A pesti srácok a diktatúra koporsóját ácsolták meg
A mai magyar társadalom, főleg annak a fiatalabb generációja viszonylagos jólétben él. Nem kell fát hasogatnunk, mosószappannal dörzsölni az olajos ruhákat, tömött villamosok lépcsőin utaznunk.
Nem vár ránk bilincs, hogyha a magunk útját akarjuk járni. Nem vár ránk koncepciós per, megaláztatás, akasztófa se. Ma már nem kell félnünk attól, hogy az államterror pribékjei belénk eresszenek egy sorozatot. Ma már nem kell félünk attól sem, hogy Európa egyik legkiterjedtebb besúgórendszere figyelje, fülelje, hogy melyik csatornára van állítva a rádiónk. Hogy kikémlelje gondolatainkat, beleavatkozzon álmainkba.
Ez a szörnyű világ végleg a múlté.
Ez a szörnyű világ azonban nem magától múlt el.
Ennek a szörnyű világnak a koporsóját olyan emberek ácsolták meg, mint Mansfeld Péter, Pongrátz Gergely, Szabó Ilona.
Köszönjük!
Köszönjük az utókor fiatalsága nevében, hogy a bátorságukkal a diktatúrát sírba lökték, és koporsószegeit alaposan beverték. 
Tény ugyan, hogy nem sokkal később a világ legerősebb szárazföldi hadserege ’56 novemberében ismét letarolta hazánkat. A szabadság romjait taposó zsarnokok pedig visszatértek vérbíróskodni, gyalázkodni egy porba tiport nemzet felett.
De tény az is, hogy a kommunista hatalom soha többé nem lehetett olyan erős, mint 1956 októbere előtt.
A megtorlások után az államhatalom a látványos erőszaktettektől tartózkodott, mert félt. Félt a nemzet ifjúságától, akik megmutatták, hogy nem ismernek lehetetlent.
’56 ifjúsága meglett emberként, 1989-ben fejezte be azt a csatát, amelyet harminc évvel korábban megkezdett.
Hálával és tisztelettel tartozunk mindazoknak, akik a magyar szabadság ügye mellett rendületlenül kitartottak.
Nekik köszönhetjük azt, hogy ma hite, véleménye és világnézete miatt senki nem szenvedhet hátrányt. Az elnyomás és a megaláztatás megszűnt, de minden generációt érint egy közös felelősség: ’56 fényét jó lámpásként kell magában hordani és továbbadni.
Tóth Gábor
