Poszthumanizmus – és azon túl
Mostanában divatos azon merengeni, hogy az ember túlhaladott önmagán. Azaz poszthumanistává vált. A modern ember folyamatosan környezetet véd, gazdasági migránsokban látja a jövőt a családalapítás helyett, hisz az egyházon felüli spiritualitásban, és leginkább abban, hogy egyre jobbak, erősebbek és okosabb leszünk. Hiába jönnek az intő jelek, vírusválsággal, orosz–ukrán háborúval, a poszthumanista ember töretlenül hisz saját fejlődésében, mindenhatóságában.
Erre az egoista tézisre épül az egész amerikai filmgyártás is. Az egyik népszerű, hazai női magazin példának okáért örömködve adta hírül, hogy Leonardo DiCaprio szerint itt az ideje, hogy ne az embert helyezzük a döntések középpontjába, mert nem tekinthetjük magunkat a biológiai hierarchia csúcsán állóknak. DiCaprio és divatos poszthumanista társainak hite szerint minden élőlénynek joga van a szebb és minőségi élethez. Azaz külön jogai vannak a fáknak, a méhecskéknek, az orangutánoknak, a patkányoknak és általában mindennek.
Azzal a költői kérdéssel már nem foglalkozott se DiCaprio, se a divatos női magazin, hogy ki lesz eme fajoknak a jogi képviselője. Mert ha egy orangutánt egy másik orangután képvisel a bíróságon, bajos lesz a megegyezés. Ha pedig egy ember fogja képviselni az állatok nézeteit, akkor előbb-utóbb elérkeztünk a probléma gyökeréhez, hogy az ember csak saját magát tudja előtérbe helyezni, és éppen ezért nagyon káros a poszthumanista szemlélet. Arról nem is beszélve, hogy a különböző állatfajok eltérő szükségleteikből adódóan ritkán veszik figyelembe egymás „jogait”.
A poszthumanizmus rendkívül káros és álságos, hiszen a világot veszélyeztető elértéktelenedésre és globális kihívásokra nem minőségi, hanem ostoba és sokszor ellentmondásos válaszokat ad. Erre az előbb említett női magazinok a legjobb példák: hirdetik az ökotudatosságot, és a környezetvédelmet, miközben minden második oldalon egy-egy új reklámmal, szépségápolási tanáccsal tukmálják tele az olvasóik fejét, mondván: vásároljunk, költsünk minél többet.
A spiritualitással kapcsolatban még rosszabb a helyzet: az új korszellem jegyében sulykolják belénk, hogy vége a történelmi egyházaknak, helyette jöhetnek az önsegítő könyvek, mantrák, vitaminok, és felkapott Instagram-celebek. Mind azt hirdetik, hogy megoldják az egyén problémáját, életközepi vagy tinédzserkori válságát. Közben pedig minden álságos poszthumanista elmélet célja egy: felmenteni az embert a küzdés és a szenvedés alól és elbizonytalanítani az eddig biztosnak hitt értékekben.
A poszthumanizmus célja nem más, mint az ember demoralizálása. Ennek érdekében megkérdőjelezik a család, a férfi-női szerepek fontosságát és mibenlétét, összemossák a vallást mindenféle holisztikus szemlélettel, és egyre vadabb elméleteket gyártanak a fejlődés jegyében. Mindezt a liberális megértés és modernizmus égisze alatt.
A poszthumanisták abból a tételből indulnak ki, hogy maga a humanizmus definíciója is erőszakos és elnyomó, hiszen középpontjában az ember áll. Az ökofeminista modern megmondóemberek megkérdőjelezik Hegel vagy Hobbes filozófiáját, mivel gondolkodásuk kirekesztő, hiszen a fehér, férfiak uralta európai szellemiségre koncentráltak, mint a kultúra bölcsőjére. Hobbes szerint az ember alapvetően önző lény, akinek legfontosabb motivációja a létfenntartás, azaz a túlélés. Mivel ennek a törekvésnek a során óhatatlanul is szembekerül más emberekkel, ezért a háború mintegy lételeme, létszükséglete.
Hobbesnak sajnos igaza van. Elnézve napjaink eseményeit minden a tanai mellett szól. Mert bármennyire akarják a poszthumanisták megváltoztatni az emberi természetet, vagy meghamisítani a történelmet, az igazság nem az ő oldalukon áll, és alapvetően esendők vagyunk.
A címlapkép forrása: Pixabay.com
