Ki kell jönni a fényre

„Mikor nagyokat ütnek rajtunk, / Milyen jó lenne nem ütni vissza, / Se kézzel, se szóval” (József Attila)

A politikai közéletben és az azt véleményező tízmillió szakértő országában eljutottunk addig a pontig, amikor az eladdig több-kevesebb sikerrel használt eszközöknek, mint az eszmecseréknek, a meggyőzésnek, a közgondolkozást befolyásoló, jobbító szándékú értelmiségi megnyilatkozásoknak már vajmi kevés a hatása. A hazugságok zsákutcájába nemcsak annak terjesztői, de sajnos a megszólítottjaik is beszorultak.

Határozottan állítom, hogy a jobboldali normalitás megőrzéséhez elengedhetetlen a konzervatív oldal saját eszközeiben szükséges mielőbbi változtatás, a paradigmaváltás.

A balos politikai szereplők és holdudvaruk évtizede a durcás óvodások szintjén megrekedve toporzékol mindennel, de annak ellenkezőjével szemben is. Konstruktivizmusuk odáig terjed, hogyha azt gondolod és teszed, amit ők akarnak, akár ideig-óráig még keblükre is ölelnek. Ennek a magatartásnak eklatáns példája, hogy a jobboldalból dezertálók, a Fidesszel szemben támadt kritikájuk mellett melldöngető módon, továbbra is pallosként tartják maguk előtt állítólagos keresztényi, konzervatív alapállásukat. Sajnos ezen köpönyegforgatók hivatkozása hitre, erkölcsre, konzervativizmusra az őket tárt karokkal váró balosainkat csak hájjal kenegeti, hiszen két legyet ütnek egy csapásra.

A dezertőrök kritikáján felül arra is hivatkozhatnak, hogy lám-lám még a konzervatív keresztény szelleműek is képesek megvilágosodni és átállni a „helyes” oldalra, azaz a nagy balos világmegváltókhoz. Állításom az, hogy a szivárványos zászló alá így felsorakozó dezertőr politikusok sohasem voltak konzervatívok, csak érdek vezérelte műkeresztények. Az ősbalos gyökerű, némi liberális színezékkel feltuningolt, akkurátusan újracsomagolt, frissnek és ropogósnak hirdetett „demokratikus” csapathoz egyszerűen nem tartozhat hazája iránt valóban elkötelezett, patrióta. Ez az én szilárdan hitt alapvetéseim egyike.

A balosok jól letapogatható, tudatos taktikával odáig lavírozták magukat, hogy sértő hazugságaik szerteszét fröcsögése már napi rutinná vált, és ennek szolgálatba állításával próbálnak mindent vagy igény esetén annak az ellenkezőjét is elérni.

A hazudozás a balosok tipikus állatorvosi lova és mi, kormánypártiak hiába „nyerítünk” ez ellen minden hullámhosszon, a valósággal mégis hadilábon állnak, ülnek, fekszenek, mint az Óperenciás tengeren innen született egyszeri Korózs Lajos „A főállású és nagyszerű mentőtiszt asszony” című mesében.

Ráadásul mindeközben a színfalak mögött ádáz harc is zajlik közöttük, hogy a 2022-es választásokig melyikük szakítja át elsőként a „Gyurcsány kegyeiért” meghirdetett füllentési maraton célszalagját. Vannak esélyesek, de miután Ferenc testvér maga is nevezett a versenybe és 2006 óta az országos rekordot is tartja, így méltán ő a legesélyesebb a győzelemre, a többiek legfeljebb csak dobogósok lehetnek.  

Véleményem szerint eljött az a pillanat, hogy a konzervatív jobboldalnak a folyamatos védekezések, cáfolatok helyett ki kell jönnie a fényre, és határozott, törvényes gátat kell szabnia a verbális anarchiának. Tűrhetetlen, amit egyesek megengednek maguknak. Nekünk, konzervatívoknak észlelni kell és cselekedni a balos, liberális világ ördögével szemben, aki hol karakter gyilkol, hol igazságnak hirdetett hazugságával fertőz, hol már a hálószobákba is besurranó tapintatlanság képében mutatkozik. A jobboldali közösségnek az igazság tömjénfüstjét kell a patásra szabadítania, mert attól fél és berzenkedik a leginkább.

Nem lehet unos-untalan csak elfogadóan átlépni a ránk zúduló mocskot. Aki tudatosan beledurrant a nullás lisztbe, viselje annak következményeit is.

Nem azzal van bajom, hogy a liberális-balos politikai eszmerendszer paraméterei merőben eltérnek a konzervatív jobboldal által vallottakétól, hanem hogy az előbbiek a hagymázas tételeik és bármely történés, esemény igazolására rendre hazugságokkal operálnak, és azok garmadájával manipulálják saját híveiket és az eltérő nézeteket képviselőket egyaránt. Sajnos hiába szembesít bármely konzervatív politikus és az értelmiségi holdudvar egy adott balos megnyilatkozót az ordas hazugságával, vagy állításának teljes képtelenségével, ha az ilyen magatartás ellen fellépők mindössze egy halk ejnye-bejnyével kénytelenek beérni esetleges helyreigazítási kérelemük eredményeként és ott is csak apró betűvel szedetten.

Hangsúlyozni kívánom, hogy nem a Fekete-Győr András-i „foglalkozástól való eltiltás” vágyálma lebeg szemem előtt, hanem az artikuláltabb jobboldali fellépés szorgalmazása, egy hangosabb, karcosabb megéneklése minden elfogadhatatlan viselkedésnek. Képletesen legyen egy „persely” az ország házában, ahová a nyilvánvaló képtelenséget terjesztő politikus lerója azt a pénzbírságot, amivel a tetten ért, tudatos hazudozását szankcionálják. A jelenlegi tendenciákat látva úgy gondolom, hogy a bőség zavarával küzdhetnénk az egyre növekvő összeget látva, hacsak rövid úton nem szoknak le káros szenvedélyükről a nevezettek. Ismétlem, a tudatos hazugság nem védhető és nem tartozhat a következmények nélküli szólásszabadságba. Az álhírek, az azt hallottam és a hasonlók, nem azonosak azzal, hogy félrevezető hazugsággal manipuláljon valaki, ráadásul nagy nyilvánosság előtt, bárki legyen is az.

Meggyőződésem szerint a jobboldalnak nem elég csak felismernie a hazug bajkeverőket, hanem következetes munkával meg kell próbálni megkövetelni és visszaállítani a közéletben a szavak valós jelentése iránti bizalmat és hitet, ellenkező esetben a legjobb szándéka ellenére maga is besározódik és a kabátlopási ügyekből, mint tudjuk, nem lehet jól kijönni.  

Nem elég a cáfolat, nem elég az unásig való szembesítés a rafinált és tettetett önérzetet színlelő Münchhausen bárókkal szemben. A bíróság előtt is kéretik, hogy az igazat mondjuk, elhangzik, hogy amit mondunk, az felhasználható ellenünk, akkor pedig nem halkan, hanem hangosan kérdezem, miért nincs következménye notórius politikus hazudozóink leírt és kimondott szavainak? A jobboldalnak a normál beszélgetés 66 decibeles értékéről a fájdalomküszöb 120-as decibeléig kellene fokoznia az igazsággal való szembesítés hangerejét minden egyes rendelkezésére álló felületen és helyzetben, hogy az elviselés kínja ne nekünk, hanem a tudatos hazugsággal élőknek fájjon, nem beszélve az így rájuk égő szégyenről. Ez esetben természetesen nem ordibálásra (arra ott a Szabó Tímea meg a Jakab Péter), hanem az önazonos kiállás ellentmondást nem tűrő intenzitására gondolok.

Bármennyire is nehéz kimondani, de a József Attila-i gondolat már kevés „Mikor nagyokat ütnek rajtunk, / Milyen jó lenne nem ütni vissza, / Se kézzel, se szóval”. El kell érni, hogy a könyörtelen és következetes szembesítés eredményeként a hazugok végérvényesen partvonalon kívülre kerüljenek. A jövő évi választás sikere múlhat azon, ha nem vesszük észre, hogy az amúgy békeidőben természetes és gyakorolt konzervatív magatartás szelídsége, halksága a jelenlegi, hatalomért folytatott háborúban már elégtelen. A látszatvitáknak, a kipipált „pofaviziteknek” lejárt az ideje. A vicsorgó harctéri ellenfél csaholásának és harapásainak következmények nélküli megtűréséből az következhet, hogy előbb vagy utóbb, de inkább előbb, a farkasok felfalják a szelíd bárányokat, azt követően pedig majd egymást, de az legyen az ő bajuk.

Arra biztatok mindenkit, hogy saját köreiben merje konzervatív, patrióta véleményét vállalni, ha szükséges érveljünk, ha valóban valós vita lehetőségét látjuk, akkor vitázzunk, de csak akkor. A locsogás nem opció. Ehhez azt is tudnunk kell, hogy nemcsak a nagybetűs politika az, ami sorsunkat kizárólagosan irányíthatja, hanem mi magunk, hazánkat szerető polgárok is lehetünk saját létezésünk és tágabb közéletünk letéteményesei, érdembeli alakítói. Ehhez viszont tetszik vagy sem, és ezt nem lehet elégszer megismételni, de mindannyiunknak ki kell jönni a fényre, mert anélkül nem megy.

Ne jussunk oda, hogy szelídségünk, elfogadásunk, keresztényi alázatunk oda vezessen, hogy jövőre azt kelljen mondanunk, mint ahogy a szólás tartja „Kellett ez, mint üveges tótnak a hanyatt esés”.

Bognár Zsolt

Kiemelt képünk forrása: Pixabay