A Mihalikok meg a Teddyk triumfáljanak, mi büszkék vagyunk
Vannak, akik nem értik. Nem értik, mert nem érthetik. A gúnyolódók, az öngyűlölők, a kivagyiságukra olyan büszkék, a megátalkodottan fennhéjázóak. A soha, semminek örülni nem tudók. A hivatásos pesszimisták. A mindig, mindenben problémát keresők. A rutinszerűen Zorbánt utálók. Ez mind egy kasztnak az alkasztjait képezik.
A kaszt neve pedig hazaszeretet-fóbia.
Ők azok, akiket sikerült már arra nevelni, hogy mindent el- és megvessenek, ami a sajátjuk. Üldözzék, de lehetőleg kinevessék a legkisebb sikert is, ha pedig bánat és szomorúság van, akkor a fejünkön ugráljanak. Hadd érezzük csak még jobban, hadd verjék mennél inkább az agyunkba, hogy semmit sem érünk és a semminél is kevesebbet remélhetünk. A „merjünk kicsik lenni” zászlóvivői ők. Akik fanyalogva jegyzik meg, hogy úgyis kikapunk, hát mit erőlködünk? A szürkeség katonái, akik zokszó nélkül lefekszenek Ámerika, a Nyugat, az elképzelt svejci, méltóságteljes uraságok és hölgyek előtt. Kiárusítják saját magukat is, ha kell.
Hiszen mi nem érünk semmit sem, ha meg talán mégis, hát csak azért, mert ránk vetett egy elveszett pillantást a szeme sarkából valami ánglius entellektüel. Mert ez a Balkán, ugye. A gaz, elvetemült Kelet. Minket meg kell szelídíteni, mondják és akarják.
Annyi, de annyi ilyet láttam a portugálok elleni meccs előtt is. Iskolapéldánya mondjuk Karácsony Gergely egyik főtanácsadójának felesége, a Magyarországon világhírű modell és social enterténőr, aki derpegve búslakodott azon, jaj, jaj, hát most majd néznünk kell, ahogy Portugália elpicsáz minket. És mennyi, de mennyi ilyen volt!
Mit is mondott Kövér László 2002-ben? Abban a bizonyos beszédében, amiben a gyurcsányi kampány az egyik első alkalommal mérettette meg magát, mindent a karaktergyilkosságra feltéve?
Sokan vannak ma Magyarországon olyanok, akik nem tudnak örülni a kormány intézkedéseinek. Ezért azt ajánlom nekik: vegyenek egy kalapácsot, egy szöget és egy kötelet, menjenek le az alagsorba, és egy szögre, vagy ha találnak egy jó gerendát, akkor arra kössék fel magukat.
Érdemes úgy magyarnak lenni, hogy megvetjük, folyamat kigúnyoljuk magunkat, csaholva valami elképzelt fensőbbségnek, aki talán megvető buksisimivel reagál rá? Van ennek értelme? Inkább coming outoljanak írként, mint tette azt Niedermüller Péter és hagyjanak minket békében a saját gondjainkkal, örömeinkkel, küzdelmeinkkel és győzedelmeinkkel.
És vereségeinkkel is.
Végül ez sem számít
A magyar válogatott kedden kikapott Portugáliától, de mindent megmutatott, amiért a focit és a mieinket szeretni lehet: küzdést, fáradhatatlanságot, kitartást és a papírforma felülírását. Egészen a hajráig közeledve szenzációsan sikerült minden. Aztán jött az az ocsmány, pattogós labda, előbb ide, aztán oda, egy jobb flipperen is gázos lett volna ennyi mandinert látni. No, és ott volt az a bizonyos gól. Ebből. Persze, ezen ment el.
De ettől még 60 ezer ember tapsolt, hullámzott, éljenzett. Nem csak a meccs elején, hanem a végén, 0-3 után is. Aztán a Himnuszt énekelte, közösen a srácokkal. Mérhetetlenül, végtelenül büszke vagyok a focistáinkra. Vannak, akik nem így éreznek, akik azt hiszik, hogy most triumfálhatnak. A Teddyk, meg a Mihalikok. Végtelenül sajnálom őket.
Mindez végül is nem számít. Hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok!
