Eltűnt épületek nyomában (45.) – A Rudas fürdő kis parkja
Míg az Erzsébet híd északi oldalán a Döbrentei Gábor tér terül el, a déli oldalán a Rudas fürdő kis parkja található, amelyet napjainkban sokan a csak a nyári időszakban üzemelő bulihely, a Romkert miatt látogatnak. A szórakozóhely neve hűen tükrözi a borzalmas valóságot: aszfaltozott gépkocsi parkoló, műanyag és alumínium kukák, gaz ás rendezetlen zöldterület. De ez nem volt mindig így: a II. világháborúig a Rudas fürdő parkja – kis mérete ellenére – a gyógyvíz fogyasztók Mekkája volt, amely ivókutakkal, ivócsarnokkal, kerthelyiséggel és rendezett növényvilággal várta a látogatókat. 
A Gellérthegy lábánál időtlen-idők óta vannak gyógyvízforrások a Magyarországot keresztül szelő Zágráb-Hernád törésvonalnak köszönhetően. Már a rómaiak és a törökök is gyógyításra használták az itt feltörő forrásokat. A török fürdőt még Ali budai pasa 1556-ban kezdte építeni, majd azt Szokollu Musztafa pasa átépíttette és Zöldoszlopos fürdőnek nevezte el. Evlija Cselebi török utazó írásos beszámolói szerint a törökök a fürdés mellett már itták is a meleg gyógyvizet. A oszmán uralom megszűnését követően a fürdő az osztrák udvari kamara birtokába került, majd 1703-ban I. Lipót császár Buda városának ajándékozta. 
A Rudas fürdő nevének kialakulására több teória is létezik. Vannak, akik szerint a Rudas elnevezés, a fürdő vendégeit Pestről átszállító komp rúdjára utal. Ugyanakkor a legvalószínűbb, hogy a szerb ruda (bánya) főnévéből és a török ilidzsa (fürdő) szavakból ered a neve. A 19. század elején a Rudas már a társasági élet központja volt. 1831-ben a török fürdő köré Dankó József építész tervei szerint klasszicista épületszárny épült, majd 1876-ban Ybl Miklós tervei alapján átépítik a klasszicista épületet. 1883-ban a főváros egy újabb épületszárnnyal tovább bővítette a népszerű Rudast, hogy enyhítse a hatalmas zsúfoltságot. Az átépítések és bővítések eredményeként a fürdő középső és déli része eklektikus, míg az északi a klasszicista stílust követte. Az északi szárnyépületben gyógyszálló és kerthelyiséges étterem várta a fürdővendégeket. 
A fürdőtől északra helyezkedett el a Rudas fürdő kis parkja, ahová a Gellérthegy lábánál feltörő Attila-forrás vizét vezették ki. Eleinte egy telefonfülkére hasonlító kis üvegbódéból, később egy márványból faragott, kehely formájú nyitott kútból lehetett a meleg gyógyvizet elfogyasztani. A gyógyvíz kúra az Erzsébet híd 1903-as megépítésével új lendületet kapott. A hídról ívesen kanyargó, kétkarú lépcsőn lehetett megközelíteni a Rudas parkját, amelynek közepére egy újabb szabadtéri ivókutat építettek – néhány méterre az Attila forrás kútjától – a Hungária forrás számára (a Hungária kútját később Zsolnai majolikából újra megformázták). Az Erzsébet híd építésével párhuzamosan a déli lehajtó ívbe egy pompás ivócsarnokot emeltek, amely a három forrás, a Juventus, az Attila és a Hungária vizét egyaránt kínálta a látogatóknak – kulturált körülmények között. A csarnokot a legnagyobb hozamú forrás után, Hungária ivócsarnoknak nevezték el. 
A földszintes épület elrejtette a magasabban fekvő Erzsébet hídi lehajtó és az alacsonyabban fekvő park közötti szintkülönbséget. A csarnok – park felőli homlokzata – hatalmas ablakokkal épült. A lapos tetős épület közepén a török-kort megidéző kőkupolát alakítottak ki, amelynek tartóelemei között fény szűrődött be az ivócsarnokba. A kupola egy emelet magasan emelkedett ki az épület tetősíkjából, amely pontosan igazodott az Erzsébet híd déli lehajtójának magasságához. A tetejét fűvel borították, ami az akkori időkben igencsak különlegesnek számított. 
A vasbeton szerkezetű ivócsarnokot belülről zöld színű, márványból készült oszlopok díszítették, amelyek a török időkre utaltak vissza (a Rudast a törökök Zöldoszlopos fürdőnek hívták). Az épületen belül a kupola alatt helyezték el a források vizét adó kutat, méghozzá egy méterre a belső térszint alá süllyesztve, amely kör alakú pulttal volt körbevéve. Jól bevált protokoll szerint ment a víz kimérése: a fürdő alkalmazottja egy üvegkorsóba kimérte a gyógyító folyadékot, amelyet tilos volt „egy húzásra” meginni. A korsó vizet egy 20 perces séta alatt kellett elfogyasztani, amelyre többnyire a Döbrentei téren került sor. Az üvegkorsó használatáért díjat kellett fizetni – Magyarországon itt használták először a „betétdíj” kifejezést. Egy idő után a pesti szleng a téren korzózó, korsót szorító sétálók után csak „korsó térnek” hívta a Döbrentei teret. 
A három forrás kémiai összetételének elemzését Weszelszky Gyula kezdte el vizsgálni a 19.-20. század fordulóján. Hamar kiderült, hogy összetételük eltérő, ezért különböző egészségügyi problémák kezelésére ajánlották. A Hungária forrás gyomorhurut, gyomorsavtúltengés, vesemedence-bántalmak és ideges gyomorbajok kezelésére, az Attila forrás főként légzőszervi hurutok, hólyag-, epe- és májbántalmakra, míg a Juventus forrás a magas vérnyomás, korai öregedés, reumatikus és köszvényes megbetegedések ellen lehet hatásos rendszeres ivókúrák alkalmazásával. 
A századfordulótól kezdődően a külső és belső ivókutak télen-nyáron várták a gyógyulni vágyókat. A megfáradt, sétából visszatérő látogatók a pesti korzóról jól ismert Grünwald-székeken pihenhettek meg, míg a Rudas gyógyszálló hangulatos kerthelyiségben étkezni és kávézni is lehetett. Aztán jött a háború és mindennek véget vetett. A visszavonuló németek az összes Duna-hidat felrobbantották. A világrekorder, egynyílású Erzsébet-lánchíd (a mai Erzsébet híddal ellentétben nem kábelek, hanem valódi láncok tartották) budai pilonja – robbantási hiba miatt – teljes méretével beledőlt a Dunába. A Rudas gyógyszálló épülete sem volt szerencsés: egy légibomba telibe találta és teljesen romba dőlt (az épület romjai sokáig csúfították a budai látképet, mígnem napjainkra egy nyári szórakozóhely nyílt a helyén – Romkert néven). A hatalmas rombolás ellenére a monumentális hídvámházak és a Hungária ivócsarnok kisebb sérülésekkel, de átvészelték a háborút és egészen az új Erzsébet híd elkészültéig (1964!) álltak, majd barbár módon lerombolták őket. 
Nagyon kevesen tudják, de a három ikonikus forrás vizét ma is fogyaszthatjuk a Hungária ivócsarnok 1964-ben készült reinkarnációjában. Az egykori kupolás épület mögé, a déli lehajtó alá helyezték el az új ivócsarnokot, természetesen a szocialista ízlésvilágnak megfelelő módon. Az új ivócsarnokhoz az építése óta nem nyúltak hozzá, így mára kifejezetten retro hangulata van a helyiségnek. Ha hozzávesszük ehhez a környéken terjedő záptojás szagot, nem csoda, hogy a belföldi és külföldi vendégek mesze elkerülik a ma Rudas ivócsarnokának hívott szuterén helyiséget. A régi világ azonban nem tűnt el nyomtalanul: a park északkeleti végén – a csodával határos módon – még ma is áll az a hatalmas platánfa, amely még látta a kezükben gyógyvizes korsót tartó, korzózó nagy- és dédszüleinket.
(A sorozat jövő héten folytatódik.)
Fecske Gábor László
