Legalább a gyerekeket hagyjuk békén – avagy ezért támogattam a pedofiltörvény módosítását
Nagy port kavart a kormány által benyújtott pedofiltörvény már magában is – azonban ennél is nagyobb lett a visszhangja annak a módosító javaslatnak, amit a Fidesz nyújtott be kiegészítésképp ehhez az új jogszabályhoz. Ez pedig nem más, mint az a törvény, amely megtiltaná a 18 év alattiak körében az LMBTQ-ideológia népszerűsítését, mind reklámok, mind műsorok formájában, s kitiltaná az iskolákból is a szivárványos „felvilágosítást”, illetve az azt népszerűsítő „civil” szervezeteket. Erről a módosításról sokat nem akarok beszélni – megtették azt már helyettem mások, pró és kontra egyaránt. A következő írásomban inkább arra térnék ki, hogy én személyesen miért támogatom a kormányzatnak ezen lépését, s miért remélem, hogy ez több lesz, mint csupán javaslat.
Először is szögezzük le, hogy amit írok, azt úgy írom, mint református, hívő keresztény. A magyar református egyháznak egyértelmű iránymutatása van ebben a kérdésben: ez magát a homoszexuális hajlamot nem minősíti, de minden olyan, szexuális jellegű cselekedetet, amely az Isten által rendelt, egy férfi és egy nő között köttetett házasságon kívül van, a Szentírás alapján bűnként kezel, s ezekből minden embert megtérésre hív.
Az alapvetés, ahonnan kiindulok, tehát az, hogy az én Uramhoz és az Ő Igéjéhez ragaszkodva vallom, hogy az LMBTQ-ideológia mint olyan, rendkívül káros, mivel olyan életformát propagál, ami az isteni rendelkezéssel ellenkezik, s melyről az Ige azt tanítja, hogy aki ezekben él, az az Isten országát nem örökölheti – vagyis, nem lehet részese a mennynek, csak a kárhozatnak. Legalábbis, ha ebből nem tér meg – a Szentírás alapján azt is vallom, hogy a különböző szexuális devianciákból is van lehetőség a szabadulásra, s az új élet kezdésére Krisztussal.
Innen indulok el tehát. S akkor, térjünk is a tárgyra – miért támogatom a törvénymódosítást?
Azért, mert úgy látom, hogy a 18 évesek „érzékenyítése” az LMBTQ-ideológiára rendkívül káros.
Gondoljunk csak bele. 18 év alatt a legtöbb fiatalnak, gyermeknek nincsen még kialakult személyisége, identitása. Főleg a tinédzserkor az, amelyet nagymértékben jellemez, hogy a fiatal ekkor próbálja megtalálni, hogy ki is ő, mi a célja az életének, milyen ember szeretne lenni és így tovább. Az identitáskeresés és az identitásválság ideje ez. Pont az a kor, amikor egy ember az élete folyamán talán a leginkább sebezhető.
A különböző szexuális felvilágosító programok általában ezt a korosztályt célozzák. S ezeknek meg is van a létjogosultsága annyiban, hogy jó, hogyha a fiatalok hallanak erről a témáról, tanulnak arról, hogy mit jelent a biztonságos szex, jó, ha tudják, hogy hogyan előzhetik meg a különböző nemi betegségeket s így tovább. Ehhez persze én még hozzátenném azt is, hogy a tartós, monogám kapcsolatokat népszerűsítsük a fiatalok között is – elvégre, tudományosan is bizonyított, hogy a monogám házasságban élő emberek körében jóval magasabb azoknak az aránya, akik saját bevallásuk szerint boldog életet élnek a többiekhez viszonyítva.
A probléma azonban ott kezdődik, amikor „felvilágosítás” néven különböző szervezetek azokat kezdik el „érzékenyíteni”, akik a leginkább sebezhetők. Ráadásul úgy, hogy a szülőknek, gyerekeknek és az egész világnak is hazudnak, hogy ezt tehessék.
Ugyebár gyakori érv, hogy attól, hogy valakit érzékenyítenek az LMBTQ-ideológiára, még nem lesz homoszexuális. Attól, hogy valakinek azt mondják, hogy normális a nemváltás, még nem lesz transznemű. Ez úgy, ahogy van, hazugság.
Sajnos igazolható, bizonyítható tény, hogy azokban az országokban, államokban, ahol a genderérzékenyítés az iskolákban legális és mindenütt jelen van, ott a fiatalok körében masszívan megnövekszik azok száma, akik nem heteroszexuális férfiként vagy nőként azonosítják magukat. A „born this way” (= így született) jelszava nemes egyszerűséggel egy hazugság, amelynek ma már tudományos cáfolata is van – arra viszont jó, hogy elhallgattassák vele az „érzékenyítés” iránt kritikus hangokat, majd erre hivatkozva biztathassák adott esetben már óvodáskortól a gyermekeket, hogy bátran próbálkozzanak mindkét nemmel, „kísérletezzenek” a szexualitás terén, s ne hagyják, hogy a „heteronormatív” keretek közé szorítsák őket. Egyértelmű tehát, hogy a fiatalok számára nem azt hirdetik (sajnos, sokszor hazai iskolákban is), hogy „aki LMBTQ személy, az így született”, hanem az a cél, hogy a fiatalokat eltántorítsák a hagyományos nemiségtől, s a férfi-nő Isten által rendelt kettősségében kiteljesedő házasélettől.
Nem véletlen ez – itt jön képbe a kultúrmarxizmus, mely nagyon mélyen bele van gyökerezve a különböző progresszív ideológiákba, s melynek egyértelműen célja a hagyományos családmodell és a hagyományos nemi szerepek lerombolása (mindennel együtt, ami a keresztény értékrend része) annak érdekében, hogy kiteljesíthesse az új világot, a megálmodott utópiát. Csak egy baj van – hogy minden utópia, amikor megvalósítják, földi pokol lesz. A klasszikus marxizmussal sem volt másképp – a Nyugatra szabott, az emberi kultúra társadalommérnöki átalakítását kitűző mozgalom viszont sajnos, látványosan sokkal sikeresebb az újabb földi pokol megvalósításában, mint a korábbi verzió.
Gondoljunk csak bele abba, hogy mekkora hatása van a valóságban az „érzékenyítésnek” a fiatalokra. Egy példa: Nagy-Britanniában (ahol az iskolai LMBTQ-érzékenyítés minden intézményben és minden gyermek számára kötelező), 4000 százalékkal nőtt a nemváltásra jelentkezők száma. Ez elképesztő számarány. Ugyanebben az országban ráadásul naponta átlagosan legalább egy tíz év alatti gyereket visznek el a szülei nemváltó hormonterápiára, sokszor pont annak hatására, hogy az iskolában érzékenyítő aktivista, mint önjelölt „szakember”, megállapítja, hogy a gyermek, akinek valójában még nincs is kialakult szexuális identitása, egyértelműen transznemű. S elkezdik beléjük nyomni a pubertásblokkolókat, aztán sokszor jön a csonkítás, a nemi szervek eltávolítása, s kicserélése valami hamisítványra, ami csak úgy néz ki, mint egy nemi szerv, de annak a funkcióit képtelen teljes mértékben betölteni, s végül kész a legyártott transznemű ember – aztán, hogy mi lesz tovább, arról nem szól a fáma.
Arról, hogy a tinédzserkori gender diszfóriából (vagyis abból, hogy a másik nemmel kezdi el azonosítani magát az adott fiatal) az azt átélők 60-90 százaléka felnőttkorára kigyógyul, már nem beszélnek. Ahogy arról sem, hogy mekkora törést okoz ezeknek a fiataloknak az életében az, ha mire ez megtörténik, már szülői, iskolai, meg „jogvédői” segítséggel egy életre tönkretették a testüket – hiszen a hormonkezelések és a műtétek következményeivel egész életükben együtt kell éljenek, a folyamatok egy jelentős része visszafordíthatatlan. S ahogy arról sem, hogy a különböző pubertánsblokkolók és hormonkezelések milyen egészségügyi kockázattal járnak. S persze, arról is megy a mély hallgatás, hogy a depressziósok s az öngyilkosok aránya az egészséges társadalomhoz képest messze felülreprezentált az LMBTQ személyek körében – még azokban az országokban is, ahol minden általuk követelt jogot megkaptak, s a többségi társadalmat nemegyszer kőkemény törvényekkel és szankciókkal kényszerítik bele a „toleranciába”.
És ha már a törvények és szankciók – sajnos, meg kell lássuk, hogy valójában ez az egész érzékenyítősdi nem az elfogadásról szól. Ahogy egyébként az sem igaz, hogy a kormányzat ki akarná törölni a köztudatból az LMBTQ személyeket. Ilyen célja senkinek sincs. Egész egyszerűen arról van szó, hogy Magyarországon még képesek vagyunk azt mondani, hogy nem kérünk a szivárványos propagandából. Nem kérünk abból, hogy óvodás gyerekek agyát mossák át ideológiai maszlaggal, tönkretéve ezzel gyermeki ártatlanságukat. Nem kérünk abból, hogy a gyermekeinket a „toleranciára” hivatkozva tanítsák arra különböző aktivisták, hogy legyenek a végletekig intoleránsak a heteronormatív, keresztény hagyományokra épülő értékrenddel szemben. Mert igen, ez is kőkeményen része az „érzékenyítő programoknak” – s hogy ennek milyen hatásai lesznek, arról érdemes Kohán Mátyás írását elolvasni, aki a saját bőrén tapasztalta meg mindezt Kaliforniában, ahol ez az egész érzékenyítősdi már viszonylag régi gyakorlat.
S nyilván, ezzel együtt, keresztyénként nem eshetünk át a ló másik oldalára is. Nem fogadhatjuk el a bullyingot sem – s nem csak ebben az esetben: viszont ahhoz, hogy a gyermekeinkkel megértsük, hogy az ilyen viselkedés helytelen, nincs szükség érzékenyítő programokra, „csak” helyes nevelésre. Nem hunyhatunk szemet afelett, hogy ha a homoszexuális, transznemű stb. honfitársainkat verbális vagy fizikai inzultus éri, akár az iskolákban, akár máshol.
Mert nem, nem igaz, hogy mi, keresztények gyűlölnénk az LMBTQ személyeket. Más kérdés, hogy az életstílusukkal, s egyes tetteikkel a hitünk alapján nem tudunk egyetérteni. Azonban, az egyet nem értés nem egyenlő a gyűlölettel, bármennyire is próbálja a progresszió úgy eladni a dolgot, mintha mindenki gyűlölködő lenne, aki nem az ő álláspontjukat harsogja ebben a kérdésben (is) – miközben valójában pont z a progresszív, aki mindent gyűlöl, akivel s amivel nem ért egyet.
Ugyanakkor a keresztény szeretet más, mint a világ szerint való. Először is azért, mert valljuk, hogy az igazi szeretet egyetlen forrása az Úr. Másodszor azért, mert szeretjük az Istent, aki már az előtt is szeretett minket, hogy egyáltalán megfogantunk volna s így ragaszkodunk az általuk elrendelt, szent és tiszta rendhez (hogy ebben a rendben a szexualitás és a házasság miért érdemel kiemelt szerepet, azzal ebben az írásomban már foglalkoztam részletesen). Harmadszor azért, mert tisztában vagyunk azzal, hogy az embernek nem csupán teste van, hanem lelke is – s tisztában vagyunk azzal, hogy a halál után van folytatás, de nem mindegy, hogy hol. Negyedszer pedig azért, mert megismertük Krisztus igazságát, s ez által megtapasztaltuk az igazi szabadságot: nem azt, hogy a bűnre vagyunk szabadok, hanem azt, hogy a bűntől vagyunk szabadok – s ezt a csodálatos, semmi máshoz nem fogható megtapasztalást szeretnénk megismertetni az embertársainkkal is.
Ezért nem fogjuk tehát elfogadni azt, ha valaki azt mondja, hogy a bűn jó, s az Isten rendelése rossz – s én magam is ezért támogatom azt, hogy az ilyen bűnpártoló propagandának ne legyen helye a legkisebek közt. Ezért nem fogunk hallgatni – ezért hívjuk magunk közé az LMBTQ személyeket is: hogy megismerjék krisztust, megismerjék az Ő szeretetét, s ez a szeretet kimunkálja bennük a szabadulást. Mert szól az evangélium – van más út! A Krisztus útja. Ő nem ítéli el a bűnbánót, de nem is fogadja el a bűnt. Hanem eltörölte azt, kétezer éve a golgotai kereszten. Hozzá hívjuk tehát az összes embert.
S hogy mi van akkor, ha ezt a „toleráns” aktivista kényszerítésnek veszi? Semmi. Ellentétben ugyanis velük, mi senkire se kényszerítjük rá a hitvallásunkat. De nem is hallgatunk arról – akkor sem, ha a világ minden ereje is megpróbálna minket elhallgattatni. Mert „mi nem hallgathatunk arról, amit láttunk és hallottunk”. (ApCsel 4,20)
S hogy miért nem? A válasz egy szó:
SZERETET.
Ifj. Prózsa István
A cikk másodközlés, a Vasarnap.hu a szerző hozzájárulásával mutatja be. Az írás eredetileg a REform blogon jelent meg.
A szerző további cikkei itt olvashatók.
Prózsa István: Az amerikai helyzet Róma végjátékára emlékeztet
