Tehetségkvótát az uniós politikába!
Félreértés ne essék: valóban roppant kínos lehetett a törökországi szituáció, és helyénvalónak tartanám, ha a helyzetért felelős protokollosra a továbbiakban inkább a Mikulás-ünnepségek megszervezését bíznák. Charles Michel pedig lassan beiratkozhatna egy tánciskolába. Mindez nem kérdés – még azzal együtt sem, hogy bár az eseményről készült fotókról rendre le van vágva, a török külügyminiszter (férfi létére) szintén egy kanapén ült, Von der Leyennel szemben.
Az azonban meglehetősen rémisztő, hogy az Európai Unió de facto vezetője (aki a protokollsorrendben egyébként tényszerűen alacsonyabb rangú, mint Charles Michel, az Európai Tanács elnöke), tehát hogy az állítólagosan irányt mutató és felsőbbrendű EU vezetője három hét elteltével az Európai Parlament ülésén is azon háborog, hogy megbántotta őt a csúnya török bácsi.
Itt azért nem egy szerencsétlen, elhanyagolt feleségről beszélünk, hanem a volt német hadügyminiszterről, a világ negyedik legbefolyásosabb női politikusáról. Tőle talán elvárható lenne, hogy ha már így alakult, a veszteséglistához írja a dolgot, elegánsan felülemelkedjék mintegy a történteken, és méltóságteljesen ráforduljon az európai politikai élet némileg húsbavágóbb kérdéseire (az úgynevezett álproblémákra). De nem, ehelyett egyfajta traumafeldolgozás zajlik a plénum előtt: ülünk 448 millióan az unióban a kis maszkunkban, és sajnáljuk Uschi nénit, az áldozatot, aki végtelenül meg van bántódva. Erdoğan pedig elégedetten húzhatja be magának az újabb pontot: tartósan sikerült kikészítenie tárgyalópartnereit.
Persze eleve nem most kellene észrevenni, hogy Törökország szénné alázza az Európai Uniót – ez legkésőbb a migránsokkal zsarolós játszmánál feltűnhetett már a Berlaymont-palota portásának vagy körmösének is. Mint ahogy Moszkva is lazán felmosta a padlót nemrégiben az EU külügyi főképviselőjével, aki nemére nézve férfi; ő is szó nélkül tűrt mindent a helyszínen, még meg is alázkodott egy kicsit a biztonság kedvéért, hogy azután utólag magyarázkodjon egy blogposztban, egyfajta Karácsony Gergelyként panaszolva, milyen rettenetesen bonyolult volt az a tárgyalás (ha tudnánk!).
Emellett az se teljesen tiszta, egyáltalán miért várja el az EU egyik vezetője, hogy nőként és politikusként az „európai értékeknek” megfelelően ne tekintsék őt másodrangúnak egy alapvetően iszlám országban, ha az EU a saját háza táján teljes természetességgel hunyászkodik meg az iszlám előtt. A német bakfisok hordjanak hosszabb szoknyát, ha nem akarnak zaklatás áldozatává válni, a franciaországi tanárok legyenek óvatosak a történelemkönyv egyes fejezeteinél, nehogy triggereljék valamelyik közel-keleti apukát, a szicíliai iskola „a kisebbségek iránti tiszteletből” felhagy a betlehemállítással, miközben a Líbia felől érkező izmos, életerős férfiakat csillogó szemű európai nők szolgálják ki önkéntesként „nullahuszonnégyben” az NGO-hajókon. Márpedig egy csicska örüljön, ha nem hokedlire ültetik.
Az önmagát is kvótanőnek minősítő Ursula von der Leyennek azonban (három hét töprengés után) a megfelelő következtetések levonása helyett sikerült inkább felvennie a legvállalhatatlanabb áldozati pózt: tudniillik hogy vele csakis azért toltak ki, mert nő, ezért pedig (figyeljük a logikát) az uniónak mint szervezetnek ratifikálnia kellene az isztambuli egyezményt. Merthogy akkor állítólag nem fogják a nőket másodrangúnak tekinteni, senkit nem fognak a kanapéra száműzni. Mármost Belgiumban 2016 óta hatályban van az egyezmény, ez mégse akadályozta meg Charles Michel belga állampolgárt abban, hogy lehuppanjon a nála idősebb Ursula von der Leyen előtt az egyetlen rendelkezésre álló székre, hetekig tartó traumát okozva. Márpedig ha az Európai Tanács elnökét nem tanította móresre az egyezmény, akkor legalábbis kétséges, mennyire lesz befolyással Ahmed M. szunnita bevándorlóra. Vagy Recep Tayyip Erdoğanra, aki épp a minap léptette ki országát az egyezményből, amely tehát innentől kezdve teljességgel irreleváns számára.
Nőként és európaiként ezért mindenféle papírok ratifikálása helyett inkább megfelelő helyzetfelismerő képességgel rendelkező, kellően dörzsölt európai vezetőket kívánnék magunknak – első körben például be lehetne vezetni valamiféle tehetségkvótát. Ha ugyanis az unió vezetőinek 50 százalékát kötelező jelleggel talpraesett, érdekérvényesítésre képes politikusoknak kellene alkotniuk, azzal talán beljebb lennénk, mint a női kvótával. Ki kellene próbálni – hátha akkor nem kellene egy-egy kétoldalú tárgyalás után hetekig ápolnunk szegény megbántott vezetőink lelkivilágát.
Francesca Rivafinoli
Szerzőnk további cikkei ide kattintva érhetők el.
Kiemelt képünk forrása: Portfolio
