December ötödike annak az emléke, hogy soha nem lehet eléggé alábecsülni a baloldalt. Legyünk konkrétak: se a baloldalt, se egyes szavazópolgárokat. Ez a dátum annak a mementója, hogy a legalapvetőbb minimum meglétében sem lehetünk biztosak.

Ám a politika és az emberek ismerete – vagy éppen nem ismerete – csak egy dolog. Azon viszont még viszonylag kevéssé gondolkoztunk el, hogy miért döntöttek így az emberek? Egy részük vagy több, mindegy. Hogyan lehet az, hogy nem magától értetődő nemzettestvér és nemzettestvér között a szolidaritás? Miként gondolhatták azt százezrek – és itt most csak azokról beszélek akik el is mentek és nemmel szavaztak, mintegy másfél millió ember -, hogy ők felelősen úgy döntenek, hogy nemet mondanak?

Látják, én ezt a mentalitást nem tudom hova tenni. Mert nem elmenni, érdektelennek lenni egy dolog. Nem menthető, de sokkalta inkább megbocsátható, mint a tudatos nem. Mi zajlik le ilyenkor az emberi pszichében? Ezt akarnám megérteni. És a megértés nem azzal a szándékkal történne, hogy elfogadjam. Ettől még ugyanúgy elítélem, ugyanazzal a mércével mérem.

hirdetés

Mert ahogy annyi mindent a 20. századi történelemben, úgy még ezt sem dolgozta fel a magyar társadalom. Átsiklottunk rajta, mint életünk egy kellemetlen, kínos epizódján. Úgy teszünk, mintha ami történt volna, nem világraszóló botrány, hanem pár közjogi aktussal kijavítható esemény lett volna csupán.
Nem, nem az. Magyar a magyar ellen fordult és valami ostoba, de mégoly’ hatásos gyűlöletkampánynak hála – a maguk elképzelése szerint – lemondtak azokról az emberekről, akik csak nagyhatalmi bűnnek köszönheti, hogy a határ rossz oldalán születtek.

Az alacsony részvétel és a másfél millió nemet mondó állampolgár – alacsonyabb részvételnél sem érte el az igenek aránya az 52 százalékot – lesújtóbb kritikát adott a magyar társadalom akkori állapotáról, mint bármilyen felmérés. Megmutatta, mivel járt az 1945-től tartó agymosás, kiforgatás, tönkretétel. Éles látlelet módjára mutatta meg 2004 decembere, hogy egy társadalom fel tud állni az anyagi, egzisztenciális nyomorból, de a lelki tönkretételből nem.

Szeretném hinni, hogy az elmúlt 17 évben alapvetően és pozitív irányban változtak meg a közállapotok. De azért jó lenne egyszer feltenni a kérdést: hogyan történhetett ez meg? Megtörténhetne még egyszer? Magunk mögött hagytuk a hosszú 20. századot? Azon belül is annak második részét? A lélekölést, a pszichikai nyomort?
Nem tudom. Remélem. De megmondom őszintén, igencsak félnék egy hasonló népszavazás végeredményétől 2021-ben is.