Kiteljesedés előtt az ukrán hibrid háború
– A korábbi évtizedek jó orosz–ukrán politikai kapcsolatait a 2014-es forradalmi események megváltoztatták. Mindebben mennyire volt szerepe az Egyesült Államok külpolitikájának?
– 1991-ben az Egyesült Államok még fékezni próbálta a Szovjetunió felbomlásának folyamatát. A függetlenedés útjára lépő tagköztársaságokat, köztük Ukrajnát is, arra intette, hogy a szabadság nem ugyanaz, mint a függetlenség, csak azokat fogják támogatni, akik demokráciát akarnak építeni.
A Camp David-i egyezmény ugyan szimbolikus véget vetett a hidegháborúnak, azonban az orosz–amerikai viszony sohasem volt felhőtlen.
Ennek legfőbb oka a NATO jugoszláviai beavatkozása, illetve kelet-európai terjeszkedése volt, s ez mindannyiszor kiütközött a befagyott konfliktuszónák körüli eseményekben is. Ebből a szempontból látszólag Donald Trump volt amerikai elnök volt a legbarátkozóbb, azonban valójában az ő adminisztrációja sem engedte el a konfrontációt: tovább növelte a pénzügyi-gazdasági nyomást, illetve az Egyesült Államok folyamatos szerepet játszik az Európai Unió és Oroszország kapcsolatainak alakulásában is.
A START-egyezmények, a lisszaboni jegyzőkönyv, a budapesti memorandum csak a legnagyobb fenyegetést tudta elhárítani a nukleáris fegyverek korlátozásával és a posztországok területén maradt atomarzenál felszámolásával.
Az ezredforduló után tovább szaporodtak a konfliktusok az iráni, a palesztin, a georgiai és az ukrán helyzet kapcsán. Ifjabb George Bush, aki 2001 és 2009 között volt az USA elnöke és Vlagyimir Putyin antiterrorista koalíciója, amelyet megerősítettek például a Trump-adminisztráció alatt is, mutatott biztató jeleket,
de többek között a 2004-es ukrán forradalom – az „oroszbarát” vereség és a „Nyugat-barát” diadal – ismét elhidegüléshez vezetett.
Az ENSZ Biztonsági Tanácsában is állandóan napirenden volt, hogy Oroszország nem mond le az Iránnal, Szíriával és más országokkal való katonai együttműködésről, miközben a Nyugat líbiai beavatkozását Putyin keresztes hadjárathoz hasonlította. A közel-keleti helyzet azóta is folyamatos ütközőpont.
Ma a kelet-ukrajnai konfliktust illetjük a hibrid háború jelzővel, ami a konfliktusnak a háborús cselekményeknél egy szélesebb fogalma.
Ide tartozik többek között az is, hogy a világban felerősödtek azok a hangok, hogy Oroszország az energiahordozókat – vagy aktuálisan a koronavírus-járvány elleni vakcinát – külpolitikai fegyverként használja. 
– 2014-ben a Krím félszigetet Oroszország megszállta. Kelet-Ukrajnában harcok folynak. Mi történik azóta az oroszok által megszállt területeken?
– Kontinensünkön Ukrajna rekorder abban, hogy a vasfüggöny lebomlása óta eltelt időszakban az egyetlen olyan ország, ahol két forradalom is zajlott. Narancsos forradalomnak nevezték a 2004 végén a két elnökválasztási forduló között kirobbant utcai tiltakozásokat, amelyek eredményeként a megismételt elnökválasztási fordulóban az ellenzéki elnökjelölt nyerni tudott. Ez volt a narancsos forradalom, amely csak látszólag az utcán dőlt el.
Valójában a felek háttéralkuban megegyeztek arról, hogy az ellenzék úgy kaphat lehetőséget, ha az alkotmányban korlátozzák az elnöki hatalmat, fontosabb szerepet juttatva a parlamentnek.
Ennek egy prezidenciális rendszerben nem kicsi a jelentősége. A másik forradalom, az úgynevezett méltóság forradalma a 2013-14 fordulóján zajló eseményeket takarja. Ekkor Ukrajna az előtt a lépés előtt állt, hogy aláírja az Európai Unióval a társulási szerződést – és a szabadkereskedelmi egyezményt –, amitől az utolsó hetekben visszalépett. Az országon belül elindult tiltakozási hullám elsöpörte a regnáló hatalmat, az elnök titokban Oroszországba távozott, a parlamentben pedig a képviselők megtalálták új identitásukat.
Ezáltal látszólag az utca embere győzött, a parlamentben azonban továbbra is ugyanazok az emberek ültek.
A helyzetet 2014 májusában elnökválasztás és októberben parlamenti választás legitimálta. 
A hatalomváltásra élesen reagáltak Ukrajna déli és keleti területeinek lakosai. A Krímen, valamint Donyeck és Luhanszk megyékben népszavazásokat tartottak április folyamán, melynek nyomán Oroszország elcsatolta a Krímet, a Kijevvel szembeforduló keleti megyéknek pedig támogatást nyújt az úgynevezett hibrid háború során.
A felsorolt területek jogilag továbbra is Ukrajnához tartoznak, azonban de facto azóta nem gyakorolja felettük a szuverenitását.
A Krím elcsatolásának egyetlen célja volt – megakadályozni, hogy Kijev esetleg felmondja az Oroszországgal fennálló szerződést, amely alapján Szevasztopolban állomásozott a fekete-tengeri orosz haditengerészeti flotta, még inkább Oroszország közelébe engedve ezzel a NATO-t. Ukrajna euroatlanti integrációja nem új keletű folyamat, azonban az említett időszakban jutott abba a fázisba, amikor nem kiegyensúlyozó álláspontot, hanem egyértelmű elköteleződést magára vállaló külpolitikai irányvonalat vett. Az orosz ellenhatás a két konfliktuszóna – a Krím és a keleti megyék – az ország területén ahhoz hasonlóan, ahogy befagyott és máig fennálló konfliktuszónák alakultak ki a Szovjetunió felbomlásakor a posztszovjet térség egyéb ütközőzónáiban – Transznisztria, Hegyi-Karabah, Abházia, Dél-Oszétia. Hegyi-Karabah időről időre fellángoló fegyveres összecsapások helyszíne,
Ukrajna keleti megyéi pedig 2014 áprilisa óta háborús terület. 
– Mi jellemzi a Joe Biden által vezetett Amerikai Egyesült Államok Ukrajna-politikáját?
– Barack Obama elnöksége idején Joe Biden alelnök felelősségi körébe tartozott többek között Ukrajna. Nemcsak foglalkozott a kérdéssel, hanem személyesen is többször ellátogatott az országba. Elnökké választása óta az első olyan amerikai elnök, akinek közvetlen tapasztalatai vannak az ukrán helyzetről.
2015-ben az ukrán parlamentben is felszólalt.
Beszélt a kelet-ukrajnai helyzetről, az orosz tankokról és rakétákról, a minszki megállapodásokról, amelyek betartása elvezethetne a békéhez, és beszélt arról is, hogy „történelmi harc” folyik a korrupcióval, ami a társadalom legnagyobb rákfenéje. Emlékezetes Volodimir Zelenszkij elnök 2019-es hivatalba lépése után néhány hónappal a Donald Trumppal folytatott telefonbeszélgetés.
Trump előzetesen, időlegesen leállította a fegyverszállítást Ukrajnának, majd arra próbálta rávenni az elnököt, hogy indítsanak nyomozást a Biden család ügyeiben.
Pontosabban Joe Biden fiáról, Hunter Bidenről volt szó, akit 2014 májusában beültettek a ciprusi bejegyzésű – de ukrán tulajdonú gázipari magáncég – a legnagyobb ilyen ukrán vállalat, a Burisma Holdings igazgatótanácsába, nem csekély honoráriummal. 
A méltóság forradalma után a cég ellen eljárást indult korrupciós vádakkal, s ekkor Mikola Zlocsevszki vezérigazgató a tiszta kéz bizonyítására állította fel a nemzetközi igazgatótanácsot.
A helyzet különösen azért volt kényes, mert Joe Biden eközben továbbra is az ukrán ügyek felelőse volt a Fehér Házban.
Még az amerikai sajtó is arról cikkezett, hogy ez a legjobb esetben is nepotizmus. A botrány témája volt a 2020-as amerikai elnökválasztási kampánynak is, de láthatóan nem gyengítette meg az abból győztesként kikerülő Bident, aki első elnöki beszédében nem említette sem Ukrajnát, sem Oroszországot.
Ukrajnában pedig nem történtek nagy leleplezések Burisma-ügyben.
– Mi a Biden és Putyin között lezajlott keddi egyeztetés eredménye?
– Az ukrán határ menti orosz csapatmozgások ismét ráirányították a világ figyelmét az ukrán–orosz konfliktusra, amely nem egy alvó konfliktus, hanem immár hét év óta aktív fázisban van. Érdekes az időzítés – közeledik május 9., a második világháborúban aratott európai győzelem napja, a Szovjetunió triumfusa Németország felett.
Oroszország érzékenyen ügyel arra, hogy a győzelemben játszott döntő szerepét ne vitassák el. 
A korábbi években is éppen ebben az időszakban volt egy felfutása a feszültségnek az orosz–ukrán határ mentén. Ez azonban lehet a szimbolikus része a kérdésnek. 2014-ben a Krím elfoglalása olyan hirtelen és váratlanul történt, hogy a világ összes titkosszolgálata elaludta.
Most viszont hetek óta mindenki az orosz csapatmozgásokról beszél.
A kérdés, hogy ez most mire hasonlít: 2014-re vagy a 2008-as Georgia elleni ötnapos orosz háborúra, vagy határozott jelzés, hogy a rendezésről szóló elképzelések – a minszki megállapodások – zsákutca?
Közrejátszhat az is, hogy Oroszország kapcsolatai a Nyugattal harmincéves mélyponton vannak.
A Németországgal fennálló jó viszony a múlté (lásd például az Északi Áramlatról szövögetett álmokat), a Franciaországgal mindig is felületes viszony még inkább fellazult (tapasztalhattuk, hogy a nemrégiben ismételten fellángolt karabahi háborúban Franciaország közvetítő szerepét, Oroszország és az Egyesült Államok mellett, már át is vette Törökország), és Biden elnöksége alatt láthatóan jóval hatékonyabb lesz az EU és az USA Oroszország-politikájának koordinálása. Ezért volt ez a telefonhívás, ami személyes találkozóra való meghívásra szólt. Lesz miről beszélni egy ilyen személyes találkozón.
Tóth Gábor
Kiemelt képünk forrásas Pixabay.com
