A dicsőítés megörökíti a pillanatot
A reggeli misére igyekeztem. Még sötétben kellett elindulnom, de a felkelő nap fénye már sejtelmesen festette meg az eget. Ennek hála, a helyi – még az éjszakai kivilágítás miatt jól látható – templom irányt mutató tornya lenyűgöző, egyben méltó hátteret kapott. Ahogy csodáltam ezt a mesterien megkomponált képet, az volt az első gondolatom, hogy haza kellene szaladnom a fényképezőmért, hogy megörökítsem ezt a késő hajnali csodát.
Aztán az időt méregettem, és biztos voltam abban, hogy ha visszafordulok, biztosan lekésem a találkozómat. Éppen azt bántanám meg, aki ezzel a színekben pompázó, előzetes ajándékkal lepett meg, épp, amint feléje igyekszem. Kicsit szomorúan, de továbblépdeltem az istenházához vezető úton. Menet közben magamat, a bennem ébredő érzéseket ízlelgettem, kifolyatva ujjaim közül a megmarkolt pillanatot.
Ugyan miért van bennem szomorúság? Láttam valami gyönyörűt, ami a lelkemig érintett, szinte gyógyított, és nem akartam elengedni. Azt kívántam teljes szívemből, maradjon mindig így. Az idő és az isteni meghívás azonban hajtott tovább, hogy ne adjam fel eredetileg kitűzött célomat. Pedig, ha nálam van a masina, mindezt megörökíthettem volna. Aztán elképzeltem azt az előhívott papírképet, amely évek múltán vagy megsárgul, vagy rojtos lesz, vagy egyszerűen csak leeszik, megtapogatják a kíváncsi gyerekeim. Egyszóval láttam, hogy az, amit én az örök részévé tettem volna, még mindig csak mulandó.
A torony már kongatott. Kezdődött a szentmise. A liturgia otthonossá, már-már sajátommá vált mondatai, a mozdulatok feledtették velem az idő múlását. Isten éppen szól hozzám, megvendégel: fontos vagyok neki. Szeret és akar engem úgy, ahogy vagyok. Legyűrhetetlenül magammal hoztam ebbe a szent térbe a reggeli pirkadatot. Fény gyulladt bennem is. Vajon ilyesmi volt Emmausz?
Számtalan síkon lefoglal magának a krisztusi példa ebben a szent egy órában.
Láthatom őt. Ott a kereszten. A golgotai dicsőítés magasán. A vertikális és a horizontális metszéspontjában, ahol az idő az idő felettivel találkozik. A titok, a misztérium a tökéletes akarat igenlésére hív meg engem is.
Mindenestül. A tűzbe lobbanó hajnali ég képével bennem. Megörökítettem. Mégis megörökítettem a pillanatot.
Gável András
Fotó: pxhere
