonyok mind nyilvánvalóbb eltolódása volt.

Mivel a titói Jugoszlávia első évtizedeiben – nem titkoltan az elszlávosítás céljával – számos délszlávot költöztettek a nemzetiségi régiókba (többek között a mi Délvidékünkre is), az albánok mintegy kétharmados koszovói aránya a második világháborútól a hatvanas évekig nem változott, s az egynegyednyi részt kitevő szerbeké sem. A jugoszláv népszámlálások szerint aztán az albánok aránya 1971-ben 74%-ra (a szerbeké 18%-ra), 1981-re 77%-ra (vs. 13%), 1991-re pedig 82%-ra (vs. 10%) változott. A 2011-es cenzus, amelyet már a független Koszovó hatóságai szerveztek, 93%-os albán többséget mutatott ki, szemben a szerbek mindössze másfél százalékával. Belgrád a szerbek szisztematikus elűzésével vádolja Pristinát, de hogy a mintegy 150-200 ezres, a szerbek mellett amúgy cigányokat is magába foglaló exodus milyen mértékben volt kikényszerített, az vitatható. (Érdemes megjegyezni, hogy míg a szerb felfogás szerint ez volt a legnagyobb balkáni etnikai tisztogatás, a Vajdaságból legalább ennyi magyar távozott külföldre a délszláv háborúk óta.)

Végül érdekességképpen néhány mondatig térjünk ki a híresen magas koszovói termékenységre is, amely egyébként az anyaország, vagyis a szomszédos Albánia részéről egyaránt nem volt elmondható. Koszovó teljes termékenységi arányszáma még a hatvanas évek közepén is 6 körül volt, folyamatosan csökkenő értékkel (1980: 4,82; 1990: 3,59; 2000: 2,31). Termékenységük 2011-re érte el azt az értékhatárt, amely már nem elég a természetes önreprodukcióhoz, az utolsó két évben – 2019-ben és 2020-ban – felmutatott 1,5-1,6 közötti érték pedig lényegében már a jelenlegi magyarországi rátának felel meg. Mindez látványos bizonyítéka annak, hogy napjaink globális demográfiai folyamatai előbb-utóbb még az olyan tradicionális népeket is elérik, mint a koszovói albánság. Mondhatnánk úgy is, hogy szerbek és az albánok ugyanazt az utat járták be, csak több évtizedes fáziskülönbséggel, ami így együtt – az egykori államalkotó népesség kivándorlási hullámaival kombinálva – végül az albánokat hozta győztes pozícióba, és juttatta őket a szerbek helyén saját államhoz.

K.E.

 

A címlapképen koszovói albán férfiak, köztük az egykori Koszovói Felszabadítási Hadsereg veteránjai láthatók az általuk emelt útzárnál, amellyel eltorlaszolták a szerb többségű falvak egyikének látogatására induló Aleksandar Vucic szerb államfőt szállító jármű útját Vojtesh közelében 2018. szeptember 9-én. Forrás: MTI/EPA/Valdrin Xhemaj