Hazament aludni, majd visszatért és corvinista lett – Interjú Varga János forradalmárral

2016-ban megjelent könyvében (Csak azt mondom, amit megéltem… egy pesti srác a Corvin közből. Murányi László interjúkötete Varga János 1956-os szabadságharcossal.) így ír magáról és külön is felhívja a figyelmet, hogy ez a hitvallása: „Pomázon születtem. A börtönévek kivételével hétköznapi munkásemberként élek szülőföldemen. Máig kétkezi munkával keresem a kenyerem. 16 évesen ipari tanulóként – s nem született forradalmárként – neveltetésem és családi környezetem hatására kerültem (véletlenül és törvényszerűen) az 56-os forradalom forgatagába. Nem gondolkodtam s nem mérlegeltem. Az áradó forradalmi lelkesedés engem is magával ragadott. Nem tudhattuk, hogy már az esti órákban magyar emberek vére színezi majd a pesti utcák köveit. Olyan eszmék ragadtak magukkal, melyek ma is és reményeim szerint az utókor számára is kijelölik a jövő útját. Forradalmunk a moszkovita csoportokat kivéve az egész nemzet forradalma volt. Szabadulásom után mindössze becsületes, dolgos emberként, s nem hősként akartam élni. Hogy ez sikerülhetett, abban a segítőkész pomáziaknak jelentős szerepe volt. Életem során mindig is éreztem honfitársaim, földijeim s a kortársak, harcostársak szeretetét, törődését. Ez és más biztató jelek bizakodással töltenek el. Vallom, hogy érdemes volt mindezt megélnem.”

– Hogyan kezdődött az ön számára a forradalom?

– 23-án a Kossuth térről én a Rádióhoz mentem, ott kiabálták, hogy menjünk a Sztálin-szoborhoz, döntsük le. Próbáltuk teherautókkal, acél sodronykötelekkel lehúzni ennek a hóhérnak a szobrát, de nem sikerült. Ott szóltak nekünk, hogy a Rádiónál az ávósok lövik a testvéreinket, menjünk, segítsünk nekik. A szobordöntést ezért már nem vártam meg. A Rádiónál láttam az egyik első szerencsétlen áldozatot, egy fiatal szőke lányt, a fél feje hiányzott. Ott már sortűz is volt. A Bródy Sándor utcára az ávós kiskatonákat meg üres tárú PPS géppisztolyokkal állították ki a tömeg elé.

– Hogy szereztek fegyvert?

– Elmentünk a Váci útnál lévő tüzérségi laktanyához. Segítséget kértünk tőlük az ávósok ellen. Onnan a Szív utcai kapitányságra mentünk, a rendőrök átadták a maroklőfegyvereiket nekünk, fiataloknak. Átmentünk Budára is, az Árpád híd közelébe, a Laktanya utcába teherautóval fegyverért, csak nem tudtuk, hogy az egy ávós laktanya volt, ahonnan tűzparanccsal fenyegetve elzavart minket a politikai tiszt. Szerencsénkre nem lőttek belénk. Pillanatok alatt ott termett három-négy kiskatona felhúzott géppisztolytárral és ránk fogták a fegyvert. Ha lett volna nálunk fegyver vagy használni próbáltuk volna, az tuti, hogy lelőttek volna. A rádiónál lepakoltuk az összes megszerzett fegyvert.

– A Rádió ostromához melyik rendőrkapitányságról és milyen fegyvereket szereztek?

– A kapitányságokon csak maroklőfegyver volt és szálfegyver. Géppisztolyt se találtunk ott. Több rendőrségre elmentünk, de a Hársfa utcai kapitányságot teljesen kipakoltuk. Először követeltük a fegyvert, hogy mehessünk az ávósok ellen védekezni, ekkor kidobtak egy könnygázgránátot az ablakon. Mellettem egy beszkártos ruházatú srác rendőrségi 765-ös pisztollyal rálőtt arra az ablakra, ahonnan kidobták a gránátot. Öt-tíz perc múlva kinyitották a nagykaput, amin betódultunk az emeletre és felfeszítettük a fegyverszekrényeket, 15-20 darab második világháborús német Mauser karabélyt találtunk, lőszerrel együtt. Elvettük a rendőröktől a maroklőfegyvereiket és rendőrségi pisztolyokat, én is itt szereztem. A rendőrök nem álltak ennek ellen különösebben.

– Honnan szereztek még fegyvert?

– A Margit híd pesti hídfőjénél volt egy MHSZ (Magyar Honvédelmi Szövetség)-lerakat. Onnan céllövő fegyvereket, kispuskákat a hozzá való lőszerrel együtt pakoltunk egy Pobjeda személykocsiba. És akkor jöttek először éjjel a Margit híd felől az oroszok Fehérvárról, de akkor még nem lőttek senkire 24-én hajnalban, csak körülnéztek, felderítették, hol lehet az ávósokat segíteni. Akkor még csak a Rádiónál volt harc. 24-én hajnalban kerültem haza Pomázra egy szolgálati motorvonattal, a fáradtságtól már alig álltam a lábamon.

– Mikor jött vissza megint Pestre?

– Október 25-én reggel bejöttem a városba többedmagammal a Rádióhoz. Láttam égni a Nemzeti Múzeumot 25-én délelőtt, az oroszok lőttek bele az épületbe, aztán ezt is a forradalmárokra fogták Kádárék. Láttam, amint egy második világháborús német négycsövű Flak géppuskával rálőttek újra egy sorozatot a már égő múzeumra.

– Az október 25-i Kossuth téri sortüzet, ahol az ávósok, határőr alakulatok lőtték a fegyvertelen tömeget, hogyan tapasztalta meg?

– Az Astoriához mentünk, ahol a fiatalok győzködték a szovjet páncélos katonákat, hogy ők csak diákok és munkások. Ezekkel a páncélosokkal haladt a tömeg a Kossuth tér felé a Bajcsy-Zsilinszky úton. Mi ott ragadtunk a Vértanúk tere előtt a szovjet harckocsik mögött mintegy százan, nem jutottunk be a térre, ezért éltük túl a mészárlást. A Földművelésügyi Minisztériumból és az Országház felől lőttek két oldalról az ávósok. Három sortűz volt egymás után. Nem folyamatosan lőttek, mert megvárták, míg sokan felkelnek, és akkor lőttek újra. A térre bejutott egyik szovjet páncélos visszalőtt az FM felé. Akkor hagyták abba a lövöldözést. Ez volt a véres csütörtök.

– Mit tett a sortűz végén?

– Először a sebesülteket mentettem. A Rákóczi-szobor környékén rengeteg halott és sebesült feküdt. Jöttek az orvosok is mentővel. Az árkádok alá húztuk be a sebesülteket. Egy egyetemista lányt úgy lőttek meg, hogy kirobbant a lőszer a feje tetején hajjal együtt, teniszlabda méretben. Ott vérzett el. Délután 3-4-ig mentettük az embereket. Borzalmas látvány volt a több száz áldozat.

– Hogyan került a Corvin közbe?

– A Mátyás tér felől betévedt egy szovjet harckocsi a József utcába, egy fiatal zöld lódenkabátos srác egy nagy benzines palackot dobott rá a kapualjból, de rosszul érkezett, a harckocsi csövéről visszapattant az üveg, abban a pillanatban a páncélos golyószóróval agyonlőtte ezt a gyereket. A harckocsi kilőtte minden lőszerét és elhúzta a csíkot a körút felé. Ekkor találkoztam a Práter utcai fegyveres fiúkkal, Forgács Gáborékkal. Kérdezték: Kicsi, te hordtad a fegyvereket a Rádióhoz? Így kerültem a Corvin közbe. A Horváth Mihály tér, Baross utca, Vajdahunyad utca, Práter utca határolta területen jártak a corvinisták. Így kerültem Wittner Máriához, Forgács Gabiékhoz. A Rádió ostroma után összeszedték a fegyvereket és úgy mentek be a Corvin közbe, amit nagyon okosan csináltak, mert nagyon jól védhető objektum volt. Iván Kovács László körülbelül október 30-áig volt a parancsnok.

– Milyen feladatot kapott?

– Egy golyószórós mellé osztottak be, akit Medve Jancsinak hívtak. Az ipariskolában mi tanultunk a fegyverekről, nagyjából tudtuk, hogy működnek. Feladatom a tárak töltése volt, és cipeltem ezeket a hátamon. Nagyon nehéz volt. Egy kispuskát, majd egy Mauser puskát kaptam. Azért ezt választottam, mert könnyen ki lehetett biztosítani és kicsit ütött csak. November 4-éig, a sebesülésemig ez volt a fegyverem. Október 26-án egy aknarepesz talált el a lágyékomon, de az apámtól kapott régi csendőrségi szolgálati válltáska felfogta az ütést. Megúsztam. Wittner Mária a sebesülteket kötözte Havrilláné Sticker Katival. Utána már folyamatosan a Vajdahunyad utcai csoporttal voltam.

– A sebesülése után mit történt?

– A Vajdahunyad utcában november 4-én Wittner Máriával sebesültünk meg, ő súlyosabban. A Práter utca sarkára, a SOTE szemészeti klinikára vittek engem, rögtönzött kisebb műtétet végeztek rajtam. (Marika a Péterfybe került.) Aztán minden járóképest felszólítottak a távozásra, mert az oroszok az Üllői út felől páncélautókkal, gyalogsággal jöttek. A srácok azért feltartották őket. Én visszamentem a Vajdahunyad utcába. Nekem nagyon jó kis Mauser karabélyom volt és kaptam egy vadonatúj PPS géppisztolyt három tárral. A tomboló harc megszűnt 4-5 óra felé. Az volt a feladatunk, hogy a Futó utcát levédjük, hogy ne tudjanak bejönni a harckocsik vagy a páncélozott járművek gyalogsággal a Práter utcához. Próbáltak bekeríteni minket, a Baross utca felől is jöttek. A Nap utcában is megfogták az oroszokat. Védtük a Corvin parancsnokságot, a mozit, illetve a Práter utcai bázist.

– Hol harcolt még a Corvin közön kívül?

– November 4-én elcsendesedtek a harcok a Corvinnál, telefonon hívtak minket a körúti Royal Szállóból, hogy a szovjetek támadása várható és segítséget kértek. Golyószóróval, géppisztollyal jöttünk. Éppen jókor érkeztünk, este 7-8 körül támadtak az oroszok gyújtólövedékkel, páncélosokkal. Fel is gyújtották a Royalt. Kiégett, még a tűzoltókra is rálőttek. A gyalogsági harc már 5-én reggel zajlott, világosban. Próbáltak bejönni az oroszok a Hársfa utcába a Wesselényi utca felől és a körútról is. Több sebesültünk volt, a Városliget felé mentettük őket.

– Hogyan ért önnek véget a szabadságharc?

– November 8-án már nem volt elég lőszerünk és élelmiszerünk se. Ekkor telefonon kaptunk utasítást, hogy dugjuk el a fegyvereket, és egyenként vagy párosával szivárogjunk át Budára. Menjünk fel a Vörös Csillag Szállóhoz és ott újra fölfegyvereznek minket. Volt ott egy katonai rádióadó és ezzel tartották a még harcoló alakulatokkal a kapcsolatot. 10-én elrejtettük az akácosban a fegyvereket, lőszereket, nem tudtunk már mit tenni. Felmerült, hogy fegyveresen nyugat felé megyünk, de a többség a hazatérés mellett döntött. 12-én értem Pomázra.

– Tervezte a szabadságharc leverése után még, hogy elhagyja az országot?

– Terveztem, de édesanyám elkezdett sírni, könyörögni, hogy tudnék kicsit segíteni most már a családnak, mert már inas voltam. Azt mondta: szét van lőve a főváros, más gondjuk is van, mint hogy egy ilyen fiatal fiút piszkáljanak. Így itthon maradtam.

– Mikor keresték a rendőrök először?

– Valaki besúgta, hogy a FÉG gyártmányú (22-es) leventepuskám otthon van. Ugyanis november 3-án hazamentem, hogy vigyek egy kis ételt a szüleimnek és tiszta ruhát vegyek, mert koszos voltam. A fegyvert meg elrejtettem. 3-án este mentem vissza a Vajdahunyad utcába. ’56 karácsonya előtt Szentendrére vittek a rendőrségre, ott még megúsztam azzal, hogy beszolgáltattam a fegyvert. 1957 nyarán aztán egy norvég fotós fényképe alapján beazonosítottak, mert ez a kép bekerült a Fehér könyvbe. A Vajdahunyad utcai csoportról készített fotón megismert a pomázi párttitkár (előző évben dolgoztam nála) és feljentett. Így jöttek értem a rendőrök.

– Mi történt a letartóztatásakor?

– A vallatásomkor rugdostak, vertek és pofoztak az Aradi utcában. Wittner Mária volt az elsőrendű vádlott. A Vajdahunyad utcai csoportból ötünket kapták el. Négyet halálra ítéltek. Ketten maradtunk életben Marikával. Ő is, mint fiatalkorú végül életfogytiglanit kapott. Én első fokon 13 évet kaptam. Ezt másodfokon is megerősítették, a Fő utcában folyt a per. Hat és fél évet ültem Vácon és a Gyűjtőfogházban. 1963 októberében súlyos betegen, epilepsziásan szabadultam, mivel szétverték a fejemet a börtönben. A maradék 6,5 évet felfüggesztették öt évre. Nagyon vigyáztam, hogy semmit se kövessek el, nehogy visszakerüljek.

– Kapott kárpótlást a börtönévekért?

– Minden hónap börtönért 18 ezer forintot kaptam kárpótlási jegyben az Antall-kormány idején. 840 ezer forintot összesen. De amikor megkaptam, a piacon már csak a felét érte. Gézát, gyermekkori barátomat szintén halálra ítélték, ketten kaptunk végül egy építési telket a kárpótlási jegyekért. Pomázon fegyverrejtegetésért ítélték őt el. Abban az ügyben két embert kivégeztek, három életfogytot kapott.

 

Kelemen Miklós

Kiemelt képünkön: Varga János ’56-os elítélt beszédet mond Rácz Sándor, a Nagy-Budapesti Központi Munkástanács néhai elnöke sírjánál a Munkástanácsok Országos Szövetségének ’56-os megemlékezésén a Fiumei úti nemzeti sírkertben 2014. október 21-én. MTI Fotó: Kallos Bea