Egyedül, gyalog – Loyolai Szent Ignác élete

A szerző a salamancai Pápai Egyetemen tanított egyháztörténetet, a 16. század volt a kutatási területe. Születésekor az édesanyja Isten és a jezsuiták figyelmébe ajánlotta. José Ignacio nem lett ugyan jezsuita, de ez a háttér mindvégig munkált benne, és úgy érezte, azt kívánja tőle az Úr, hogy írjon egy olyan Szent Ignác-könyvet, amilyet csak ő tud megírni.

Ignác, vagyis Inigo szüleinek legkisebb, tizenharmadik gyermeke volt. Édesanyját nagyon korán elveszítette, és mindössze tizenhat éves volt, amikor édesapját is. Egy spanyol nagyúr apródjaként és később fiatal tisztként dicső jövőről álmodozott. 1521 pünkösdvasárnapján azonban Pamplonában egy ágyúgolyó súlyosan megsebesítette. Ez az esemény Franciaország és a Habsburg-ház harcában, amely az egész korszakra rányomta a bélyegét, alig számított valamit, mégis történelmi jelentőségű: következtében Inigo de Lopez a spanyol király szolgálatát fölcserélte Krisztus, az ég és föld Ura szolgálatával. Így válhatott Inigo lovagból Szent Ignác.

A könyv szerzője szerint Ignác nem szeretett vitatkozni, sem szemben állni valakivel. Erőssége a szó és a tett volt. Az ember érdekelte személyes problémáival, konkrét dolgaival. Többet várt a tapasztalattól, mint a könyvektől.

Legfontosabb fegyverének a csupasz és egyértelmű kimondott szó számított, melynek hatalmas ereje volt az ő szájából. Úgy vélte, hogy a szó kötelez: ezért minden díszítőelem nélkül beszélt, közvetlenül utalt a dolgokra, megtartotta a szavát, és az vezérelte. Megtérését követően nem ejtett ki a száján sértő vagy lenéző szót soha, senkivel kapcsolatban. Keveset beszélt, de nagyon meggondolta, mit mond, kinek, hogyan és mikor. Megjegyzései ezért úgy hatottak, „mint a szabályok”. Nem volt sem prédikátor, sem tudós tanár, mégis pusztán szavaival érte el döntő sikereit. Mivel a lelkek közötti teljes átláthatóságot kereste, ösztönösen menekültek tőle a nagyotmondók, az ígérgetők és a halasztgatók, a könnyelműek, az önmagukat áltatók, a szavukat meg nem tartók és a mások rossz hírét keltők.

A szerző szerint ez a „mit kell tennem” ösztökélte és vezette Ignác lelkét a jövő felé minden pillanatban, és azzal az érzéssel érkezett el pályája csúcsára, hogy olyan úton járt, amelyet valaki más tervezett meg számára.

Ignác elszánt volt cselekedeteiben, fáradhatatlanul imádkozott, „és megingathatatlanul imádta Istent”.

A könyvet a Manréza Ignáci Lelkiségi Központ hispanista munkatársa, Arendtné Salacz Nadine fordította magyarra. A nyelvi és szakmai lektorálást a szerzőt személyesen ismerő Bubnó Hedvig medievista végezte, a jegyzeteket is ő írta.

Forrás: Magyar Kurír, Bodnár Dániel

A címlapkép forrása: Magyar Kurír