A nemzés tudománya és egy szép, új világ

Adott tehát egy japán házaspár, ahol a férfi valamilyen rejtélyes genetikai betegséget hordoz, ezért aztán a donorterhességet választják megoldásként – kiküszöbölendő a hibás génállományt. Ki tudja, miért, a segítséget újsághirdetés útján keresik s találják meg. Az asszony együtt is tölt tíz (!) éjszakát a bátor jelentkezővel, ám sajnos a sikerre hamar árnyék vetül: a 12. terhességi hét körül kiderül, hogy a férfi hazudott a felmenőiről. A donor részben kínai, s ez annyira elfogadhatatlan baklövés, hogy a történtek után a nő lemond a gyermekéről. Eddig a hír. Hogy a valóságban ez mit is jelent, mi történt végül a gyermekkel, arról nem szól a fáma. Vannak elképzeléseink, de azok természetesen csak találgatások. 

A történet mindenesetre nem csupán ott sántít, hogy megint egy ártatlan gyermek vált árucikké egyenlőségtől hangos és elfogadásról zengő világunkban. Azt is furcsa homály fedi, mi is történhetett tulajdonképpen? A nő egyáltalán nem vett észre semmi gyanúsat a tíz találkozó alkalmával? Vagy a férjnek lett elege a „kezelésekből” és kezdett féltékenykedni a légyottokra? Egyáltalán: miért ezt az utat választották, és mióta nevezik donorterhességnek, ha egy férfi és egy nő a régi, jól bevált módon gyermeket nemz? 

Merthogy azt is megtudhatjuk a heti hír-termésből, hogy ez a „hagyományos mód” bizony már jócskán elavulni látszik. Egy másik cikkben a The Washington Post egyik szakavatott interjúalanya már arról beszél, hogy hamarosan egy gyermeknek több, mint két biológiai szülője is lehet. A nyilatkozó futurista szerint az „élet szándékos tervezése” (ti. génszerkesztés), a „nemzés tudománya” (???) felszabadíthat minket.

Véleményem szerint előbbi kifejezést inkább hagyjuk meg annak akit illet (ti. Istennek), mert még a végén újabb komoly kalamajkát zúdítunk ennek a már jócskán túlterhelt Föld nevű bolygónak a fejére. A második kifejezés pedig… finoman szólva is hatalmas oximoron. 

A nemzés ugyanis a gyakorlatban (már elnézést) minden, csak nem tudományos. Tessék megfigyelni a madarakat, kutyákat, vagy akár a kacsafarkú szendereket, ha valakinek nincsenek ezirányú személyes tapasztalatai!

Ami pedig a felszabadulást és a lehetőségeket illeti, nekem egy 1997-es film jutott eszembe, amely a Gattaca címet viseli és az Ethan Hawke–Uma Thurman páros mellett Jude Law érzékeny játéka teszi felejthetetlenné. A történet a nem is túl távoli jövőben játszódik, ahol a „hagyományos” módon nemzett embereket genetikai selejtként kezeli a társadalom, és csak azoknak biztosít előmeneteli lehetőséget, akik megtervezett génekkel, azaz tökéletes pedigrével rendelkeznek. Persze a gépezetbe így is kerülhet homokszem, de nem lövöm le a poént, tessék megnézni a filmet, napjainkban talán aktuálisabb, mint valaha.

Visszatérve a kínai-japán vonalra: nem vagyok japán, így nem tudhatom, mekkora skandallum, ha valakinek a gyermeke részben kínai származású. De a történetből jól láthatjuk, hogy a leggondosabb tervezés mellett is ott marad az a fránya emberi tényező, cseppet sem elhanyagolható mértékben. A valóság itt lépi át a film képzeletbeli határait, hogy megmutassa, milyen is az élet: a „donor” hazugsága, hogy pénzt szerezzen, az anya szeretetlensége, amellyel egy méhében fejlődő, egészséges magzathoz viszonyul, és a férj feltehetőleg féltékenységből fakadó negatív hozzáállása – ezek felülírnak minden tudományos megközelítést. És sajnos a születendő gyermek érdekeit is. 

A futuristával ellentétben én a szép új világ bekövetkeztét abban látnám, ha a gyermekeinket elfogadnánk olyannak, amilyennek a Jóisten megteremtette őket. Hibáikkal és esetleges betegségeikkel együtt. Még akkor is, ha ez néha nehezebbnek tűnik, mint egy óvatlan pillanatban belenyúlni valakinek a génállományába.