Melocco Miklós: 1956 szent forradalom volt
– Ön hogyan élte meg a forradalmat?
– 1956-tal kapcsolatban van egy bénító dolog: mégpedig az, hogy nem könnyű róla beszélni. Ha valami nagyon komoly, akkor arról nem lehet fecsegni. Ötnenhat pedig egy nagyon komoly dolog volt.
Ha nem költő az ember, akkor az események elmondása méltatlanul kicsinek, torznak, valószerűtlennek tűnhet, holott nem azok voltak.
Ennyi évtized után elsősorban a forradalom jellemzői jutnak az eszembe. Nevezetesen az, hogy akkor mindenki többes szám első személyben beszélt. Azaz abban a két hétben nem „mentem” valahova, hanem „mentünk”. Akkor mindenki együtt mozdult. 
– Hol tapasztalta meg ezt az egységet először?
– Október 23-án, amikor a Margit hídon mentünk át Pestről Budára. Akkor éreztük meg azt a nagybetűs, Petőfi-arcú szabadságot, melyet korábban sohasem.
Annyi év elnyomás után éreztük, hogy a szabadság ott van a hídon és velünk együtt menetel.
Este a Kossuth téren voltunk. A Parlament tetején világított a vörös csillag. Ütemesen kiabáltuk, hogy le a vörös csillaggal! Egyszer csak kialudt a fénye. Talán még a hömpölygő tömeg sem képzelte, hogy ez megtörténhet, és mégis. Akkor éreztük meg, hogy az utcán ordibáló emberek szavának súlya van. Ezért is mondom, hogy ’56 októberében elképzelhetetlen egység volt. Az emberek pedig erre felbátorodtak. A szabadságot követelő tömeg felülírta az addigi – társadalomra ráerőszakolt – szabályokat. Mindannyian kiabáltuk, hogy ruszkik, haza!
– Édesapját akasztófa alá küldte a Rákosi-rendszer. Feltételezem, hogy a bátyjával együtt tettre készek voltak a forradalom napjai alatt.
– Apánkat 1951. február 22-én végezték ki, de mi csak ’56 áprilisában tudtuk meg, hogy meghalt. A nagyanyám – akivel együtt éltünk – a hír hallattán összeesett. Apánk nagyon rendes ember lehetett, mert semmilyen barátja, ismerőse, újságíró kollégája nem halt meg.
Azaz nem köpött, hű maradt elveihez.
Ötvenhat októberében bátyámmal mi is jártuk a várost. Akkoriban, ha valakinél fegyver volt, akkor az olyan helyre akart menni, ahol azt használhatta. Akinek meg nem volt, az meg igyekezett arra fele menni, ahol feltételezte, hogy fegyvert szerezhet. Bátyámmal mi is bóklásztunk, de amerre mi mentünk, ott épp nem osztottak fegyvert. 
– Hogyha fegyverhez jut, ön is lőtt volna?
– Remélem, hogy igen. Bízom benne, hogy hős katona lettem volna, de mindez nem lett kipróbálva. Így erre a kérdésre sem így, sem úgy nem tudok felelni, mert a kérdés nem valódi, hanem elvi. Akkor nem a racionális logika vezérelte az embereket, hanem az érzelmeik.
– Mégis, ha jól tudom ön is megsérült ezekben a napokban.
– Igen, térden lőttek a Kecskeméti utca sarkán. Valószínűleg egy orosz lehetett, mert ha ávós lőtt volna, akkor az biztos, hogy fejmagasságba céloz… Aznap, október 26-án ködös idő volt. Délelőtt tíz óra lehetett, amikor az utcán egy pasas ment keresztül a ködben. Egy hosszú papírtekercset vitt a kezében. Ezt a hosszú rudat puskának nézhették a Kálvin tér–Üllői út sarkáról, és felénk lőttek.
Engem pedig eltaláltak.
Elsőnek észre sem vettem, hogy meglőttek, csak futottam a bátyám után. Visszafordult, mert lemaradtam, akkor látta, hogy már csak négykézláb tudtam követni. Már nem tudtam ráállni a lábamra. Csontot nem ért a lövedék, verőeret azonban igen, így nagyon folyt a vér. 
– Sikerült gyorsan orvosi segítséghez jutnia?
– Igen, bátyám elkötötte a sebet, és elég hamar a Péterfy Sándor utcai kórházba is elvittek. A mentők hősiesen járták a várost. Engem is egy teherautó platójára tettek fel, ami elég koszos volt, hiszen előző nap talán még szenet szállítottak vele.
A kórházban úgy fogadták az embert, mint egy hőst, holott nem az volt, hanem egy szerencsétlen, akit éppen meglőttek.
Mi azonban akkor hősöket akartunk. Nem szerettünk volna direkte hősi halottakat is, de a forradalom ezzel együtt járt. Az ő áldozatuk sok erőt adott mindannyiunknak. ’56 mártírjai olyanok voltak, mint az egyház történetében a szentek vagy a vértanúk.
Mi is úgy viselkedtünk, mintha legbelül tudtuk volna, hogy milyen egy szent forradalom, és ehhez mindvégig tartottuk magunkat.
Igaz, ezzel megmenekült egy csomó gazember is, de a keresztény könyörület, mindenütt megvolt: az utcákon, az elsősegélynyújtó helyeken stb. Ez volt akkor a kötelező közhangulat.
– A szabadság napjai felemelőek lehettek. Igaz, hogy sebesülten, a forradalom napjaiban házasodott meg?
– Igaz. ’56 októberében egy nagy lelki felbuzdulás volt, ami nagyon hasonlított a szerelemre, csak ez a szerelem az egész országban megvolt. A forradalom ereje mindenütt éreztette a hatását. Sokan gondolták, hogy itt az idő, és megházasodnak azzal, akivel éppen jártak. Ez is annak a szabadságnak az ereje volt. Ki tudta, mit hoz a holnap? A házasságkötés is egy szent hevület.
Én sem tudtam virágot vinni, de az bennem volt, hogy sohasem hagyjuk el egymást, így aztán október 30-án megházasodtunk.
A III. Kerületi Tanácsban mondtuk ki az igeneket. Az egyik tanúnk a későbbi sógorom volt, a másik pedig a hivatal folyosójáról egy ismeretlen ember. Ott álltunk – én a mankómra támaszkodva – az anyakönyvvezető előtt, aki nem is tudta, hogy milyen államformát mondjon: népköztársaságot, köztársaságot? Így végül csak annyit mondott:
a magyar haza nevében házastársaknak nyilvánítom önöket.
Gyönyörű szép dolgok történtek a forradalom alatt. Ezért mondom, hogy a szabadságharcot méltatni hasonlatos ahhoz, hogy Isten nevét szádra hiába ne vegyed. Csak ha a beszéded szebb, mint a hallgatásod.
Tóth Gábor
Kiemelt képünk forrása Tóth Gábor, Vasarnap.hu
