Péter széke és a pápa feladatai
A vatikáni Szent Péter-bazilikába lépve a Bernini-féle híres baldachin mögött, egy másik káprázatos barokk kompozíció vonzza a zarándok tekintetét az apszisban. A Cathedra Petri, azaz Szent Péter széke-oltárt egy hatalmas ereklyetartónak szánták s a pápai hivatal dicsőségét jeleníti meg. A hatalmas aranyozott bronz trónus belsejében, mely ugyancsak Gian Lorenzo Bernini műve a 17. század közepéről, egy valós trónszéket őriznek, amit a hagyomány az első pápa, Szent Péter személyéhez kapcsolt, ám fizikai valójában inkább az 6- 9. századra nyúlik vissza.
A bronztrónus támlája azt a jelenetet ábrázolja, amikor Jézus Péter apostolra bízza az egyházat: „Legeltesd bárányaimat!” Két nyugati egyházatya – Szent Ambrus és Szent Ágoston mellett két keleti, Aranyszájú Szent János és Szent Atanáz – tartja a magasba, jelképezve az egyház két fő hagyományos kultúráját. Az oltár fölött, az angyalok serege és a dicsfény sugarai keretezte ablakon a galamb a Szentlelket jelképezi, akinek támogatására Péter és hivatali utódai ígéretet kaptak Krisztustól.
Február 22-én a gyönyörű Cathedra Petri-oltárt égő gyertyákkal díszítik fel, aminek jelentőségét könnyebb megérteni, ha belegondolunk, milyen lehetett hatása a villanyvilágítást megelőző korokban. A bazilika főhajójának végén található Szent Péter 13. századinak tartott bronzszobra, melynek lábfeje már szinte elkopott a zarándokok kegyes érintésétől. Az ünnepre az első pápa szobrát hagyományos pápai díszbe öltöztetik: palásttal és tiarával. Mind a Cathedra Petri, mind az öltöztetett apostolszobor arra irányítja a figyelmet, hogy a konkrét személy mögött egy intézmény áll, örök küldetéssel. A mindenkori pápa küldetését ugyanis a katolikus egyház Jézus szavaiból vezeti le: „te Péter vagy, erre a sziklára építem egyházamat” és „neked adom a mennyek országa kulcsait” (Mt 16,18-19); továbbá „amikor megtérsz, erősítsd meg testvéreidet” (Lk 22,32); illetve „ezentúl emberhalász leszel!” (Lk 5,10); valamint „legeltesd bárányaimat, legeltesd juhaimat” (Jn 21,15–19).
A katolikus egyház hite szerint a mindenkori római pápa Péter apostol utódaként Jézus alapítói akaratából fakadóan szilárd alapját képezi Krisztus egyházának, gyakorolja „a kulcsok hatalmát”, s a Jó Pásztor nevében legelteti annak nyáját. Az egyház azért marad fenn, mert Péterre épül, fenntartja a vele való kapcsolatot, közösséget (szakszóval a kommuniót), ami annak biztosítéka, hogy hűséges marad Jézushoz.
A pápai hivatal tehát Krisztus kifejezett akaratából jött létre – akárcsak a többi apostol és utódaik, a püspökök hivatala –, ezért a kánonjog és a teológia isteni jogúnak nevezi.
Ez azt jelenti, hogy az Egyháznak nem áll módjában megváltoztatni annak lényegét, csupán a hivatal gyakorlásának körülményeit és módját igazíthatja az adott kor szükségleteihez. A péteri szolgálat három fő funkciót foglal magában: az egység biztosítását, a tanítás hitelességének garantálását, valamint az evangélium terjesztését. Az egyház egységét a pápa egyrészt tanításával biztosítja, másrészt kormányzati eszközökkel, amelyek közvetlen beavatkozást tesznek számára lehetővé az egyházszervezet bármely szintjén, harmadrészt pedig az ellenőrzés eszközei révén. Hozzátartozik még a keresztények egységének elmozdítása, az úgynevezett „egységszolgálat”.
A római pápa tulajdonképpen négy hivatalt visel: az egyetemes Egyház legfőbb pásztora, a püspökök testületének feje, Róma püspöke, valamint a Vatikánvárosi Állam uralkodója. Az első három említett hivatal csak elméletben elkülöníthető, valójában szorosan összekapcsolódik az ún. péteri szolgálatban. Ennek lényegét három ismert kifejezés foglalja össze a legjobban. Antiochiai Szent Ignác szerint a Római Egyház, tehát a pápa „elöl jár a szeretetben”, vagy más értelmezés szerint „vezeti a szeretetközösséget”. A Szent Páltól kölcsönzött, s a IV. század végétől a pápák által előszeretettel alkalmazott megfogalmazás értelmében pedig „gondját viseli minden egyháznak” (vö. 2Kor 11,28). A II. Vatikáni Zsinat pedig, az I. Vatikáni Zsinat nyomán azt tanítja, hogy Péter, s így utóda is „a hit egységének és a közösségnek örök és látható kiindulópontja s alapja” (LG 18).
Maga Krisztus tette meg Pétert az apostolok testületének fejévé és az egyetemes Egyház legfőbb pásztorává: a pápai primátus nem más, mint az ebből fakadó feladatkör és az a hatalom, ami ahhoz szükséges, hogy a feladatot teljesíthesse.
Péter apostol az isteni gondviselés végzéséből Rómában gyakorolta hivatalát, az ottani közösség vezetőjeként, azaz püspökeként, s végül az Örök Városban lett vértanú, sírja is mindmáig ott található. Ezen történelmi körülmény miatt a hiteles péteri hagyomány megőrzésének és átadásának feltételei Rómában voltak leginkább biztosítottak, s így ennek a városnak püspökét tekintették mindig is Péter apostol hivatali utódának. A vatikánvárosi uralkodói funkció pedig eszközjellegű: a szervezeti függetlenséget hivatott biztosítani korunkban a pápa lelki küldetésének gyakorlásához.
A pápai hatalom azonban nem korlátlan. Korlátai benne foglaltatnak hivatala természetében: nem mondhat ellent az isteni kinyilatkoztatásban foglaltaknak, s csak arra a célra használható, amire Krisztus az Egyházat alapította: a lelkek javára. Ez kizárja az önkényességet, s egyben garantálja a hívők jogos autonómiáját (ami a keresztségből fakad mindenki számára). A péteri szolgálathoz hozzátartozik az odafigyelés a püspökök és a hívek szavára, hiszen az Egyházban a Szentlélek működik, és vezeti el a keresztény népet a hit igazságainak felismerésére. A püspökök hivatala szintén isteni eredetű, hiszen az apostoloknak adott krisztusi megbízatásból, küldetésből fakad. A pápa és a püspökök közötti kapcsolatot az úgynevezett egyházi közösség, azaz kommunió jellemzi. A pápa széles körű jogainak egyetlen nagy és súlyos kötelesség felel meg: a péteri megbízatást adó krisztusi parancs iránti engedelmesség.
Az egyház hármas – tanító, megszentelő és kormányzati – alapfeladatát a pápa a többi püspökhöz és paphoz hasonlóan gyakorolja, ám primátusa okán bizonyos sajátosságokkal.
A tanítói feladat lényege az isteni igazság megismertetése az emberrel, a megszentelői feladat az ember Istenhez emelésében áll, a kormányzati feladat pedig azt célozza, hogy Isten népe, az Egyház az evangéliumnak megfelelő életet éljen.
Tanítói feladatát a pápa többnyire beszédei, írásai, a különféle pápai dokumentumok révén látja el. Végső soron ő az, aki eldöntheti, meghatározhatja (azaz definiálhatja), mi az, ami az Egyház hitéhez, hitletéteményhez hozzátartozik, s mi az, ami nem. Más szóval ő felügyel arra, hogy az egyház ne térjen el a krisztusi tanítástól. Tanítóhivatala éppen ezért – a Szentlélek különleges támogatása révén – bizonyos esetekben a tévedhetetlenség előjogával bír. Ez nem azt jelenti, hogy bármikor bármit mond, abban nem tévedhet, vagy az már megváltoztathatatlan volna. Csak az ún. „ex cathedra” (azaz tanítói székéből – jusson eszünkbe a vatikáni bazilika Cathedra Petri-oltára…) kifejezetten tévedhetetlen tanításként kihirdetett, hitbeli vagy erkölcsi jellegű tételek (dogmák) számítanak ilyennek. Ezek meglehetősen ritka kihirdetését is megelőzi az egész egyházra kiterjedő alapos konzultáció.
A megszentelői feladatot az Egyház a liturgia, a szentségek kiszolgáltatása és más imádságok vagy bűnbánati és szeretetszolgálati cselekedetek révén teljesíti; élén a pápával, aki mindezeket személyesen is gyakorolja, ráadásul ezt a világon bárhol szabadon megteheti, míg a püspökök elsősorban saját egyházmegyéjükön belül hivatottak rá.
Azonban kifejezetten a pápa, illetve az Apostoli Szék joga a liturgia, valamint a szentségek és szentelmények kiszolgáltatásának szabályozása, a liturgikus könyvek kiadása, fordításaik felülvizsgálata, jóváhagyása, a búcsúk engedélyezése, továbbá a boldoggá- és szentté avatás.
A kormányzati feladat, az Egyház konkrét vezetése az a terület, ahol a pápa primátusából fakadó sajátos jogai és feladatai leginkább tetten érhetők. Ezek főleg az Egyház intézményes szervezeti és működési kérdéseit érintik, melyeknek azonban az a céljuk, hogy biztosítsák a tanítói és a megszentelői feladat ellátásához szükséges kereteket: a zsinat összehívása és vezetése, a püspökök kinevezése, az egyházi intézményrendszer szervezése, saját hivatali apparátusának alakítása, valamint az egyházfegyelem felügyelete. A pápa egyházkormányzati hatalma természetében különbözik a világi kormányzattól: nem egyszerű koordinációs hivatal vagy elnökség, de nem is tiszteletbeli elsőbbség vagy politikai jellegű monarchia.
Ugyanakkor már egy ideje folyamatban van a gondolkodás a pápai primátus gyakorlási módjának változtatásáról. Amihez mindenekelőtt azt kell vizsgálni, mi a pápai primátusban a lényeg, aminek Krisztus akarata folytán meg kell maradnia az egyházban, s melyek azok az elemek, amelyek a történelem során azért rakódtak rá a pápai hivatalra, hogy az adott kor kihívásainak meg tudjon felelni. Ha például a múltban az egyház az erősebb centralizáció révén tudott megfelelni a kihívásoknak, s ellenállni az őt érő támadásoknak (ezt foglalta össze az I. Vatikáni Zsinat), manapság a hangsúly a kollegialitáson van, ami kifejti a püspökök és különféle szervezeteik szerepét a saját egyházmegyéjükre és az egész egyházra kiterjedő küldetésük gyakorlásában (ezzel egészítette ki a II. Vatikáni Zsinat a pápai primátusról szóló korábbi tanítást). Ferenc pápa ezt még tovább viszi, amikor „szinodális egyházról” beszél, és a kollegialitás napi szintű megélésének módjait keresi.
A mindenkori pápák megítéléséhez tehát adott a mérce, méghozzá az egyház tanítása szerint krisztusi akaratból. Ezek szerint pápának lenni nem egyéniség és kreativitás, hanem kollegialitás és karizma dolga. Amint azt XVI. Benedek rögtön pápasága elején találóan megfogalmazta:
„Az az én igazi kormányzati programom, hogy ne a magam akarata szerint cselekedjek, ne a saját elképzeléseim kövessem, hanem az egész egyházzal együtt odafigyeljek az Úr igéjére és akaratára, s hagyjam, hogy Ő maga vezesse az egyházat a történelem eme óráján”. (XVI. Benedek beszéde péteri szolgálata kezdetén, 2015. április 24.)
