Az ausztriai teológiai bizottság tagja, Marianne Schlosser professzor asszony, a szimpózium egyetlen női előadójaként a szentségimádás teológiájáról, az Eucharisztia mélyen személyes, de mégis közösségi mivoltáról beszélt a teológiai szimpozium második napjának délelőttjén.
A szentségimádás gyakorlata a római rítusban bontakozott ki – fogalmazta Schlosser, majd hozzátette, hogy vannak azonban olyan ortodox egyházak is, amelyek átemeltek részeket ebből a gyakorlatból.
Enni és szemlélni mélyebben összefüggnek, mint ahogy azt néhány évtizeddel ezelőtt ezt megfogalmazták, miszerint az Oltáriszentséget csakis megenni kell – közölte a professzor asszony. Schlosser kifejtette, hogy
már az ókeresztény egyházak tanúságot tettek arról, milyen különös tisztelettel viseltettek az Oltáriszentséggel szemben, mind az istentiszteleten kívül, mind azon belül.
Tudható, hogy míg egyes közösségek megsemmisítették – elégették vagy elásták – a szentséget, addig sokan megőrizték azt, hogy a hívek a szentmisén kívül is szentáldozáshoz járulhassanak, azonban az előbbi csoportok is a megszentségtelenítéstől tartva, a tisztelet jeleként bántak így az Eucharisztiával.
hirdetés
A közönség Marianne Schlosser előadásán, a NEK teológiai szimpóziumának második napján Esztergomban (Fotó: Szennyes Krisztián/Vasarnap.hu)
Már a régi egyház meg volt arról győződve – fejtegette Schlosser –, hogy az Oltáriszentségben az Úr földi teste van valóságosan jelen, amely test Máriától született, és amelyet a vérfolyásos asszony megérintett.
A liturgián kívüli szentségimádás első jelei a legelső remeték lakhelyeinek kialakításából is kiviláglik, ugyanis kis celláikat a templomok külső fala mentén építették, melyeknek ablaka a templombelső, a szentély felé nézett. Schlosser Szent Ágoston szavaival figyelmeztet: „A leplezetlenül jelenlévő Urat imádat illeti. Senki sem eszi ezt a testet, mielőtt ne imádná.” Ágoston a testtartást is különösen fontosnak tartja.
Azokra reflektálva, akik sokszor panaszkodnak: nem éreznek semmit szentáldozáskor, a professzor asszony Keresztes Szent János gondolataival felelt:
Nem elég felismerni Krisztust az ostyában. A kommunió iránti vágy elengedhetetlen. „Elmélkedjünk Jézus passióján. Én vagyok az a személy, akiért Jézus mindezt elszenvedte. Ha elmélkednél azon, milyen szomorúsággal imádkozott az Atyához a Getsemáne-kertben, hogyan ment egyik bírótól a másikhoz, ha látnád a lemeztelenített testét tövissel koronázva, és látnád, hogy ment végig kereszttel a vállán az úton; és megkérdeznéd magadtól: merre tartok? Képes vagyok-e arra, hogy befogadjalak Uram? Ha valaki áldozik és így szemléli Krisztust, biztos hogy a legédesebb érzés fogadja szentáldozáskor” – fogalmazta meg Marianne Schlosser.
Marianne Schlosser a NEK teológiai szimpóziumának második napján Esztergomban (Fotó: Szennyes Krisztián/Vasarnap.hu)
Előadása végén Schlosser az Úr személyes jelenlétében végzett imádság mélységeiről elmélkedett: a tabernákulumban lévő Úr nem távolodik el.
„Ha nem vagyok összeszedett, ha csatangol a lelkem, ha nem tudok koncentrálni, akkor is oda járulhatok az Úr elé. Nem kell teljesítenem, nem kell bizonyítanom, odamehetek, az Úr ott lesz.”
„Eucharisztia azt jelenti, hogy Isten válaszolt. Ha az Eucharisztia jelenlétben imádkozunk, soha nem vagyunk egyedül. A meghallgatás terében imádkozunk. A halál és feltámadás terében imádkozunk.”
A Vasarnap.hu Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszussal kapcsolatos hírei itt érhetők el.
