Kérem, én egy transzsvájci transznyugdíjas vagyok!
Péter idegesen toporgott a svájci nagykövetség kapuja előtt. Bár a kapott időpont szerint már be kellett volna engedjék, zord, marcona biztonsági őrök álltak vele szemben. Nemigen tudta ezt mire vélni. Teljességgel bizonyos volt ugyanis benne, hogy Svájc nemcsak az ígéret földje számára, de egyszersmind Magyarországon az ujját felelősségteljesen felemelő nyugati progresszió központja is. Így hát egykedvűen, méla életuntsággal szemlélte, ahogy a nagykövetség bejáratánál az előbb említett, napszemüveges urak nem sok esélyét adták annak, hogy mosolyukkal tüntetnék ki, őt, Pétert, a nagyszerűt.
Végre aztán sikerült bejutnia. Értetlenül szemlélték ugyan a követségi alkalmazottak, hogy mit szeretne náluk egy magyar állampolgár, aki nem jelezte, hogy svájci felmenőkkel vagy korábbi munkaviszonnyal rendelkezne, de udvarias népség ez. Milyen lehetne egy olyan nemzet, amely legutóbb fenyegető veszéllyel Morgartenben nézett szembe. Annak meg idestova több mint 700 éve. Ha valaki ellátogat a Zürichben található nagy, nemzeti múzeumba, akkor is csak jobbára bábuk által prezentált divatbemutatóval találkozhat. Az egyiken 14. századi gúnya, a másikon az 1700-as évekből származó bekecs.
Szörnyen szórakoztató.
Péter és Dieter
Péterünket az őt fogadó követségi munkatárs meglepetten mérte végig, miután értesült arról, hogy Péternek nemigen lenne keresnivalója az irodájában. Tüchtig, élére állított papírokkal teli íróasztalán – nevezzük Dieternek az urat – minden Péterről elérhető információt kihelyezett. Azért ahogy illik, Dieter illendően köszöntötte a szobába lépő Pétert, majd hellyel kínálta, kényelembe helyezte magát és félig-meddig tettetett érdeklődéssel kérdezte, miben lehet Péter segítségére.
– Kérem, én svájci vagyok – kezdte Péter a beszélgetést. Dieter az elmebetegek számára fenntartott finom, szinte már elnézést kérő mosolyt villantott meg Péter felé.
– Nyilvántartásunk szerint ön nem svájci, és svájci felmenői sincsenek. Miért kéne önnek ezt elhinnem?
– Papírok ide nem kellenek, én transzsvájci vagyok. Egészen pontosan transzsvájci transznyugdíjas és mint ilyen, szeretném önökkel elintéztetni a papírmunkát – darálta Péter ellentmondást nem tűrően a vele szemben ülő, székében egyre lejjebb csúszó követségi munkatársnak mondandóját.
– Csak hogy pontosan értsem, Péter, ön azt állítja, hogy svájci, miközben ezt nem tudja bizonyítani, továbbá azt is, hogy dacára a papírokon feltüntetett 27 évének, nyugdíjas is? – érdeklődött óvatosan Dieter, ujjait lassan a második fiókban elhelyezett pánikgomb felé közelítve.
– Nézze, kedves uram! – kezdte Péter. – Jóllehet az iratok mindezzel ellentéteset állítanak, de rossz testbe születtem. Külsőre magyar vagyok, fiatal magyar, de belsőleg – és ezt már gyerekkorom óta tudom – egy idős, beteges, életét végigdolgozó, ezért magas nyugdíjfolyósításra igényt tartó svájci. Ön persze megteheti, hogy ezt megtagadja tőlem, de akkor megtagadná a progresszió eddig elért vívmányait. Férfiak lehetnek nők, európaiak lehetnek távol-keletiek, felnőttek fogadhatnak örök hűséget csillároknak. Svájc állama milyen ocsmány alapokon tagadhatja meg tőlem segítségét, ha én tudom, hogy az állampolgáruk vagyok? Egy nagyon idős, sokat dolgozott állampolgáruk!
Dieter még mindig kétségbeesetten nézte Pétert, de agyában lassan fény kezdett kigyúlni. Ha ezt a szegény bolondot ő most elbocsátja, az elmegy a sajtóhoz, mindent kitereget, és a végén még ő emlegeti meg. Mit lehet ilyen helyzetben cselekedni? Alighanem csak annyit, hogy egy emelettel feljebb irányítja ezt a meglepően jól öltözött, fiatal, egyébként kedves elmebeteget. 
Hat hónappal később
Péter elégedetten nézett körbe, miközben espresso macchiatóját kavargatta a teraszon és jólesően lapogatta ölebét. A Luganói-tó langyos szellője vette körbe a naplemente kíséretében. Tésztáját is elfogyasztotta már, a kutya elégedetten lefetyelte táljából a vizet, úgyszólván minden rendben volt. Az utcán hangos, nevető turistacsoportok követték egymást, Péter pedig mosolyogva nézte útjukat. A tömegben fel-feltűnt egy koreai, kínai, spanyol és dán zászló is, emlékeztetve a turistákat arra, melyik galerihez tartoznak.
Péter azonban nem turista volt, hanem büszke svájci állampolgár. Miközben kávéja utolsó kortyát is kihörpintette csészéjéből, kutyája póráza után nyúlt és komótosan az utca felé indult.
Pár másodperccel később egy pincér hangja állította meg. – Uram, kérem, várjon! – szólt utána a felkiáltás – itt hagyta az öregségi igazolványát!
Péter megköszönte a figyelmeztetést, majd nyugodt tempóban a legközelebbi nyugdíjasklub felé vette az irányt. Soha nem érezte még ennyire súlyosan, hogy lassan elrepülnek mellette a húszas évei.
A teljes egészében fantáziaszülte írás eme hír kapcsán született.
Trombitás Kristóf
A szerző további írásai ide kattintva olvashatók.
Kiáltványban állnak ki németek a normalitás és Magyarország mellett
