Ahol a szabadság megjelenik, ott szeretet is van
Ma fotelokból, spa-kból, sörök mellől, vagy tévék mögül mondjuk meg az igazat arról, hogy másoknak mit kellett volna másként csinálni. Hogy miért tart ott a világ, ahol. Félek, innen nem érthetjük meg, hogy van, aki felkel és kimegy az utcára, és küzd. Másokért is.
Ma már egyesek azt is hőstettnek tartják, ha becsületesek, vagy őszinték, vagy ha békeidőben tüntetni mernek. Gyűlölettel a „gyűlölet” ellen… (?) ’56 hősei nem szándékoztak vért ontani, vagy harcokba bonyolódni. Békés tüntetést szerettek volna. De elfogadták azt, hogy számukra nem lesz ennyire egyszerű az út, és felvették a fegyvert. Eszköztelenül mentek egy agresszív, elnyomó hatalommal szembe, de megértették: nekik maguknak kell eszközzé válni, amely képes szembe szállni a legnagyobb túlerővel is.
Nem az idejükből áldoztak, hanem az életüket adták oda érted és értem. A jövő magyarságáért, amit ők már nem élhetnek meg.
Iskolai megemlékezéseken olykor elgondolkodtam, milyen teher sokaknak, hogy végig kell állni negyven percet. Figyelni, nyugton lenni. Aki érti, hogy mivel tartozik a hősöknek, az tudja: szóra sem érdemes ez a kis idő. Tartozunk mi többel is: hogy a szabadságunkat, amelyet oly’ nagy áldozat árán vívtak meg nekünk (nem maguknak), azt becsüljük meg, és helyesen éljünk vele.
De mi mire használjuk a nyert szabadságot? Facebook-háborúkra, egymás lekicsinylésére, acsarkodásra, gyűlölködésre és önző életekre pazaroljuk. Arra, hogy újra ideológiák bilincsébe zárjuk (önként) a kezünk. Építeni, tovább adni, szeretetté nemesíteni kellene!
15 éve én is ott voltam az utcán. Nagyapámtól tanultam, hogy ott a helyem, ahogy ő is kint volt 1956-ban.
Nekem csak a gyermekhez mért szinten jutott: megemlékezésre mentem a forradalom helyett. Utána, amikor indulatomnak hangot adtam, volt olyan ismerősöm, aki a rendőrlovakat sajnálta, mondván, mi önszántunkból mentünk oda, de ők… Vannak, akik félnek ennek a forradalomnak az emlékétől is. Vannak, akiknek van miért félniük a múlttól. Én így állok hozzá: magyar vagyok; van miért büszkének lennem! (Amit szégyellnem kellene, azt már letettem Isten elé, így a hibákkal szegélyezett múlttal is jóban lehetek.) Azt hiszem, amit fontos lenne megértenünk: hogy mások megvívták nekünk a szabadságot, a békét, a hazánkat, így most már van mit veszítenünk!
Kényelmes szerepben őrizzük a kincseinket, amiket nem mi szereztünk meg. De mi is elveszíthetjük.
A forradalom és szabadságharc résztvevői is követtek el hibákat. Semmi sem makulátlan, amit ember visz végbe! Ám elindítottak egy folyamatot, amelyben mégsem voltunk egyedül, bár a Nyugatnak akkor sem érte meg a mi ügyünk! Lengyelek és elszakított magyarok, sőt, sok más nemzetiség is mellénk állt. A reményben éppen úgy, mint a fájdalomban, egymásra találtunk. Mert ahol a szabadság megjelenik, ott szeretetre lesz képes az ember! Nem a romantizált, negédes szóként értsd ezt! Arra a szeretetre gondolj, amire Jézus azt mondta: „Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mint aki életét adja azokért, akiket szeret.” (Jn 15,13)
Molnár Miklós atya
Kiemelt kép forrása: Szennyes Krisztián/Vasarnap.hu
Miklós atya további írásai ide kattintva olvashatók.
