Az ember változik. Ebbe beleértendő sok egyéb mellett az is, ahogyan a különböző nemzetekhez viszonyulunk. Én a kötelező oroszon kívül a középiskolában németül tanultam, nagyapám világháborús történeteiben a németek voltak az úriemberek, a balatoni nyaralóban pedig egymást váltották a Zimmer frei varázsszóra a tó környékét ellepő kelet- és nyugatnémet vendégek. A ’82-es vb-döntőben (ez ma már, azóta teljesen taljanofillé lett személyiségemmel hihetetlennek tűnik) a németeknek drukkoltam az olaszok ellen. Később, a történelem iránt egyre inkább érdeklődve, a két bécsi döntésről tudomást szerezve, végleg levettek a lábamról, s mivel a gyerekkoromat a Szovjetunió iránti gyűlöletben töltöttem, ez óhatatlanul szimpatikussá tette a németeket.
Pedig voltak gyanús jelek. Az egyetemen középfokú nyelvvizsgára készülve (mert a kilencvenes évek elején a tanári diplomához már két nyelvvizsga kellett, figyelem, Herr Lord-Major Karácsony) a fiatal lektorátusi tanár (aki talán maga sem sejtette, hogy egyszer majd berlini nagykövet lesz) behozott egy régi mesekönyvet, amelyen a német gyerekek nevelkedtek évtizedeken át.
Nem emlékszem az összes sztorira, kettő maradt meg konkrétan: az egyikben a kislány szeret a tűzzel játszani, és hiába figyelmeztetik ennek veszélyeire, nem fogad szót. Egyszer aztán meg is gyullad a ruhája, lángol az egész kölök, és végül csak egy marék hamu marad utána. Mindez érzékletesen, élethűen, az előző századforduló hangulatában megrajzolva. A másikban az ujjszopást helytelenítik, aminek a vége az lesz, hogy – ha jól emlékszem – egy ablakon benyúló hatalmas olló levágja a gyerek hüvelykujját, és egy undorító, vérző csonk marad.
Most ezeknek szerves folytatásai lehetnek az óvodában transzvesztiták által előadott homoerotikus mesék, amik kinevelik azt a következő generációt, amelyik valami újabb elmebeteg ideológiát próbál a világra kényszeríteni.
Ezek a történések egyébként erősen felül is írják bennem a német kultúrember képét, így az utóbbi években a győztesek erős túlzásainak tartott világháborús német bűnök is hihetőbbé váltak számomra.
Gyakorlatilag ott tartunk, hogy lélektanilag nagyjából azt jelenti nekünk a szivárványos zászló látványa, mint régen a horogkeresztesé. Egy ősi, szép és nemes szimbólumot eltorzított értelemben használnak egy, a természettől idegen, embertelen ideológia talaján álló új világ meghirdetésére. Gyarmatosító szándékkal és übermensch gőggel. Nem új keletű a probléma. „De mi férfiak férfiak maradjunk / és nők a nők – szabadok, kedvesek”, írja József Attila a Thomas Mann üdvözlésében. Pedig még össze sem vethette azt a két hasonló eseményt, amikor a labdarúgó-Eb döntőjére Hitler kedvenc autómárkájának homoszexuális változata hozta be a labdát, míg a Budapest Honvéd stadionavatóján egy helikopterből kiugró igazi férfi tette ugyanezt.
hirdetés„(…) adj emberséget az embernek. / Adj magyarságot a magyarnak, / hogy mi ne legyünk német gyarmat”, foglalta össze fent említett költőnk máig érvényesen a Hazámban.
Az ember változik, írtam, de bizonyos nézőpontok sosem módosulnak. A különböző országokhoz és nemzetekhez a viszonyomat a magyar érdek határozza meg. Így változik a hollandokról, oroszokról, törökökről, románokról (na jó, ez nem változik), amerikaiakról alkotott véleményem, ami olyan abszurd helyzeteket szül, hogy egy amerikai–orosz elnöki találkozón az oroszt tartom szimpatikusabbnak… (Nesze neked német–olasz vb-döntő!)
És ha már a hollandokat megemlítettem: gyerekkorom nagy kedvencei (a totális futball sztárjai: Cruyff, Rensenbrink, Neeskens) helyett itt van nekünk a térdepeltető, modernségből és európaiságból oktató miniszterelnökük, Rutte (vagy akár a nomen est omen Sargentini).
Mit ad isten, nézem az olimpia megnyitóját, és az elsők között jön Aruba küldöttsége. Szégyenszemre fogalmam sincs, honnan is keveredtek elő, de az internet választ ad rá: karibi ország, sok-sok ezer kilométerre attól a Hollandiától, amelynek „alkotmányos része”, államfője Vilmos Sándor holland király.
És ezek akarnak minket 21. századból, egyenlőségből, toleranciából térdepeltetni.
„Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.”
A szerző további írásait ide kattintva olvashatja.
Kiemelt képünkön a Leicester City és a Watford játékosai térdelnek a rendőri erőszak áldozatává vált afroamerikai George Floyd emlékére az angol első osztályú labdarúgó-bajnokság 2020. június 20-i mérkőzése előtt Watfordban. MTI/EPA/Andy Rain
