Bagdy Emőke: Anyatejjel szívtam magamba az istenhitet

– Egy rendkívül kifejező gondolatot olvastam öntől, amely megszólított: „Lelki csontvázunk, gerincoszlopunk a hit, a lelki mozgató izomzatunk, pedig a reménykedés”. Kifejtené ezt a hasonlatot bővebben?

– Ahogyan van testi, fizikai valóságunk, úgy vannak lelki szerveink is, a fizikaiak mintájára. Ez az úgynevezett testszimbolika, amely megpróbálja pontosan leképezni, hogy az ember egyes testrészei, pszichikai értelemben mit sugároznak, mit hordoznak és mit fejeznek ki. Az, hogy a hit a lelki gerincoszlopunk, számomra egyértelmű,

hisz a hit az, ami az alapvető tartását adja az embernek.

Legyen ez a hit bármilyen, hiszen nem szeretnék elfogultan úgy beszélni róla, hogy valamilyen valláshoz vagy felekezethez kötöm. Mert a hit egyetemes emberi képesség. Ha csak arra gondolok, hogy élek-e holnap vagy egy hét múlva, a hitem azt a választ adja, persze, hogy élsz. De mi ad lelki realitást ennek a hitnek? A reménység az, ami elkezd ilyenkor működni. Olyan ez, mint a csontvázon az izomzat. Napról napra erőt adunk a szilárd váznak, hogy a tartást biztosíthassa, azzal, hogy újra és újra mozgatjuk rajta az izomzatot. A reménység ilyen módon működik. Jó, de miért hiszünk, mi miatt reménykedünk? Az ember mindig valaki számára, valakiért él, hisz társas lény. Itt jön be képbe a kapcsolat és a szeretet. Három szó fűződik tehát erőteljesen össze: a hit, a remény és a szeretet.

– Mesélne egy kicsit konkrétabban erről a hármas összefüggésről?

– Erre Victor Frankl (szerk.: osztrák neurológus és pszichiáter) világított rá a legmegrendítőbben, a …mégis mondj igent az életre! Egy pszichológus megéli a koncentrációs tábort című könyvében. Tulajdonképpen ő írta az első útmutatót a túlélés pszichológiájának a tanulmányozásáról. Az ember hisz a szabadulásban, a túlélésben. Nap mint nap erősíti magában, hogy túl fogja élni. De kiért, miért? Azokért, akiket szeret, a családjáért, szeretteiért. Frankl a saját élete példájával igazolta, hogy magának az életnek abszolút értelme van, és hogy az ember teleologikus, céltudatos lény, aki nem tud értelem és előrevetítő jövőkép nélkül élni. Azt állította: „Akinek van miért élnie, az szinte minden »hogyant« elvisel.” Freund Tamás (szerk.: Széchenyi-díjas magyar neurobiológus, MTA elnöke) szerint is napró napra újra értelmet kell adni az életünknek, ez a feladat. Mert van egy határ, ami fölött senki sem tud semmi biztosat. Ha ezt a határt átlépjük, a tudományosan bizonyított tények szintjét elhagyva a vélemények, hitek, „szellemi minőségek” szubjektív világába jutunk. Ez a spirituális, transzcendens tartomány.

– Bár a hit a tudomány számára megfejthetetlen…

– A felvilágosodás egykor azt hitette el velünk, hogy majd az ész és értelem megváltja az emberi világot. Ekkor kezdődött a tudomány trónra emelése, olyan szemlélet, amely mindent elvetett, ami nem tudományos bizonyítékokon alapult. Ekképp „halt meg Isten”, ahogyan ezt Nietzsche megfogalmazta. Azzal, hogy a tudományt a csúcsra emelték, letaszították a trónról az univerzum legfőbb szabályozóját, s vele magát a hitet is.

Csak azért, mert a világnak van egy olyan terrénuma, amit nem ismerünk eléggé, azért nem mondhatjuk rá, ostoba módon, hogy nincs, nem létezik.

Nem elfogadható az az empirista tézis sem, hogy csak az érvényes, valós, amit tudományosan tudunk igazolni.

– Csak hihetünk és bízhatunk a mindenhatóban, hogy egyszer véget vet ennek a lassan két éve tartó világjárványnak. A hit tehát válsághelyzetben is fontos fogódzó lehet, igaz?

– Tényleg, csak gondolja el, hogy ha beszorulok egy helyzetbe, se előre, se hátra, se jobbra, se balra. Az egyedüli lehetősége az emberi léleknek, hogy fölemelkedjen, a helyzet fölé emelkedjen. Fejet kellene hajtani az előtt, hogy vannak olyan világnézetek, mint amilyenek a vallások is, amelyek segítik az embert abban, hogy túlélje a nehézségeket és meg tudjon küzdeni a sok ismeretlennel és nehézséggel.

– Plasztikus példa, az egyedüli út felfelé vezet…

– Az ember – amint létezik – egységes egész. Az Egészségügyi Világszervezet is elfogadta, hogy az ember bio-, pszicho-, szociális- és spirituális rendszeregységet alkot. Evidencia, hogy az a dimenzió, amelyről beszéltünk, létezik. Van egy határ, ami fölött lényegében senki nem tud semmit, ahová csak a hit erejével tud az ember behatolni. Mircea Eliade, a Szent és a profán című könyvében csodálatosan megfogalmazza, hogy

az embernek alapszükséglete, hogy legyen égi és földi. Legyen egy olyan, ahova fölemeljük a tekintetünket, az égre, a végtelenre, a határtalanra, a misztériumra.

Az emberi lélek egyébként az ünnepekben tudja a legjobban megélni a misztérium csodáját. Ezért kellenek ünnepek, hogy a profán hétköznapokból kiszakítsák az embert. Tehát van két dimenzió, a materiális és a spirituális. A materiális az, ahogyan bölcsőtől a sírig egy útvonalon haladok az életben, felnövekedem. Az idő foglya vagyok, be vagyok zárva az idő és a genetika törvényeibe. Akár akarom, akár nem, felnőtté válok és megöregszem. Ezt a törvényt senki nem tudja hatástalanítani. Születünk és meghalunk, ez egy vastörvény. Ebbe még nem tudott beleszólni, beavatkozni a tudomány, noha kísérletezget vele. Létezik a másik, a spirituális tengely. Amikor önmagamról gondolkodom, akkor már fölemelkedem egy függőleges, vertikális tengelyen egy szellemi magaslatra. Egyfajta önreflektív képességgel tekintek saját magamra. Itt kezd el működni az emberi etika. Hogy milyen szabályok szerint élek, hogyan ítélem meg magam és embertársaimat. Hogyan vélekedem arról, hogy mit helyes, mit nem helyes tenni. Az, hogy mi fog az etikai rendszerembe beépülni, nagymértékben függ attól, hogy milyen mintákat látok.

Ezt a függőleges, úgynevezett transzcendencia-tengelyt, Abraham Maslow amerikai, humanisztikus pszichológus vázolta fel előttünk. Az ember a materiális tengelyen előre halad, fejlődik és megvalósítja magát, „aktualizálja” a képességeit. A vertikális, spirituális tengelyen az életkorával arányos összefüggésben egyre magasabbra jut önmaga és a világ megismerésében, míg el nem ér az emberi gondolkodás határához. Megalkotja világnézetét, stabilizálja hitrendszerét. A két dimenzió eredője ebben a koordináta rendszerben az a személyes szint, ahová „felemelkedem” a szellemi szinten. Kérdés, maradok-e materiális kötöttségekben, vagy inkább a szellemi szférába emelkedve létezem a világban. Ma nagy vonzása van a földhözragadt, hedonista-materialista szemléletnek, a korszellem a fogyasztói kultúrát táplálja.

– A materializmus napjainkban is erőteljesen pusztítást végez, már ha csak a karácsony elanyagiasodott, eltárgyiasodott mivoltát nézzük. Kezd teljesen kiüresedni az ünnep szakrális jellege. Ön hogyan látja ezt?

– Igen, ha a materiális tengelyen maradok ez határozza meg az egész filozófiámat. Aszerint élek, hogy egyszer úgyis meghalok, és porrá leszek. De addig is hedonista vagyok, élvezem az életet, felhalmozom a javakat, „mert megérdemlem”. Eltárgyiasul a lélek, mert a tárgyakban fogja megtalálni azokat az örömöket, amelyeket más például Istenben lel meg. Birtoktudat uralja majd az identitását. Az vagyok, amim van. Ezzel felbomlik egy létezési rend, nevezetesen az, hogy a tárgyakat használjuk, az embereket szeretjük. Ellenben, ha a tárgyakat szeretjük, az embereket pedig használjuk, akkor a rendszert a feje tetejére állítottuk.

Most megjelent könyvemben, melynek címe: Elmondani a világot, amelyben élek, éppen ennek az elidegenülő világnak az ártalmait igyekeztem megfogalmazni, illetve azt, hogy mit művel velük, mivé tesz bennünket. Ez a fajta tárgyiasult és tulajdonközpontú, vetélkedésre ingerlő kultúra az emberi viszonylatokat tárgyiasítja, szellemteleníti, lélekteleníti, érzelemteleníti, és így egymás melletti életek vannak, óriási egoista én-ek. Tehát „egoitisben” szenvedő világban élünk, amelyben kivész a legfontosabb kötőanyag, ami minket emberi mivoltunkban megtart, és ez az odatartozás. Mivel az ember alapvetően társas lény, egyedül nem tud sem élni, sem boldog lenni, a magány pedig gyilkos. Kell, hogy legyen valaki, akit szeretünk, aki felé elköteleződünk. Mert ez az életünk egyik alappillére.

Leonardo da Vinci mondta azt, hogy két oszlop külön-külön rendkívül nagy terhet elbír, de még hatalmasabb teherbírása van a boltívnek, ahol az oszlopok összeölelkeznek.

Amikor a boltívet az építészetben feltalálták, onnantól kezdve tudtak hatalmas égbe szökő gótikus katedrálisokat építeni. A páros szerkezetek az emberi világban alapvetőek. Az anya-gyermek, a szerelmespár, az apa-anya páros kapcsolatok azok, amik a legnagyobb teherbírásúak és a legnagyobb jelentőségűek érzelmileg.

– Nem csak természeti katasztrófák, járványok, háborúk sújtják a világot, hanem egy ideológiai háború is zajlik, amelyben egyebek között olyan alapvetéseket próbálnak megtagadni, mint a kereszténység, a család, a házasság és hosszan sorolhatnánk. Hogy jutott idáig a világ?

– Lassan egy olyan világban fogunk élni, ahol nincsenek konszenzusok, nincsenek normák, nincsenek szabályok, amik meghatározzák a mindennapokat.

Régen a norma a keresztény kultúra alapvetéseire, a tízparancsolatra, illetve bizonyos emberi viselkedésszabályokra épült. Ezekre a tiltásokra, mint a „ne lopj”, „ne ölj” és a többi, örök érvényű törvények épültek.  Egy törvény annyit ér, amennyit betartunk belőle. Ma nincs törvénytisztelet sem, minden felhígult, etikai relativizmus működik. Nincs kőtábla, nincs konszenzus, nincs megegyezés arról, hogy mi az, amit elfogadunk mindannyian, és így nincsenek meg azok a biztonsági alapok sem, amelyekhez igazodni lehet.

Ebbe, a normák nélküli világba érkeznek meg valóságidegen, kártékony ideológiák. Ezek nemcsak felütötték a fejüket az elmúlt évtizedben, hanem viharos gyorsasággal terjednek, és semmi közük a tényekhez, a valósághoz. Nagyon nagy meghasonlást látok ebben a szellemi háborúban. Ugyanis a tudománynak, a biológiai tényeknek, az evidenciáknak, a kétségbe vonhatatlan bizonyosságoknak a lebecsülése és elpusztítása történik. Ezen ideák szerint az esélyegyenlőségi törvény jegyében az embernek jogában áll a saját nemének megválasztása, sőt annak váltakoztatott kipróbálása is. Mikor ilyet állít valaki, alapvető sebet ejt az élettörvényen.

Az élővilágban, a hím és nőstény alkot egy párt, s kettejük párzásának gyümölcse az új élet. Az állatvilágban nincsenek nembeli cserék. Az ember ezzel szemben Istent játszik, letaszítja a Mindenhatót és felül helyette a trónra.

– Az Európai Bizottság új kommunikációs irányelveket szeretne bevezetni. Többek között meg akarják tiltani a karácsony kifejezést, valamint a hagyományos európai keresztény nevek használatát. Tehát a néhai keresztény Európa a saját gyökereit igyekszik megtagadni, mert azok bizonyos kisebbség érdekeit sértik. Hajmeresztő események láncolata indult meg, nem gondolja?

– Tudatosan pusztítják el a neveket. Mert ha a nevek jelentését megváltoztatják, vagy a neveket magukat átkeresztelik, akkor azzal mélyen gyökerező, történelmi jelentéseket, hagyományokat semmisítenek meg.

Szánalmas és szomorú, hogy a farok csóválja a kutyát, és a kisebbség akarja meghatározni a főtörvényt. A csendes, hallgatag és jól szocializált többség pedig hagyja, hogy a fejére nőjön ez az erőszakos, durva hangú és alantas, mondhatni anti-humánus kisebbség. Miért? Mert nem akarnak megcímkézettek lenni.

A keresztény, hagyományosan gondolkodó európai többség behódolásra, térdre kényszerült. Nyugat-Európa elpuhult és hagyja, hogy történjenek vele a dolgok. Ilyenkor kellene azt a bizonyos lelki gerincet és életbátorságot elővenni – ahogyan azt a magyarok tették – és kiállni a keresztény gyökereinkért.

– A világjárvány és az ideológiai háborúk közepette, talán még nagyobb szükségük van az embereknek kiszakadni a hétköznapok monotonitásából és ünneplőbe öltöztetni a szívüket karácsonykor, nem?

– Az ünnepek, alkalmak arra, hogy megálljunk, megpihenjünk, erőt gyűjtsünk és regenerálódjunk. Emellett azzal, hogy minden évben ugyan úgy csináljuk, generációról-generációra továbbadjuk a szokásainkat, ezzel tradíciót teremtünk és átörökítjük a hagyományainkat. Az ünnep rituális események sora, amelyet a közösségek együtt élnek át. Például minden kereszténynek ugyanazt a jelentést hordozza a karácsony. A hagyományos halételen és az éjféli mise áhítatán túl, Jézus Krisztus születését és azt a csodát, hogy általa megvalósulhat a bűneink megváltása. Így lesz az ünnep egy lélekemelő szakrális esemény, amely valóban felemeli az embert a föld porából, a materiális röghöz kötöttségéből, a magaslatra.

– Fontos, hogy az ember gyermekkorában mit hoz otthonról, milyen muníciót kap a családjától. Az ön édesapja lelkészként tevékenykedett. Mennyire határozta meg ez az ön hithez való nyitottságát?

– Hálás vagyok, hogy az Isten engem egy olyan családba küldött le, ahol nagyon jó mintákkal találkozhattam. Az édesapám kemény kálvinista lelkész volt. A kálvini hitvallás szigorával és következetességével, ugyanakkor meleg szeretettel. A nagyapámat soviniszta, irredenta költőnek bélyegezték és osztályellenessége miatt a társadalomból is kitaszították. Szegény belehalt azokba a megpróbáltatásokba, amik őt érték. Így korán találkoztam azzal, hogy milyen az igazi helytállás, hogy milyen a lelki gerinc. Egy olyan kultúrában nőttem föl, ahol minden fizikai szegénységünk ellenére, életünk része volt az ima.

Nem győzőm hangsúlyozni, hogy mennyire fontos a látott minta és a bevésődés. A gyermek életében ugyanis vannak szenzitív periódusok, úgynevezett időablakok. Amik bizonyos időközönként kinyílnak és ha akkor nem kapja meg a gyermek az idegrendszerének megfelelő környezeti ingert, akkor becsukódik az időablak, és többé nincs lehetőség a bevésődésre. Gondoljuk csak el, nem tudnék megtanulni beszélni, hogyha nem kapnám meg az első két életévemben az emberi hangok ingerét. Hála a szüleimnek én korán találkozhattam az Isten jelenlétével. Mondhatni anyatejjel szívtam magamba az istenhitet, amely meghatározza világnézetemet.

– Idén szeptemberben felszentelték az első budapesti Makovecz-templomot, Pesterzsébet-Szabótelepen. A professzor asszony a legnagyobb mecénása és élharcosa volt a hét éven át tartó templomépítésnek. Miért volt ennyire szívügye, hogy felépüljön az „Összetartozás temploma”?

– Az életfilozófiám, hogy amíg csak bírom az embereket szolgáljam. Hetvenhárom éves születésnapomon megfogalmazódott bennem, hogy valami maradandót szeretnék magam után hagyni. Ezt követően találkoztam azzal a hírrel, hogy van Makovecz Imrének egy Pesterzsébetre tervezett templom terve. Pesterzsébeten, ahol egyébként az édesapám is szolgált, nem volt templom, csak egy régi orvosi rendelő, ahol az istentiszteletek folytak. Abban a pillanatban tudtam, hogy mit kell tennem. Adományozási pénzalapot hoztam létre, előadásokat tartottam, jótékonysági esteket szerveztem, szenvedélyes adománygyűjtésbe kezdtem. A kormányzat messzemenően segítette az ügy megvalósulását. Így ment ez hét viszontagságos éven át, míg végül a templom felépült Isten dicsőségére, az emberek védelmére.

Reményik Sándornak az a sora jut eszembe: „Ne hagyjátok a templomot, /A templomot s az iskolát!” Azaz a kultúra és a hitben összetartozás fészkeit mindenáron meg kell védenünk.

A templom ügyével úgy gondolom az őseim előtt is tisztelgek, és tovább viszem azt a tradíciót, amit az én hitvalló felmenőim évszázadokra visszamenőleg képviseltek.

Nagy áldás van az életemen. Van családom, van kiket szeretnem, van milyen ügyet szolgálnom, van egy szakmám, hivatásom, amit halálomig vihetek, ameddig csak erőt kapok hozzá. Én már nem időt szeretnék kérni a Teremtőtől, hanem azt, hogy minden hátralevő napomnak meglegyen a maga értelme, szolgálata és ha eljön az idő, a méltó befejezése. Tollas Tibor költővel szólva:

„Emelt fővel nap sugarát
szívjam magamba, ezer ág
karommal nyújtózzak tovább …
Állva haljak meg, mint a fák!”

 

Kisfaludy Nóra

 

Elérkezett az idő, hogy megmérettessünk – Bagdy Emőke a Vasárnapnak