Egy tisztázással kezdem, mert mi, keresztények gyakran találkozunk azzal az elvárással a társadalom felől, hogy mivel mi „karitatív szervezet” vagyunk, ezért elsősorban a mi feladatunk a szegényekkel való törődés lenne. Ezt jó világosan látni! A mi küldetésünk elsősorban nem evilági célokat szolgál. A miránk bízott feladat, hogy azoknak, akik hallgatnak a szavunkra, utat mutassunk az Isten felé. Azaz, hogy összekapcsoljuk az emberiséget és ezt a világot a transzcendenssel, vagy ahogy mi jobban szeretjük mondani, a Szenttel. Ennek sok következménye van. Többek között az, hogy arra törekszünk, hogy a világot igazságosabb, szeretettel telibb, élhetőbb formára alakítsuk. Ennek egyik útja, hogy az irgalmasság cselekedeteit gyakoroljuk. Így eljutunk az egyik eszközhöz: a szegények megsegítéséhez.

Ha jól megfontoljuk, ez azt jelenti, hogy mi nem egy karitatív szervezet vagyunk, hanem vallási közösség, akik a tetteikben is szeretnék megmutatni, amit a hitükben vallanak. Ezért foglalkozunk az elesettekkel is. Tehát, ez inkább következmény, mintsem cél. Attól még fontos küldetés!

Ahhoz, hogy jól tudjunk segíteni, meg kell találnunk azt a törékeny egyensúlyt, ahol empátiával, de megfelelő távolságot tartva tudunk az elesettek mellé állni. A bevonódás veszélye itt hatalmas! Látva az emberek szenvedését, könnyen áteshetünk a túloldalra, ahol már kétségbeesve harcolunk értük, de nem leszünk segítség számukra, mert a gödörből kevéssé lehet a távolabbi összefüggéseket meglátni!

A másik veszély, hogy túlontúl funkcionálissá válik a segítségnyújtás, és mintegy tárgyiasítom a rászorulót. Pusztán a szeretetem eszköze lesz.

Ennek egy eklatáns példája, amikor a posztokért, vagy fényképekért segítek, de vannak ennek rejtettebb változatai is, amelyeket gyakran csak olyanokból lehet felismerni, minthogy már a környezetem felé nem is kívánok szeretettel lenni, csak a távoliaknak igyekszem mindenévé válni.

Probléma a nyomor és a szegénység kapcsolata is. Sokan vannak, akik kampányolnak nyomorban élő emberek helyzetével, mintha az a szegénység jele lenne. A kettő között az a nagy különbség, hogy a nyomor egy elsősorban belső hiányból fakadó állapot, ami általában igénytelenséget is magával hoz, míg a szegénység elsősorban a lehetőségek hiánya által áll fenn, vagyis külső hiányból fakad, és emellett akár magasfokú igényesség is társulhat hozzá.

Vagyis, egy nyomorban élő ember akár a lottó főnyereményt is megnyerheti, akkor sem tud élni a lehetőséggel, míg a szegény ember olykor egy kis támogatás által is fel tud kapaszkodni az ember méltóságát megillető szintre.

Amikor a megoldáson gondolkodunk, akkor jó, ha megértjük: másban szenvednek ínséget az egyik és a másik csoport tagjai, így nem is ugyanaz segít rajtuk. Egy nemzetnek ezért, ha a nyomoron akar segíteni, akkor a lelkét kell emelni (pl. a kultúrájának, sikereinek követendő példává emelésével, a szépség és igényesség példájával stb.), míg a szegényeket lehetőségekhez kell juttatnia ahhoz, hogy csökkenjen a társadalmi egyenlőtlenségek okozta nehézség. Amikor kampánnyá silányítjuk azokat a helyzeteket, amikben emberek ilyen problémákkal küzdenek, és a két csoport tagjait összemossuk, akkor társadalmi bűnt követünk el. (Egy népszerű példát említve, amikor azt kritizáljuk, hogy a kulturális, vagy jóléti támogatások összegét lehetett volna „a szegényekre” is fordítani, akkor sokszor megtörténik ez az összemosás.)

Fontos cél ebben a konkrét példában is, de minden más vitában is, hogy megtanuljunk a tárgyról beszélni, nem eszközzé degradálni a személyeket, vagy jellemzőiket a cél érdekében! Így tudunk megfelelő segítséget nyújtani azoknak, akik rászorulnak erre!

Molnár Miklós atya

Miklós atya további írásai ide kattintva olvashatók.

Kiemelt kép forrása: pixabay.com