Érdekes hír volt minap az egyik bulvárportálon: a vőlegény esküvője közben mobilozott, mégpedig éppen abban a pillanatban, amikor leendő felesége az oltár elé vonult. Szerencsére az eset nem vert éket a pár közé – olvashattuk a megnyugtató kommentet, de azért kicsit érdemes továbbgondolni, hogyan is történhetett mindez!
Évek óta hallunk róla, hogy a telefon is függővé tehet minket. A mobilunkon tájékozódunk, itt nézzük a híreket, rögzítjük a gyermek első lépéseit, és beszéljük meg az esti randit – hát hogy ne lenne fontos eszköz számunkra! Azonban érdemes kicsit magunkba nézni, mennyi időt töltünk a képernyője előtt! Valószínűleg annak a férfinak is jól el kell majd gondolkodnia ezen, aki a saját esküvőjén sem bírta ki, hogy rápillantson a telefonja kijelzőjére, miközben a szerelme, élete párja éppen felé vonult az oltárhoz. Kínos baki, önkéntelen mozdulat – gondolhatnánk, de valójában ez a kellemetlen intermezzo csupán szorosan következik abból, amerre jelenlegi társadalmunk halad.
Körülbelül tizenkét évvel ezelőtt az angol fővárosban jártam. Akkor még saját – mai szóval élve – butatelefonommal róttam London utcáit, és nagyon furcsának tűnt az a sok lógó fejű, „selát-sehall”, mobiljába merülő ember a metrón és a különböző közlekedési eszközökön. Kicsit úgy éreztem magam, mintha valami utópisztikus társadalomba érkeztem volna, ahol az embereket gépek irányítják.
Nos, ez az utópisztikus társadalom már jó pár éve itthon is kialakult, hiszen napjainkban csupán az idősebb korosztály (esetleg a kisgyerekesek) nem nyomkodják a telefonjukat egész nap, de már ők is kezdenek felzárkózni.
S hogy mikor nyomkodunk? Iskolában, a gyerek balettelőadásán, autóvezetés (!) közben, lefekvés előtt vagy ébredés után, Pistikével a játszótéren. Ha várunk vagy ha ránk várnak… ja, és mint a fentebb említett példa mutatja: a saját esküvőnkön. Megannyi elvesztegetett pillanat az életünkből!
A mobiltelefonokhoz és a közösségi oldalakhoz kapcsolódik egy igencsak szemléletes, mindezt jól megragadó kifejezés: FOMO (Fear of missing out) – azaz félelem attól, hogy kimaradok valamiből. Sajnos a világ eseményei – két évvel ezelőtt a koronavírus-járvány, és most az orosz–ukrán háború – még rá is tesznek egy lapáttal a híréhségre, amelyet a közösségi oldalak alakítottak ki bennünk, hiszen mindannyian aggódunk, szeretnénk követni az aktuális híreket.
hirdetésPedig valójában attól kellene félnünk, hogy miközben a közösségi oldalakat bújjuk, éppen a saját életünkből maradunk ki.
Visszahozhatatlan pillanatok ezek: az esküvőnk, a gyermekünk első lépései, a szerelmünk segélykérése, egy felénk száguldó kamion – mert nem csupán lepillantunk a telefonunkra, bele is merülünk egy mások által elénk vázolt, irányított világba, ahol az jelenti a valóságot, amit az aktuális híroldal/közösségi oldal vezetője szeretne mutatni nekünk. Mert ha már ott ragadtunk, nagyon nehéz a visszatérés.
Mintha egy sci-fi szereplői lennénk. Abban a világban létezünk, amelyet – ha nem is gépek, de – okos algoritmusok irányítanak, s örülhetünk, ha még lesz időnk rá, hogy kihúzzuk a fejünket a képernyő fogságából, mielőtt hirtelen megöregszünk – vagy frontálisan ütközünk.
Ha olyan tökéletes a kapcsolat, akkor miért van szükség nyitott házasságra?
Címlapkép: Pixabay.com
