Hétköznapi hiszekegy
„Mert nem a félelem lelkét adta nekünk…”
E cikket jó egy évvel ezelőtt kezdtem írni, akkor azt a címet adtam, hogy: Állampolgárságot Donaldnak! – de tartván az erős áthallástól, az állampolgárságot átjavítottam menedékjogra. Mindez anno, egy lusta reggeli – értsd: két órácskányi megfeszített munka utáni ejtőzés – alatt történt, közben duruzsolt a rádióban a Covid-híradó.
Szerencsére a pandémia-hírek időközben szelídültek. Magasra ugrott az immunizáltság és Magyarországon a járvány terjedése szempontjából különösen veszélyeztetett munkakörben dolgozó egyéneket leszámítva mindenki maga dönthet, él-e az oltás védelmével, s felméri-e a felelősségét, hogy megfertőzhet másokat.
Az amerikai elnökválasztás témája rövidesen kikerült a vezetőhírek közül, s ha folytatnám, amit elkezdtem, akkor az lehetne az írás címe, hogy: Állampolgárságot a józanságnak – amelyből utóbbi kezd önálló filozófiai ideációvá válni. Európa mifelénk eső része ugyanis évek óta tengerentúli szövetségesekért kiált, akik egyetértenek abban, hogy önös hatalmi és gazdasági villongások miatt nem kellene felrúgni távoli kontinensek, történetesen Európa népeinek békéjét.
Ma reggel a fenti elképzeléseket folytatandó ültem gép elé. A kávéidőt ezúttal is rádiózással töltöttem, mialatt olyan hírek tépázták az étert, amilyeneket az első sorok leírásakor csak sejthettünk. Pár száz kilométerre észak-keleti határainktól háborús gócpont izzik, a nagyhatalmak összecsapnának a fejünk fölött, dél-kelet felől az előretolt fegyveremberek továbbra is folyamatosan nyomják a határt, a nyugatról menetrend szerint érkező csipkedés vagdalkozássá változott, idehaza pedig semmiből érkező szájhősök fújják, amit betanultak; miután már csak fölfelé nézhetünk, istenem…
A nehézségek ellenére felbukkanó optimizmus mégsem hagy cserben – nem véletlen az ezeregyszáz év, van honnan meríteni a megmaradáshoz, így e sajátos hadiállapotban is kikívánkozik, hogy büszke vagyok Magyarországra!
Éppen most vagy büszke, anyukám? Kérdezné az uram – bár ő időnként fiamnak szólít –, de most nincs itthon, így hát beleveszek a pillanat-szülte örvendezésbe. Szóval: büszke vagyok. Igen.
A Szent Koronától az angyalos és anélküli címeren valamint a Szomorú vasárnapon át a Rubik-kockáig (és még…) sok mindenre. Sorolódna a lista és sodródnék a vívmányok méltatásába, de sajnos nem kikerülhetők közben a népeket sújtó kortárs világjelenségek (demográfiai mélypont, LMBT+ és gender-ideológia, háborúskodás stb.).
Hogy jön ide a gender-téma? Tudtam, ha nem vigyázok, könnyen a földön találhatom magam, mert továbbra sem lehetek büszke a tudományos ötletgazdákra, kik hagyták eltéríteni (eredetileg: megvásárolni) magukat, miáltal nemtelen eszmék keserítik (eredetileg: nyomorítják) férfiak és nők, kicsik és nagyok önmagukba és egymásba vetett hitét. Éreztem, ha nem akarom, hogy elijedjen az emelkedettség ritka madara, hagyom a férfi-női témát másra és magam megyek fel a padlásra, s azon magyar nők többségére gondoltam, akik nem dőlnek be a globalo-genderizmusnak és képesek szétválasztani a női érdekvédelmet a szélsőséges gender-lobbitól, az érzékenységet az érzékenyítéstől, a zaklatás- és erőszak fogalmát a metoo-mozgalomtól; amelyek egyébiránt a nők nyakába varrnák kielégületlen világpolgárok vergődését.
Ettől újból erőre kaptam és mérhetetlenül szubjektívan – amely ma már szinte az objektivitás határát súrolja – vagyok büszke sok-sok szülőre és tanárra, aki ellenáll a hamis szabadságeszmének és a gyermekeket mértékletességre, mások elfogadására és nem kihasználására neveli. (Itt megjegyzem, remélem, hogy büszke lehetek a magyar férfiakra is, akik szintén nem dőlnek be a csábításnak és képesek belátni, hogy létezik másik út: konzervatív feminizmus a neve.)
Eredetileg itt következett volna néhány gondolat a nőkről; például az, hogy háborúban és békében is jobbára rájuk marad a feladat: csontot, családot forrasztani, nevelni, erőt adni és buzdítani: ne csüggedjetek, minden nehézség ellenére győzni fogunk! Ekkor megint csak Magyarországra gondoltam, ami jót tett.
Nyugalommal tölt el, hogy utcáinkon nem őrjöngenek hazát tévesztett idegenek, a Parlamentben legföljebb ha krumplival lehetne dobálózni, de az afféle gyermekpolitikusokat is előbb-utóbb kinézik onnan, és remény mutatkozik arra is, hogy nemzetközi harctereken győz a józanság és kínálkozik a számunkra egyetlen túlélési lehetőség: a katonai semlegesség.
Idáig jutottam hát mindkét rendhagyó reggelen s rájöttem, nincs ebben semmi különös, csak éppen leszoktunk arról, hogy szószegő szónokok szövegelése ellenére értéken mérjük javainkat és kimondjuk: büszke vagyok a kilencvenháromezer-harminc (és még…) négyzetkilométerre, a Dévényi kaputól a Vaskapuig nyújtózó Közép-Európa-darabocskára, ahol magyarok élnek, valamint a mögöttünk hagyott küzdelmes-örömes évszázadokra, amelyekben minden végzetesnek tűnő fogyásunkat fizikai és szellemi gyarapodás követte, s a legnehezebb időkben hiszek leginkább a jelenlegi, az új, és minden leendő állampolgárunkban; legyen az férfi vagy nő.
Egy évvel ezelőtt nem tudtam, hogy a cikk utolsó bekezdésének közlése, ami arról szólt, hogy nem utolsó sorban arra vagyok büszke, hogy olyan kultúrkörben élhetek, amelynek alapkrédója a szeretet, s azt egy bibliai idézettel kívántam megerősíteni, bizonyos optikán – pl. Finnországból – nézve bátorságnak tűnik majd. Ezért most kiegészítésként ideírom, hogy mérhetetlenül büszke vagyok arra, hogy Magyarországon ez természetes:
„Mert nem a félelem lelkét adta nekünk Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét.” (Apostolok Cselekedetei 2,14-18.37-41 Alapige: 2 Timótheus 1,7)
Horváth Júlia Borbála
író, kulturális antropológus
Címlapkép: Pixabay
