Modern Taigetosz a legszeretőbb közösség zászlaja alatt

Érthetetlen, felfoghatatlan és nélkülöz mindenfajta logikát. Ennyi problémám volt csak, nem több, a szélsőséges liberális nézeteket valló újságíró honfitársaink egyik legújabb írásával.

Míg heveny szívfájdalmat és sűrű bűntudatot kívánnak nekünk, keresztényeknek osztályrészül, amiért nem támogatjuk azt, hogy egészségtelen és egymással nemzőképtelen kapcsolatot létesítő emberek gyermekeket neveljenek fel egy „szebb jövő reményében”, addig mellszélességgel sulykolják a szabad embergyilkosság „építő eszményét”.

Jött a kutatás, amely azt vizsgálta, hogy az ’56-ban „nagyon helyesen” bevezetett, teljesen szabad abortusznak a ’60-as évek vége felé már évi 200 ezer áldozata volt.

Még a kommunista rezsim is felismerte, hogy ebből bizony munkásosztály nem marad,

úgyhogy ’74-ben finomítottak is a dolgon. Még ezután is rengeteg nőnek elérhető volt az abortusz, de legalább a házas nőket vagy a háromnál kevesebb gyermeket nevelő nőket kivették a merítésből.

Napjaink keresztény kormányai lassanként kezdenek beleállni az abortusz körüli vitákba, és az alapvető erkölccsel összeegyeztethető jogi kereteket húzni az ügy köré; a kortárs irányvonalat azonban a kutatást szemléző szélsőséges újságírók könnyedén elütik, azt sugallván: láttunk már nagyobb marhaságokat is a történelemben.

No, de a kutatás! A tanulmányban azt vizsgálták, hogy szegény ’74 után született, „már nem abortálható” gyermekek, mennyire cefetül teljesítenek a munkaerőpiacon. Őket nem kívánták, vagy ilyen-olyan háttérrel érkeztek és na, lássuk meg, mi lett belőlük. Vagy inkább: mi nem.

Nem szívesen mondom, mert hát miért feltételeznék ilyet, de nem tudom másképp megfogni a dolgot: a tanulmányt szemléző cikk azt sugallja, hogy a mai szélsőséges liberális ideológia mentén gondolkodó emberek számára az önérvényesítésre kevésbé képes polgárok, a kevésbé tehetségesek (a sérültekről, fogyatékkal élőkről most ne is beszéljünk) egyszerűen kevesebbet érnek, jobb lett volna, ha meg sem születnek. Mert ha nincs ez az ostoba abortuszszigorítás 1974-ben, most ezek az emberek nem ott tartanának, ahol.

Itt hadd jegyezzem meg, hogy a társadalom akkor sem tartana feltétlen előrébb, ha ezek az emberek jobban teljesítenének ma a munkaerőpiacon.

Ezek az emberek meg pláne nem tartanának ott, ahol, mivel sehol sem tartanának. Pici maradványaik valami elképzelhetetlen helyen válnának enyészetté éppen.

Véleményem szerint egy társadalom akkor tartana „előrébb” (már ha ugyanazt értjük ezalatt, hogy előrébb), ha végre képes lenne kollektíve meglátni azt a nagyon egyszerű és csodálatos dolgot:

az emberi élet önmagában érték. Függetlenül teljesítménytől, nyomorúságos, vagy kevésbé nyomorúságos környezetétől, kihasználtságától, kihasználatlanságától, függetlenül attól, mit gondol, vagy függetlenül a korától. Hogy öt percet vagy ötven évet élt.

Persze, Barsi Balázs atya nem véletlenül írja le az anyaméhben cseperedő magzat által megélt szerető közeget az ember első istenélményeként. Hiszen magzatát az édesanya feltétel nélkül szereti, nem a tulajdonságaiért, nem a teljesítményéért, hanem a puszta létéért. Pont, ahogy Isten is bennünket. És hát mennyire nincs azon semmi csodálkozni való, hogy ha valaki nem éli át ezt az alapvető élettapasztalatot anyjának testében, az jelentős hiátusokkal küzd a későbbiekben?

Elnézését kérném a szélsőliberális sajtós kollégák és kollegináknak (és bocsánat a bináris megfogalmazásért is), de amíg folyamatos szeretetlenségről értekeznek a kereszténység kontra LMBTQ-emberek kapcsán – nem értve a kereszténység valós állásfoglalását ezzel kapcsolatban –, ellenben a modern Taigetosz – amelyet még a legvadabb kommunista rezsim is finomhangolt – létre nem jöttéről lamentálnak, addig, attól tartok, nem fogunk tudni érdemben beszélgetni, hiszen híján vagyunk a közös alap csírájának is.

Varga Gergő Zoltán

Szerzőnk további írásait ide kattintva olvashatják.

Kiemelt képünk forrása: 300 (képernyőkép)