Kinek jár a női kvóta?

Adott egy kétgyermekes bajor zöldpárti politikus, akinek igazolványaiban férfinév szerepel, és akinek nem áll szándékában hormonális és sebészi úton nemet váltani – ugyanakkor „Tessa” néven, hosszú szőke parókával ül a Bundestagban, mert egy napon felpróbálta a felesége egyik ruháját, és akkor rádöbbent: nőként szeretne élni. Amivel még nem lett volna gond, csakhogy a mi Tessánk a Zöldek női kvótájának terhére jutott parlamenti mandátumhoz, ezért most harcos feministák beadványt intéztek a Bundestaghoz, követelve az illető politikus visszahívását, nagyjából azzal érvelve, hogy aki úgy néz ki, mint egy férfi és olyan személyi adatokkal rendelkezik, mint egy férfi, az férfi. Tehát jogtalanul bitorolja az egyik női kvótát.

Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy az ügyről szóló cikkében az Emma című nagymúltú feminista magazin a „deadnaming” bűnébe esett – azaz leírta a politikus eredeti (és máig is hivatalos) keresztnevét, amely néven egyébként szeptemberben a szavazócédulákon szerepelt, de amely névre visszautalni transzfób jogsértésnek minősül. (Mert egy fiatal liberálisként egyszer kiejtett „Térdre, csuhások” mondatért harminc évvel később is jár a gúnyolódás és a „soha nem volt ez keresztény” verdikt, ellenben az egész eddigi politikai karrier során használt és jogilag máig érvényes születési név – úgymond az „ilyen volt” állapot – felemlegetése nem más, mint szélsőséges erőszak).

Záporoznak is a szolidaritási hashtagek, ugyanakkor tipikusan olyan meccs ez, ahol hiába igyekszik az ember, egyik félnek sem bír őszintén drukkolni.

Nem támadt volna ugyanis most vihar, ha nem vezetik be a Zöldek (feminista vívmányként) a messzemenően bináris kvótarendszert, nemi alapon határozva meg, ki és hol szerepeljen a pártlistán. (Itt adhat egyébként hálát a magyar ellenzék azért, hogy mi ilyen kis elmaradott, kvótamentes patriarchátus vagyunk – ha még azt is figyelembe kellene venni a listaállításnál, hogy minden páratlan helyen nő szerepeljen, jó eséllyel júniusra se születne megállapodás). Szóval lehet itt transzfóbiát kiáltani, de onnantól kezdve, hogy nemi alapon töltik be a pozíciókat, sajnos pont közüggyé válik, ki milyen nemű, és milyen alapon.

Ha egy pozícióhoz diploma kell, és valaki megpendíti, hogy adott tisztségviselő (hiába állítja magáról) valójában nem végzett egyetemet, azt se nevezzük alulképzettség-fóbiának – fel sem merül, hogy a diploma nélküli melósok iránti átfogó gyűlölet vezérelné az efféle tényfeltárást.

Persze ilyenkor jön az az érv, hogy a társadalmi nem, az teljesen más, ott az önmeghatározás a lényeg: nő az, aki nőként definiálja magát (amint azt a Zöldek alapokmánya is rögzíti, és amint azt perceken belül törvénybe is fogják iktatni, ne legyenek kétségeink efelől, Tessa is megnyugodhat).

Ezzel viszont megint van két probléma: egyrészt el kéne végre dönteni, hogy LMBT-nek lenni önmeghatározás kérdése, vagy valamiféle megmásíthatatlan fátum.

Ha ugyanis egy nemzőképes, negyven pluszos biológiai férfi mondhatja magáról önmeghatározásilag, hogy mától ő nő, akkor logikusan egy transznemű is dönthet úgy bármikor, hogy ő mostantól mégis inkább cisz. Csak ugye azt megnehezíti, ha korábban gondosan adagolták neki a pubertásblokkolót. (A Vox nevű német adó most épp egy 11 éves hamburgi iskolást mutatott be, aki „türelmetlenül várja”, hogy végre elkezdhesse a hormonkezelést – de ugye nem létezik agymosás.)

Másrészt amennyiben elfogadjuk, amit Tessa védelmében a Zöldek frakcióvezetője hangsúlyoz, nevezetesen hogy „végtelenül tiszteletlen dolog egy ember testiségével kapcsolatban spekulációkba bocsátkozni”, hiszen mindenki az, aminek vallja magát, akkor bárki bármikor beállhat egy neki tetsző mozgássérült-parkolóba, erre jogosító kártya nélkül is. Ahogy Tessának sincs papírja arról, hogy nő, más is mondhatná felháborodottan, hogy ő márpedig sánta, csak elveivel ellenkezik, hogy végighaladjon az ennek igazolásához szükséges procedúrán.

Vagy a szent egyenlőségre fittyet hányva vegyük tudomásul, hogy vannak egyenlőbb kisebbségek?

Mindenesetre megállapíthatjuk, hogy ebben a progresszív zöld jogállamban egy kormánypárti politikus a transzjogokra hivatkozva bemondásra fölébe helyezkedhet a hatályos közigazgatási eljárásoknak, a bírálóknak pedig kuss; s ebben a Nagy Szivárványos Utópia felé haladó országban annak a válófélben lévő apának, aki a szexi ruhákat és a női kvótát magának követeli, a penektómiát és a női hormonokat viszont nem vállalja, kijár a „nő” megnevezés és a közönség tapsa, egy görcsökkel élő meddő bionő ellenben lesz szíves nem háborogni, ha transzérzékenységi okokból „menstruátornak” nevezik.

Továbbá kimondhatjuk, hogy a női kvóta mintaországában azok a feministák, akik a leghangosabban harcoltak a saját nemük pozitív diszkriminálásáért, mára „TERF” bélyeggel a homlokukon páriákként figyelhetik értetlenkedve, ahogy egy aktuálisabb áldozati csoport (45-ös lábmérettel) lazán keresztülgyalogol rajtuk.

Megérte?

Címlapkép: Tessa/Markus Ganserer. Forrás: tessa-ganserer.de