Müller bíboros: Ferenc pápa felzúdulást keltő rendelkezéseit bármelyik következő pápa módosíthatja

Ferenc pápa pénteken közzétett Traditionis Custodes kezdetű apostoli levelével – Szent II. János Pál pápa és XVI. Benedek pápa döntését felülírva – erősen korlátozta az úgynevezett régi rítusú, „tridenti” misézést. Ferenc pápa az apostoli levélben azzal indokolta radikális döntését, miszerint a régi rítusú misézés rendje „megosztja” az Egyházat. Az apostoli levél visszhangja nyomán újra bizonyosságot nyer, hogy a hagyományokhoz ragaszkodó katolikusok és a progresszív irányvonal összeegyeztetése, a közös nevező megtalálása egyre nagyobb kihívást jelent – ha egyáltalán lehetséges.

A pápa által említett megosztással összefüggésben érdemes megjegyezni, hogy az egyházon belül a régi rítust előnyben részesítők közössége növekszik talán a legdinamikusabban. Az 1970 után kiadott új miserendhez képest a régi liturgikus hagyományokat őrző rítus jellemzője a gazdagabb szimbólumrendszer használata, a latin nyelv olvasmányokon kívüli kizárólagos használata, a térdelve, nyelvre történő szentáldozás egyedüli módja, illetve a gregorián ének és a szentmisét bemutató pap kelet felé fordulása.

Gerhard Ludwig Müller német bíborosnak, a Hittani Kongregáció volt prefektusának az apostoli levéllel kapcsolatos, a The Catholic Thing oldalon közzétett alapos (eredetileg német nyelvű) elemzését az alábbiakban saját fordításban, kissé tömörített formában közöljük:

A pápa szándéka szerint a Traditionis Custodes című motu proprio nem mást szolgál, mint az Egyház egységének biztosítását, illetve helyreállítását. Ennek a pápa által javasolt eszköze a római rítus teljes egységesítése a VI. Pál-féle misekönyv formájában (beleértve annak későbbi változatait is). Ennek érdekében a római rítus rendkívüli formájában történő misézést – amelyet XVI. Benedek pápa a Summorum pontificummal vezetett be 2007-ben az V. Piusztól (1570) XXIII. Jánosig (1962) használt misekönyv alapján – drasztikusan korlátozta.

A szándék egyértelműen az, hogy a régi rítusú misézési formát hosszú távon kihalásra ítéljék.

A motu propriót kísérő „Levél az egész világ püspökeihez” címet viselő írásában Ferenc pápa megkísérli kifejteni azokat az indokokat, amelyek – az Egyház legfőbb tekintélyének hordozójaként – a régi rítusú liturgia korlátozására késztették őt. Ebben azonban helyet kellett volna hogy kapjon a szubjektív reakciók bemutatásán túl egy szigorú és logikus teológiai érvelés is. A pápai tekintély ugyanis nem abban áll, hogy puszta engedelmességet, azaz akaratuk formális alávetését követelje meg a hívektől, hanem – sokkal lényegesebb módon – abban, hogy a híveket az értelem útján is meggyőzze (a rendelkezések indokoltságáról – a szerk.). Ahogyan Szent Pál mondta a gyakran engedetlen korinthusiakkal kapcsolatban: „de a gyülekezetben inkább akarok öt szót kimondani értelemmel, hogy másokat is tanítsak, mintsem tízezer szót nyelveken”. (1Kor 14,19)

(…) Bármennyire is üdvözlendőek a II. vatikáni zsinatra való hivatkozások, mindig ügyelni kell arra, hogy a zsinat kijelentéseit pontosan és szövegkörnyezetükben idézzük. A Szent Ágostontól származó idézet a „test szerinti” és „szív szerinti” egyháztagságról (Lumen Gentium 14) a katolikus hívők teljes egyháztagságára utal. Ez a Krisztus testébe való látható beilleszkedésben (hitvallási, szentségi, egyházi-hierarchikus közösségben), valamint a szívben, azaz a Szentlélekben való egyesülésben áll.

Ez azonban nem a pápának és a püspököknek való engedelmességet jelenti a szentségek fegyelmében, hanem a megszentelő kegyelmet jelenti, amely teljes mértékben bevon bennünket a láthatatlan Egyházba: a Szentháromság Istennel való közösségébe.

Mert a kinyilatkoztatott hit megvallásában való egység és a kegyelem misztériumainak a hét szentségben való ünneplése semmiképpen sem követeli meg a külső liturgikus forma terméketlen egyformaságát – mintha az Egyház egy nemzetközi szállodalánchoz lenne hasonlatos, egységes arculattal. A hívők egymással való egysége az Istenben való egységben gyökerezik, a hit, a remény és a szeretet által, és semmi köze a külsőségekben való egyformasághoz (…).

Gerhard Ludwig Müller bíboros (balra) és Ferenc pápa. Forrás: Vatican News

A tridenti zsinat után is mindig volt bizonyos (zenei, szertartási, területi) sokszínűség a misék liturgikus szervezésében. V. Pius pápa szándéka nem a rítusok sokféleségének elfojtása volt, sokkal inkább a visszaélések megfékezése, amelyek a protestáns reformátorok körében a szentmise áldozati és lényegi értelmének megsemmisítő hiányához vezettek. A VI. Pál-féle misekönyvben a rituális egyneműsítés felbomlik annak érdekében, hogy a „mechanikus” végrehajtáson túllépve megvalósuljon a hívek aktív részvétele, a saját nyelvükön és saját kultúrájukban.

A latin rítus egységét azonban meg kell őrizni az azonos liturgikus alapszerkezet és a fordítások pontos, a latin eredetihez való igazodása révén. A római egyház nem háríthatja át a mise egységének felelősségét a püspöki konferenciákra. Rómának felügyelnie kell a VI. Pál-féle misekönyv szövegeinek és a bibliai szövegek fordítását is, amelyek elhomályosíthatják a hit tartalmát. Az a feltételezés, hogy a verba Domini-t (Isten szavát – a szerk.) „javítani” lehet (pl.: a pro multis – „sokakért” – a szentáldozásnál és az et ne nos inducas in tentationem – „és ne vígy minket a kísértésbe” – a Miatyánkban), sokkal inkább ellentmond a hit igazságának és az Egyház egységének, mint a XXIII. János misekönyve szerinti mise ünneplése.

A liturgia katolikus értelmezésének kulcsa abban a felismerésben rejlik, hogy a szentségek tartalma – az isteni törvény értelmében – a láthatatlan kegyelem látható jeleként és eszközeként adatott az Egyháznak, ám a liturgia külső formájának elrendelése (amennyiben az nem létezik már az apostoli idők óta) az Apostoli Szentszék és – a törvénynek (Sacrosanctum Concilium, 22 § 1.) megfelelően – a püspökök feladata.

A Traditionis Custodes rendelkezései nem dogmatikai, hanem fegyelmi jellegűek, és bármelyik következő pápa újra módosíthatja őket. Természetesen teljes mértékben támogatni kell Ferenc pápát az Egyház hitben való egységéért való aggodalmában akkor, amikor a szentmise 1962-es misekönyv szerinti ünneplése a II. vatikáni zsinat tekintélyével szembeni ellenállás kifejeződése – vagyis amikor a hitoktatást és az Egyház erkölcsi tanítását a liturgikus és lelkipásztori rendben relativizálják, vagy akár megtagadják.

(…) Ferenc pápa egyházi „egységhez” való visszatérésre való törekvésének komolysága abban mérhető le, hogy a „tradicionalisták” – azaz a VI. Pál-féle misekönyv ellenzői – ellenében tett intézkedések mellett milyen mértékben szándékozik fellépni a liturgia „progresszivista”, istenkáromlással felérő visszaéléseivel szemben. A katolikus liturgia – amely lényegét tekintve nem más, mint a Szentháromság egy Isten imádata – pogányosítása a természet mitologizálásával, a környezet és a klíma bálványozásával vagy a Pachamama jelenséggel (Pachamama – Az Amazonas-szinóduson a pápai szertartásokon többször megjelenő dél-amerikai pogány bálvány – a szerk.), meglehetősen kontraproduktív lépések a katolikus hit teljességét tükröző méltóságteljes és hithű liturgia helyreállítása, megújítása szempontjából.

Érdemes megemlíteni azt is, hogy ma már azokat a papokat és laikusokat is széles körben tradicionalistának minősítik, akik a VI. Pál-féle misekönyv rendje szerint miséznek.

A vatikáni zsinat tanításai a Krisztusban való megváltás egyediségéről; Krisztus Egyházának teljes megvalósulása a Katolikus Egyházban; a katolikus liturgia belső lényege mint Isten imádása és a kegyelem közvetítése; a kinyilatkoztatás és annak jelenléte a Szentírásban és az apostoli hagyományban; a tanítóhivatal tévedhetetlensége; a pápa primátusa; az Egyház szentségi jellege; a papság méltósága; a házasság szentsége és felbonthatatlansága – mindezeket eretnek módon tagadja és így nyíltan száll szembe a II. Vatikáni Zsinat tanításával a német püspökök és világi tisztviselők többsége (még ha lelkipásztori frázisok mögé bújtatva is).

És minden látszólagos lelkesedésük ellenére, melyet Ferenc pápa iránt tanúsítanak, valójában nyíltan tagadják a Krisztus által Péter utódaként ráruházott tekintélyt. A Hittani Kongregáció dokumentumát az azonos neműek és a házasságon kívüliek közötti szexuális kapcsolatok áldással való legitimálásának lehetetlenségéről a német (de nem csak a német) püspökök, papok és teológusok nevetségessé teszik, mintha az csak alulképzett kúriai hivatalnokok véleménye lenne.

Itt az Egyház hitben való egységét fenyegető veszélyről van szó, amely a XVI. századi, Rómától való protestáns elszakadás méreteit idézi. (…)

Látva a kettősséget a német „szinódusi út” (és más ál-reformok) egyház egységére mért hatalmas támadására tett meglehetősen visszafogott, valamint a régi rítusú kisebbség kemény és szigorú megfegyelmezése között, az embernek óhatatlanul a félrevezetett tűzoltóbrigád képe idéződik fel, amely a lángoló családi ház helyett az apró csűrt kezdi el oltani. A XXIII. János misekönyvét (1962) előnyben részesítő hívek (akik többségükben fiatalok) mindenfajta együttérzés nélkül, a vallásosságukban vannak figyelmen kívül hagyva. Ahelyett, hogy e bárányok szagát is méltányolná, keményen sóz oda pásztorbotjával.

Az is igazságtalannak tűnik, hogy a „régi rítus” ünneplését csak azért szüntessük meg, mert az vonz néhány problémás embert: abusus non tollit usum (a visszaélés nem szüntetheti meg a jogszerű használatot – a szerk.)

Ami a Traditionis Custodes-ban még különös figyelmet érdemel, az a lex orandi – lex credendi (az ima szabálya – a hit szabálya) axióma használata. Ez a kifejezés először a pelagianizmus-ellenes Indiculusban (Indiculus de gratia Dei, „A babonák és a pogányság ellen” – a szerk.) jelenik meg, amely a papi ima szentségeiről szól, „amelyeket az apostolok adtak át, hogy az egész világon és az egész Katolikus Egyházban egységesen ünnepeljék, így az ima szabálya a hit szabálya”. (Denzinger Hünermann, Enchiridion symbolorum 3) Ez a „definíció” a szentségek tartalmára vonatkozik (jelekben és szavakban), de nem a liturgikus rítusra, amelyből a patrisztika korában többféle létezett.

Nem lehet a legutóbb elfogadott misekönyvet egyszerűen a katolikus hit egyetlen érvényes letéteményesének nyilvánítani anélkül, hogy különbséget tennénk „az isteni intézmény alapján változatlanul fennálló rész és a változásnak alávetett részek” között (Sacrosanctum Concilium 21). A változó liturgikus rítusok nem egy másik hitet képviselnek, hanem az Egyház egy és ugyanazon apostoli hitéről tanúskodnak különböző kifejeződéseiben.

A pápa levele megerősíti, hogy bizonyos feltételek mellett engedélyezi a régi rítus szerinti ünneplést. Joggal mutat rá a római kánon központi szerepére mint a római rítus szívére az újabb misekönyvben. Ez garantálja a római liturgia lényegi folytonosságát, szerves fejlődését és belső egységét. Természetesen elvárható, hogy az ősi liturgia kedvelői elismerjék a megújult liturgiát; ahogyan a VI. Pál-féle misekönyv követőinek is el kell ismerniük, hogy a XXIII. János-féle misekönyv szerinti mise igaz és érvényes katolikus liturgia, azaz tartalmazza a Krisztus által beiktatott Eucharisztia lényegét, ezért csak „minden idők egyetlen miséje” létezik.

A katolikus dogmatika- és liturgiatörténet egy kicsivel alaposabb ismerete ellensúlyozhatná az ellentétek szerencsétlen kidomborítását és a püspököket is megóvhatná attól a kísértéstől, hogy tekintélyelvűen, szeretetlenséggel és szűklátókörűen lépjenek fel a „régi mise” híveivel szemben.

A püspököket a Szentlélek pásztorokká nevezte ki – „Viseljetek gondot tehát magatokra és az egész nyájra, amelynek őrizőivé tett titeket a Szentlélek, hogy legeltessétek az Isten egyházát, amelyet tulajdon vérével szerzett.” (ApCsel 20,28) –, és nem csupán egy központi hivatal képviselőivé, a ranglétrán való előrelépési lehetőségekkel. A jó pásztor arról ismerszik meg, hogy többet törődik a lelkek üdvösségével, mint azzal, hogy magát alárendelő, „jó magaviselettel” ajánlja magát egy felsőbb tekintélynek. (1Péter 5,1-4) (…) Logikus elgondolás mentén nem lehetséges egyúttal a karrierizmust is elítélni az Egyházban, és a karrieristákat is támogatni.

Reméljük, hogy a Hittani és Istentiszteleti Kongregáció nem esik hatalmi mámorba és tagjai nem gondolják, hogy romboló hadjáratot kell folytatniuk a régi rítusú közösségek ellen – abban az ostoba meggyőződésben, hogy ezzel az Egyházat szolgálják és a II. vatikáni zsinat döntéseit.

Ha a Traditionis Custodes az Egyház egységét hivatott szolgálni, akkor ez csak a hitben való egységet jelentheti, amely lehetővé teszi számunkra, hogy „mindnyájan eljutunk a hitnek és Isten Fia megismerésének egységére”, vagyis az igazságban és a szeretetben való egységre (vö. Ef 4,12-15).

 

Gerhard Ludwig Müller bíboros megszólalásaival kapcsolatos korábbi cikkeink itt olvashatók.

Iratkozzon fel hírlevelünkre!