Jobbra tart az európai politika
Barniertől addig, amíg Brüsszelben volt, sosem hallhattunk a fentihez hasonló kijelentéseket. Mindig is lojális volt a bizottság irányvonalához, és a Brexit-tárgyalások során kőkeményen és maradéktalanul érvényesítette a Jean-Claude Juncker vezette testület akaratát és vallotta elveit. Mandátuma lejárta után azonban úgy döntött, hogy hazájában méreti meg magát a jövő évi elnökválasztáson.
Aztán belekóstolva a francia valóságba szembejött vele a valóság.
Hogy bevándorlásellenes mondatai a közvélemény-kutatásoknak vagy saját véleménye változásának köszönhetők, az most igazából mindegy is. A legfontosabb az, hogy ezek a szavak elhangoztak egy olyan politikus szájából, aki korábban sosem mondott volna ilyet.
Persze nem ez az első eset, hogy egy, a brüsszeli elefántcsonttoronyból hazatérő politikus szembesül az onnan aligha látható valósággal. Így járt Martin Schulz, amikor 2017-ben már-már Messiásként tért haza Németországba az Európai Parlament éléről, hogy leváltsa Angela Merkelt, aztán pár hét alatt kiderült, hogy ő és pártja közelébe nem ér a kancellár és a CDU népszerűségének. És így járt nemrég Donald Tusk is, aki az Európai Tanács, majd az Európai Néppárt éléről Lengyelországba visszatérve lett a bevándorlás hangos támogatójából pár hét alatt a határvédelem élharcosa – persze ehhez kellett az a helyzet, ami a lengyel–belarusz határon kialakult.
Összességében tehát elmondható, hogy a nemzeti társadalmak szövetében teljesen másképpen csapódik le egy-egy probléma, mint a kényelmes brüsszeli irodák bőrfoteljeiben.
Márpedig a választások az előbbi csatatéren dőlnek el. És amíg a nagy európai döntések utóbbi „hadszíntéren” alakulnak, nagyon komoly ellentmondást lehet majd tapasztalni az emberek valóságérzékelése és a problémáikra adott válaszok között. Ezt a feszültséget lenne hivatott csökkenteni az a pártszövetség, amelynek kialakításán Orbán Viktor, Mateusz Morawiecki és Matteo Salvini dolgoznak. Ez a formáció ugyanis nemcsak szembenézne a valós gondokkal, a társadalmat feszítő kérdésekkel, hanem őszintén ki is mondaná azokat, és megfelelő válaszokat is kínálna rá. Ennek a politikának pedig a három politikus által fémjelzett csoportosulásokon túl, akár az Európai Néppártban is van létjogosultsága, és ezt jól mutatják Michel Barnier szavai.
Az európai jobboldal kétségtelenül válaszút előtt áll.
A német választás eredménye jól mutatta, hogy mi történik akkor, ha belesimul a mainstreambe, ha külső hangoknak, nyomásnak engedve fél felvállalni valódi lényegét és azt, amit a választók várnak tőle. Csak remélni tudjuk, hogy a hibából a német kereszténydemokraták is tanultak. Ha ugyanis ők csatlakoznának a magyar és a lengyel miniszterelnök, valamint a Liga elnökének kezdeményezéséhez, az európai jobboldal reneszánsza jöhetne el, főleg a franciákkal és más nyugati országokkal kiegészülve. Félreértés ne essék, mivel az igazság és a társadalom a jobboldal megújítását kezdeményező három politikus oldalán van, a németek és a franciák nélkül is megcsinálják. A labda tehát a nagy nyugati, egykor patrióta, kereszténydemokrata formációk térfelén pattog: az emberekkel vagy nélkülük akarnak politizálni?
