Többször elfelejtették az utolsó magyar hadifoglyot, Toma Andrást
Két évtizede annak, hogy több, mint ötven év után hazaérkezett az utolsó, még a Szovjetunióban fogságba esett magyar katona, Toma András. A média legtöbbször csak a szenzációt látta és láttatta az eseményben. Csak kevesen tették fel a kérdést: ki is valójában Toma András? Ravasz Balázs filmjében ennek járt utána. A film online elérhető lesz az ELTE BTK Néprajzi Intézete és a Kopp Mária Intézet a Népesedésért és a Családokért (Kincs) Család és kitelepítés a II. világháború utáni Közép-Kelet-Európában című konferenciáján. Az elfelejtett katona. Az utolsó hadifogoly hazatérése című dokumentumfilm rendezőjével, Ravasz Balázzsal beszélgettünk.
– Toma András volt az utolsó második világháborús hadifogoly, akinek hazaérkezése egykor bejárta a világsajtót. Későbbi életútjáról mégis keveset tájékoztatott a média.
– Valóban így van, hazaérkezését több, mint száz országban közvetítették. Akkor tömött sorban egymásnak adták a tévések, újságírók a kilincset. Mégis valahogy az a furcsa érzésem volt, mintha őt többször is elfelejtették volna: egyszer a hadifogságban, utána pedig a szenzációs hazajövetele után a média.
Arra gondoltam, hogy készítek róla egy másfajta, hosszabb filmet, mely teljesebb képet ad életéről.
– Mi is naponta tapasztaljuk, hogy egy-egy interjú kereteibe nem férnek bele teljes életutak…
– Nem ám! Az öt-tíz perces riportoknak más is a célja, közönsége. Én egy belső, lélektani portrét szerettem volna létrehozni Toma Andrásról, az utolsó hadifogolyról. A film eszközei ehhez kötöttek, de igyekeztem bensőséges hangulatot teremteni. Elhagytam ezért a narrátorhangot, mely a film megvágásában nagy kihívást jelentett.
Úgy döntöttem, hogy életét saját és hozzátartozói elbeszélésein keresztül mutatom be.
Ehhez viszont idő kellett, sok idő. Hiszen Bandi bácsi nehezen beszélt, a témák között csapongott. A kommersz csatornáknak természetüknél fogva gyakran nincs idejük bemutatni a nagy események mögötti finom lélektani mozzanatokat. Én független filmesként hoztam ezt a többlet időt és ezt az érzékenységet. Nem voltam ott a hazaérkezésénél, nem akartam a szenzációs elemekre koncentrálni.
– Mire helyezte a hangsúlyt a filmben?
– Toma András traumák között vívódva tért vissza családjához, mely sok-sok évtized után megpróbálta befogadni. Ez az út volt az igazi érdekesség számomra. Visszatalálni a családhoz, a hazához, a nemzethez, sőt a saját énjéhez is! Elmondása szerint egy része ugyanis ott maradt, bajtársai között egy méter mélyen elásva az szovjet hadszíntéren…
Hiába vágyódott haza, hiába firkálta a krétával az elmegyógyintézet falára a „Budapest” szót, nem értette őt senki.
Nem szakítottak időt rá. Csak egy volt a sok közül. Sohasem tanult meg oroszul, tolmácsot nem kapott, nem törődtek vele – elfelejtették.
– Ötvenhat év után hogyan találhatta meg Toma András ismét a hazáját?
– Ez volt az igazi kihívás. A film készítése során döbbentem rá, hogy a film nemcsak egy hadifogoly múltjáról szól, hanem ennél jóval többről is. A jelenéről. Részese voltam a beilleszkedés nehézségeinek.
A hazatérés nem csak annyiból állt az ő esetében, hogy átlépte az országhatárt.
A beilleszkedés, a családjával való kapcsolat felvétele, a visszatalálás saját – elfeledett – énjéhez jóval hosszabb folyamat volt, mely eltartott 2004-es haláláig. Erről a folyamatról szól a film.
Az igazi hazataláláshoz, vissza kell menni az időbe, mely egy közös munka volt Toma Andrással és családjával. Főleg húga, Panni néni játszott ebben fontos szerepet.
– Közös múltidézést tartott a család?
– Így van, mindvégig nagyon személyes volt a forgatás. A felvett anyagokat visszajátszottam neki. Látta a korhű ruhába öltöztetett embereket, járműveket, melyek sok asszociációt, emléket idéztek fel benne. A forgatás során velünk volt, és velünk együtt utazott vissza a saját múltjába. Erre az utazásra pedig magával vitte a nézőket is. A filmben látható Toma András fejlődése, ahogy egyre jobban képes elfogadni magát és a sorsát. A film elkészülése így nemcsak nekem jelentett örömet, hanem neki is. Mondhatjuk, hogy ez a film nemcsak róla készült, hanem neki készült. Sajnos a kész filmet teljes egészében már nem láthatta.
Tóth Gábor
A budapesti nyilas-desperadók kegyetlenkedései máig nem kellően ismertek
Mindig a lelkiismeretem szerint éltem, nyugodtan megyek a Jóistenhez – Pákh Tibor a Vasárnapnak
A budapesti nyilas-desperadók kegyetlenkedései máig nem kellően ismertek
