Ki emlékszik a Thermopülai csata perzsa hőseire?

Ki gondolta volna, hogy a halálcsoportban döntetlent érünk el a regnáló és a 2014-es világbajnokkal? Ki gondolta volna, hogy percek választanak el minket a halálcsoportban a mindent átíró meglepetéstől? És ki gondolta volna, hogy a nemzeti érzés, a foci en bloc legnagyobb kritikusai, a stadionok üldözői lájkvadászatra akarják beváltani ezeket az örömöket, mintha ők mindig is mások lettek volna? De tudják mit? Nem érdekel. És az sem érdekel, vajon Hummels ígérete után tényleg elénekelték-e a német játékosok a az Over the rainbow-t. Ha volt ehhez arcuk egy döntetlen és perceken múló kiesés után, ám lelkük rajta. Az sem érdekel, hogy LMBTQ-rongyokba öltöztették magukat Münchenben és amíg mi tán könnyezhettünk a piros-fehér-zöldbe, addig ők örömükben foghatták maguk elé a szivárványszínt. Undorító, de nem érdekel.

Az már inkább érdekel és felháborító, ahogy a magyar szurkolókat bűnözőkként kezelték a bajorok. Hiába, ha papucsban érkező, közel-keleti kiskorúak lettek volna, akkor tán még teát is kapnak a rendvédelmisektől. Ez most a pitiáner bosszúról szólt. Hogy megmutassák, nagyon frankó gyerekek! Urak, a valódi ellenfelekkel szemben kéne tökösnek lenni, csak ugye azok néha visszaütnek. Az már veszélyesebb műfaj. És nem érdekel a szivárványos karszalag, a becsicskuló, német KeReSzTéNyDeMoKrAtÁk sem – rég elvesztettük őket -, az egész kabaré. Katarban, gondolom, pályára sem lépnek majd. Persze dehogynem, mert ezeknek cseppnyi vér sincs a pucájukban.

Ami érdekel, azok mi vagyunk, magyarok. Akik végig, megalkuvás nélkül küzdöttek. Akik sírva jöttek le a pályáról, mert esély nyílt ebből a csoportból is továbbjutni. Ez számít, a többi csak porhintés, semmi, a körítés. Újra van focink, ez senki előtt sem lehet kétséges. Egy válogatottunk, amit mindenkinek illik komolyan venni.

Biztos vannak, jaj, de sokan vannak, akik ennek a jelentőségét most sem értik. Akik nem képesek felfogni, mit ad egy ilyen élmény és maximum eljátsszák a közösségi oldalakon, hogy értik, mert azt hiszik, szavazatokra váltható. Nem vagyok rájuk mérges. Csak sajnálom, mélységesen sajnálom őket. Mint a németeket, akik persze örültek, de elvétve lehetett csak német, nemzeti lobogót látni. Ez a mi közös, magyar sikerünk. A játékosoké, a szurkolóké, a magyaroké. És mindenki magyar, aki átérzi sikereinket és velünk sír a bánatainkban. Nem atomfizika ez.

Szóval, ki emlékszik Thermopülainál perzsa hősökre? Persze, többen voltak, sokkal többen. És nyertek is, mert esélyesek voltak. Legyőzték a spártaikat, ez az objektív megállapítás. De nem a perzsákról szólnak a legendák és nem a perzsákat jegyzik a mai napig a hősiesség szobraiként. Tegnap pedig hősök születtek. Hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok, hajrá, magyar szurkolók!