Ha ma nem foglalkozunk fiataljainkkal, holnapután már késő lesz
– Német-lengyel szakon tanult a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, ösztöndíjasként volt lehetősége kimenni Lengyelországba. Majd kipróbálhatta magát a katedra mögött is, tanított egy évig. Eddig teljesen olyan az élete, mint egy átlagos világi fiatalnak. Ezután viszont éles fordulat következett és viszonylag idős fejjel, 27 évesen belépett a szemináriumba. Miért választotta mégis a papi hivatást?
– Az ember fokozatosan ismeri fel Isten tervét. Azt gondolom, hogy velem papként vannak tervei. Késői felismerés volt az enyém, amit egy hosszabb útkeresés előzött meg. Egy katolikus, vallásos, hagyományos értékek szerint élő családban nőttem fel, de még ennek ellenére sem volt azonnal egyértelmű, hogy ebbe az irányba induljak. Egyszerűen nem találtam a helyemet. Nem vonzott az az életcél, ami normális és elvárható lett volna, hogy tanulok, felnövök, munkát keresek, megházasodom és gyermekem lesz. Úgy éreztem, ha mindez sikerülne, akkor sem érezném magam teljesnek. Valami hiányzott. Eleinte minden idegszálammal tiltakoztam az ellen, hogy papnak menjek. Szó sem lehet róla – mondogattam. Aztán mikor először megfogalmazódott bennem az elhatározás, onnantól három évbe telt, hogy konkrét lépés is kövesse. A szemináriumba való belépést lelkigyakorlatok hada előzte meg. Nagyon szerettem elvonulni, kedvenc szentjeim is túlnyomórészt remeteszentek voltak akkor. Az ő életrajzaikat faltam, tudattalanul, minden szándék nélkül is ezek vonzottak.
Volt bennem egy vágy a papságra, egy irányultság, hogy mindenképpen ez szeretnék lenni, de sokáig nem fogalmazódott meg bennem a miértje. Csak a felszentelés környékén tudtam erre egy racionális választ adni: „azért szeretnék pap lenni, mert aszkéta életformára vágyom.”
– Ha valaki vallásos családból jön, mennyire meghatározó az életében? Mely tényezők befolyásolják a hitünk alakulását, formálódását?
– Van, amit öröklünk, hozunk otthonról és van, amit kapunk, látunk útközben az iskolában, az egyházi intézményekben, a templomba járáskor, a helyi plébánostól stb.
A vallás egy rendszer, de a hitünk az teljesen személyes. Hétmilliárd embernek hét milliárd különféle hite van.
Nyilván vannak alapvetőségek, amit betartunk, és amit elfogadunk az egyháztól, egyfajta iránymutatás. De ahhoz, hogy tényleg erős és személyes hitem legyen, ahhoz igenis tudni kell, hogy mi az, ami ténylegesen rám vonatkozik, amit kötelező érvénnyel el kell fogadnom, és mi az, amit nem feltétlenül szükséges. Isten annyira nagyvonalú, hogy a hitkérdést teljesen személyre szabottan tudja kezelni. A személyes istenhit kialakulása egy életen át tartó folyamat, buktatókon át, a jó tanácsokon, a személyes meggyőződésen, jón és rosszon keresztül jutok el újra és újra Istenig. A hitem életem végéig alakul, formálódik és ettől lesz személyes az Istennel való kapcsolatom.
– Az ifjúsággal mindig is aktív volt a kapcsolata. Plébánosként folyamatosan találkozik családokkal, gyerekekkel, fiatalokkal. Cserkészetbe járt, ministránsvezető volt, tanított. Hogyan látja a mai fiatalság számára mennyire népszerű a papi hivatás vagy egyáltalán az istenhit?
– Az emberek mostanában a hivatásukra lassabban, hosszas keresgélés után találnak rá. Régen ez azért volt egy picivel könnyebb, mert amit az apa csinált, azt a gyerek is követte. Ez a fajta természetes rend, egyszerűen megakadt. Mára a hivatás felismerése komoly kihívássá vált a fiatalok számára. Ha visszaemlékszem a korosztályomra, mi, akik a hetvenes években születtünk, általános iskolába a nyolcvanas években jártunk, középiskolába a kilencvenes években, közülünk mindenki egyfajta katolikus-konzervatív vagy egyházi nevelést kapott. Mégis ott ültünk, és azon tanakodtunk, hogy mik akarunk lenni? Hogy ki, milyen utat válasszon magának? Ez jellemezte sokunkat abban az időben, a mai ifjúságot meg még inkább. Tanítok és sokszor fel szoktam nekik tenni a kérdést, hogy mi leszel, ha nagy leszel? Középiskolában, az érettségi vége felé még sokan nem tudják, egyfajta bizonytalanságban élnek.
Mindezek mellett engem optimizmus jellemez. Manapság is szeretek fiatalokkal foglalkozni. Ha felkérést kapok lelkigyakorlat vezetésre vagy bármilyen ifjúsági programban való részvételre, gondolkodás nélkül elfogadom. „A természetfeletti a természetesre épít.”
Hogy a fiatalok felismerjék papi, szerzetesi hivatásukat, annak alapja a hitélet elmélyítése. Ha mi nem teszünk értük, mások fogják elvonni figyelmüket, hiszen „a hit a hallásból ered” (Róm 10,17), és „mindenki, aki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül. De hogyan hívják segítségül azt, akiben nem hisznek? S hogyan higgyenek abban, akiről nem hallottak? S hogyan halljanak, ha nincsen, aki hirdesse? S hogyan hirdessék, ha nem küldték őket?” (Róm 10,13-15). Alapvető küldetésünk tehát, hogy megszólítsuk a fiatalokat, mivel ők a jövőnk záloga.
Először az érdeklődési körükön keresztül tudunk velük kapcsolatba lépni, majd véleményem szerint ebből felismerik saját útjukat. Nélkülözhetetlen az értük mondott ima. Prohászka Ottokár, egykori székesfehérvári püspök egyik gondolata is ezt a szemléletet támogatja: „Népem, ha élni akarsz, tiszta ifjúságod legyen!”. Tiszta testében, lelkében, szellemében. 
Sok személyes élményeim közül egyet szeretnék itt megemlíteni. Egy nyári vakáció idején ellátogattam nővéremékhez, ahol hat gyermek van. Láttam unokaöcséimet és unokahúgaimat, ahogy a számítógép előtt ülnek és a monitor bűvöletében bámulnak ki fejükből. Annyira megrendített a látvány, hogy azonnal elhatározás született bennem. Megkérdeztem tőlük: „ki akar játszani egyet?” Tüstént felálltak a számítógép elől, és egész estig játszottunk az udvaron, este pedig társasoztunk.
Ha ma nem foglalkozunk fiataljainkkal, esetleg holnap még keresni fogják társaságunkat, de holnapután már késő lesz. Megéri a fáradozás.
– Hogyan lehetne a fiatalokat mégis a hit felé terelni? Fontos lenne, hogy legyen egy fogódzójuk, egy támpontjuk, amihez igazodhatnak az életben.
– A kulcsszó: a család. Csak a gyerekkel biztos, hogy nem jutnánk sokra. Családban kell gondolkodni, a családokat kell megerősíteni, ez meggyőződésem. Egy házasság esetén is, külön-külön nem lehet foglalkozni a felekkel, csak párban. Elsősorban inkább a szülő-, vagy családpasztorációban gondolkodom, ami aztán vonzza a gyermekeket. Nem kizárt persze, hogy a gyerek bevonzza a szüleit a templomba, de ez ritka. Az sokkal inkább járható út, hogy szülő jön a szentmisére és látja a gyerek a mintát. Azt gondolom, mindennel így van, a szülőnek kell élen járnia és példát mutatnia. A család lelki megerősítésén fáradozik a pap. Viccesen szokták mondani, hogy „a kutyát és a papot a szájáért tartják”. Ezt Péter apostol úgy fogalmazza meg, hogy a pap feladata az evangélium hirdetése és ima. Mindenképpen fontos, hogy a pap foglalkozzon a közösség lelki életével is. A plébániához tartozó emberek életébe érdemes belefolyni, mert sokat számít a személyes jelenlét, a támogatás. A kötelező protokoll – gondolok itt prédikálásra, temetésre, esketésre, keresztelésre stb. – önmagában kevés, ki kell lépni a templom falain kívülre és belefolyni a közösség életébe. Meg kell ismerni a hívek problémáit, fájdalmukat, örömüket, meg kell tudni szólítani őket és útravalót adni nekik.
– Mit jelent Önnek az, hogy Rómában tanult kánonjogot? Miért nyitott a jog felé?
– A Budapesti Piarista Gimnáziumban érettségiztem, ahol latin-hittan fakultációt választottam. Azért megyek vissza ennyire a régmúltba, mert utólag visszagondolva a lelkigyakorlatokra, amelyeket a szemináriumba lépésem előtt végeztem, eszembe jut, hogy mindig az életem teljes hosszát szemléltem, keresve azokat az eseményeket, amelyeken keresztül Isten belépett az életembe, illetve terelgetett, amire vagy igent mondtam vagy nemet? Ezeken a lelkigyakorlatokon lassan-lassan megértettem, hogy a lelkemben már akkor döntöttem a papság mellett, amire csak később tudtam igent mondani. Az a felismerés, hogy a lelkem mélyén a teológia már akkor érdekelt, később megerősített. Kállay Emil atya volt a hitoktatónk a fakultáción, aki nagyon hitelesen tudta átadni, amit tanított. Bár a kánonjog felkeltette az érdeklődésem, akkor még nem lett folytatása. A teológián a figyelmem a biblikum felé fordult. Később viszont, a szentelésem után egyházjogi tanulmányokat végezhettem Rómába. A két tudományágat összeegyeztethetőnek tartom magamban. Nyilván minden teológiai tudományág összefügg egymással.
A Biblia is egyfajta erkölcsi útmutatást ad, ahogy a kánonjog is, sőt az egyházi törvények egyenesen a Bibliában gyökereznek. Vagyis megvan bennük a közös nyelv.
Nem vagyok kifejezetten az a „vegytiszta” jogász alkat, ezt elismerem, de nagyon sokat köszönhetek a jogi ismereteknek a pasztorációban. Az egyházjogot amúgy az egyház kétezer éves lelkipásztori tapasztalatának tartom. 
– Mit gondol, a világjárvány milyen hatással volt az emberekre hit szempontjából, vagy a vallási élet szempontjából?
– Viccesen fogalmazva két dolog nőtt meg a járvány ideje alatt: a népszaporulat és a válások száma, ami az összezártságnak köszönhető. Kevesebben jöttek templomba, az biztos. Egyes egyházmegyék teljesen bezártak a járvány alatt. A székesfehérvári egyházmegyében püspök atya a plébánosok döntésére bízta a szentmisék celebrálását a biztonsági előírások betartásával. Emiatt templomunkban nagyjából a helyek egyötödére engedhettünk be híveket. Minden második pad le volt zárva, padonként pedig csak három személy tartózkodhatott bent a távolságot betartva, maszkot viselve, fertőtlenítés után. Jóllehet a helyi tv közvetítette a szentmiséket, de nyilván az nem ugyanaz, mint a jelenléti részvétel. A járvány elmúltával minden helyre fog állni. Felém nagyon sokan jelezték, hogy türelmetlenül várják a korlátozások feloldását, és a szentmisére is látványosan egyre többen merészkednek el.
– Ha jól tudom, akkor az elődje tragikus hirtelenséggel hunyt el. Nem lehetett kedvező helyzetben a plébánia átvételekor. Hogyan élte meg ezt a tragikus helyzetet?
– Fura volt, kicsit rá is nyomta a bélyegét az érkezésemre. Kiss Csaba atya elődöm február 16-án, hamvazószerda előtti kedden halt meg. Viszonylag kevés pap van a Fehérvári egyházmegyében: összesen 81, ebből 62 az aktív és mindez több mint 150 plébániára. Solymár kiemelt hely tizenkétezres lélekszámmal, ezért nem lehetett pap nélkül hagyni, sem a környező plébániák plébánosai között felosztani. Adta magát a helyzet, hogy valakit ide kell helyezni. Előző szolgálati helyem Lajoskomárom központtal hét falut jelentett, amelyhez tartozott egy 200 fős idősotthon és négy iskola, közülük az egyik az egyházmegye fenntartásában, ami több törődést igényelt. Ötödik évemet kezdtem ott. Szokták mondani, hogy egy év, mire megismerik a papot, öt év, mire a lelkiélet beindul, és tíz év után érnek be az első gyümölcsök. Ott most valami elindult, utódom sokat tehet a lelkek üdvére. Mindenesetre püspök atya ezeket is mérlegelve disponált Solymárra. Március 4-én temettük Csaba atyát, március 7-én volt ott a búcsúmisém, március 14-én mutattam be itt az első szentmisémet. Nyilván emberileg rányomta a bélyegét az áthelyezésre Csaba atya halála, ezt nem lehet ignorálni, az érzelmeink velünk vannak. A viharos költözés engem is lefárasztott, de hát már hozzá vagyok szokva, nem ez az első helyezésem. Egy bőröndnyi ruhám van, egy ágyam, egy asztalom, egy ruhásszekrényem és egy könyvszekrényem. Egy kocsifordulóval elhoztunk mindent. Itt is emberek vannak, itt is szolgálni kell, itt is az evangéliumot kell hirdetni.
– Több helyen szolgált már plébánosként, de ez egy új helyzet. Világjárvány idején megismerni egy új közösséget, kialakítani a kapcsolatot a hívekkel, kijárni a családokhoz. Azért ez nagy kihívás, nem?
Bevallom, még tán jobban is tetszik, hogy így alakult a helyzet. Egyáltalán nem baj, ha lassan ismerkedünk meg egymással. Tudom, hogy most egy kényszerhelyzet adta ismerkedés zajlik, de végül is, amikor egy fiú udvarol egy lánynak, eltelik 1-2 év, nem rögtön ez első héten veszi el feleségül, nem rögtön a megismerkedés után mondanak igent egymásnak. Végső soron nem baj, hogy ez most így történt. Nyilván a hívek jobban látnak engem, mint én őket. Bár csak hat hete vagyok itt, néhányan már meg-megkerestek, majd előbb-utóbb kialakul az ismeretség. 
– A Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus tavaly elmaradt. Hogyan készülnek az eseményre? Mit jelent ez az egyházmegyének, Solymárnak?
– Gőzerővel készülünk. Lelki megújulást várok az eseménytől. Hatalmas horderejű, egészen más, mint 1938-ban. Eltelt majd egy évszázad, a világ is más lett, mások a hangsúlyok. Más volt az akkori Magyarország vallási összetétele, más most. Az ilyen nemzetközi vallási megmozdulások mindig pozitív hatásúak. Óriási kegyelem, hogy nálunk rendezik, ennek határokon túl ívelő, a világot összefogó jelentősége van. Az egyházmegye már előző évben is hatalmas erőtartalékok megmozgatásával készült, de biztos vagyok benne, hogy minden egyházmegye így élte meg. Már egy évnyi munka előzte meg a tavalyi évet is. Külön lelki programokkal készültünk.
Tavaly a sátán megakadályozta a megvalósulást a vírusjárvánnyal, de mi nem adtuk fel, folytatjuk, újra készülünk. Ráadásul ellátogat az eseményre maga a Szentatya is, ezért még nyertünk is a járvány miatti kényszerhalasztással. A bűn felett győzött a kegyelem, a sátán legyőzetett sokadjára. Ebből egy sokkal nagyobb gyümölcs fakadt.
Azt gondolom, hogy nemcsak katolikus szemmel nézve hatalmas dolog, mivel ez egy gigantikus méretű lelki program, amely jó hatással lesz az emberek lelkére és életük további folytatására. Csak jót látok benne, hatalmas erőt, lehetőséget, kegyelmet. Nagyon fontosnak tartom, hogy ez egy egyesítő erő.
– A kereszténység támadás alatt áll. A hagyományos családmodell bomlasztása, a templomok meggyalázása itthon és külföldön egyaránt, keresztek tördelése a fővárosban – ezek mind egy érezhető tendencia jelei. Hogyan látja mekkora a baj?
– A 20. század eléggé megnyirbálta az emberiséget. Felnőtt egy apa nélküli nemzedék. A világháborúk, meg utána a diktatúrák a férfi nemet meglehetősen próbára tették. Aztán felnőtt egy anya nélküli nemzedék is, mert a nők belekényszerültek a munkába. Azt gondolom, hogy ez a legősibb isteni terv elleni támadás. Nem véletlen, hogy a legutóbbi rendkívüli és rendes püspöki szinódus is a családról beszél, és megszületik az Amoris laetitia (’A családban megélt szeretet’) kezdetű pápai dokumentum.
A család a termékenység és az élet továbbadásának a helye, az emberi ellenség, a sátán támadásának legfőbb célpontja.
Nyilván ezt akarja lerombolni. A 20. század is bőséggel tesz ez ellen a szentély vagy szentség ellen. Az sem véletlen, hogy XIII. Leó pápának a Szent Mihály arkangyal kezdetű imádsága pont a századforduló előtt születik meg, hiszen annyi emberellenes, egyházellenes és Isten-ellenes történés zajlik a világban. Viszont mindig Istené és az életé az utolsó szó.
– Mit tehet ilyenkor egy plébános? Mit javasolhat a híveknek?
– Jézus azt mondta: „Ha tehát engem üldöztek, titeket is üldözni fognak” (Jn 15,20). Jézus tanítása mindig megosztást fog eredményezni azok között, akik nem hajlandók a párbeszédre.
Nagyon fontos viszont tudatosítani, hogy nem a másik ember az ellenség, hanem a sátán. Minden ember testvér valahol. A sátán próbál minket egymás ellen kijátszani. Kétmilliárd keresztényből 400 milliót üldöznek. Sokak az életükkel fizetnek hitükért, mások kisebb atrocitás vagy verbális támadások áldozatai lesznek. A sátán próbálkozik, és vannak, akik csatlakoznak ehhez egy félreértett ideológia mentén.
A katolikus egyház és a vallási vezetők elítélik az erőszakot. Nagyon jó úton halad a vallásközi párbeszéd, amelynek Szent II. János Pál pápa adott lendületet. Az utódpápák is folytatták ezt a törekvést, ami fantasztikus. Fontos tisztítani az emlékezetet, fontos tisztán látni. Ennek egyik legjobb eszköze, hogy megismerjük a másikat. Egy nővér egyszer azt mondta, hogy ha valaki nem szimpatikus, menj oda hozzá és kezdj el vele beszélgetni. Lehet, rájössz, hogy az ítéleted téves volt. Az elfojtott ítélkezés atombombaként működik. Ki kell mondani, ami bennünk feszül. Az egyik válasz a kérdésre tehát az, hogy szükség van a párbeszédre, amelyet plébániai szinten is gyakorolhatunk. A másik válasz, hogy
vannak isteni, természeti törvények, amelyek kiiktathatatlanok. Ezeket lehet félreérteni, félremagyarázni vagy ignorálni, de az isteni törvények objektívek, vagyis akkor is léteznek, ha nem veszünk róluk tudomást, vagy, ha félremagyarázzuk őket.
A párbeszéd során ezeket közösen felismerhetjük, és ezáltal közös alappá válnak, amely közelebb hoz, békét teremt. Ezen a szinten a különbségek marginalizálódnak, mivel a közös pont válik kiindulási alappá. Ahhoz, hogy ebben lépéseket tegyünk előre, felelősek vagyunk hitünk mélyebb megélésében és vallásunk alaposabb megismerésében. Plébánosként ennek a folyamatnak elősegítésében látom a feladatomat, illetve a hívek felelősségét. Ha ezen a téren cselekszünk, eleget tudunk tenni Szent Péter apostol felszólításának:
„Mindenkor legyetek készen arra, hogy válaszolni tudjatok mindenkinek, aki a bennetek lévő reménység okát kérdezi tőletek.” (1Pét 3,15)
Kisfaludy Nóra
A kép forrása: Vasárnap.hu
