A pedofília nem betegség, hanem ocsmány bűncselekmény
Esőcsepp-taktika. Azt az eljárást nevezik így, amikor az elérendő célnak nem úgy vágnak neki, hogy az azonnal teljesüljön – hiszen úgy túlságosan nagy lenne az ellenállás -, hanem csepegtetve, apránként haladnak felé. Esőcsepp módjára kezdik befedni a környezetet. És amíg az elején könnyű azt mondani az embereknek – értsd, nehéz lebukni -, hogy ez álprobléma, hiszen csak pár csepp tűnik fel, addig mire túl késő lesz, már mindent beborítottak.
Ezer és ezer ilyen példát láttunk az elmúlt pár száz évben. Erre fel mit ad az ég, a pedofília esetében ugyanennek a jeleit fedezhetjük fel.
Beharangoztak ugyanis egy filmet, amelyben a főhős pedofil. Mégpedig szegény, vágyait elnyomni kényszerülő pedofil. Egy beteg ember, akinek valódi énjét el kell rejtenie a társadalom elől. A kritikák kihangsúlyozzák, hogy egyfelől hány és hány fesztiválon ért el szép sikereket az alkotás, másrészt külön kiemelik, milyen érzékeny operatőri megvalósítás látható, amikor a főszereplőnk gyerekeket stíről.
Nem, ez nem valami kellemetlen, otromba vicc. Ez 2021 élő valósága. Megvan még Önöknek a vicc, amikor két művész beszélget egymással? Az egyik megjegyzi, vajon mire kapná fel a fejét a közönség? Majd hozzáteszi, hátha arra, ha a zongorába piszkít? Mire a másik, nagy sóhajtások közepette válaszol: hagyd, úgysem értenék! Már ennél is messzebbre jutottunk. Hát a ’90-es évekből származó vicc? Az SZDSZ-es házaspár tologatja a babakocsit, odalép egy ismerősük és rákérdez: fiú vagy lány? Érkezik a feldúlt válasz: ha felnő, majd eldönti! Kérem szépen, akkor még egyszer: ezt itt a rögvalóság.
Aki ezt árnyalja, maga is bűnös
Beszéljünk hát tisztán, őszintén és érthetően: aki betegségként állítja be ezt a borzalmas, megnyomorító, lélekölő cselekedetet, azzal nekünk nincs beszélgetni valónk. Aki bármilyen okból relativizál, megértésről habog és egyéb ostobaságokról, annak hívjuk fel arra a figyelmét, hogy még a börtönökben is, ami nem az erkölcsi magasiskola fellegvára, miképpen bánnak el a pedofilokkal. A legmélyebb moralitású helyeken is egyértelmű, hogyan reagál ezekre a közösség.
Emlékeznek? Esőcsepp. Csöpp-csöpp. Egyelőre csak páran, ritkán, halkan mondják ki. Nem jelenthet ez veszélyt, igaz? Majd múlik az idő és egyszerre csak ott tartunk, hogy szexuális irányultság lett belőle. Ahogy Szánthó Miklós mondta a minap, az LMBTQ-betűszóhoz csak odabiggyesztik a P betűt és onnantól fogva védelem illeti meg őket.
Mi a következő? A Z betű beillesztése? Hiszen az állatokkal történő közösülés is – mondják ők – szexuális irányultság. Nosza, legyen belőle LMBTQPZ! Aztán miért állunk meg ott, hogy a társas kapcsolatok kettő, azaz 2 főből állnak? Milyen retrográd hozzáállás ez? Miért ne lehetne három, négy vagy akár tucatnyi ember életközössége egy kapcsolat?
Nevetgélhetünk is ezen, de a felvetések többé nem a viccek világához tartoznak. Fenyegető veszélyként tornyosulnak a fejünk felett. Még kérdezik, hogy mi szükség van a gyermekvédelmi törvényre? Minden csatornán ömlik a szenny, cukormázzal bőven megszórt fekáliát neveznek művészetnek és arra kérnek minket, hogy legyünk ebben partnerek. Legyünk érzékenyek! Elfogadóak! Tudják, olyan jó emberek!
Világos határvonalakat kell húzni, mert ezeknek a hatalmi erőknek különben nem lehet megálljt parancsolni. Félreérthetetlenül ki kell mondani, hogy a pedofília az egyik legborzalmasabb bűncselekmény és aki ezt árnyalni akarja, maga is bűntárs.
