Irgalom és tolerancia
Az isteni irgalmasság vasárnapja van. De mit is jelent az irgalom? Már elmélkedtünk róla, hogy nem egyenlő az amnesztiával, mivel nem csupán annyi történt, hogy Isten eltekintett a bűneinktől és a következményeiktől. „Nagy volt a ti váltságdíjatok. Dicsőítsétek meg (és hordozzátok) tehát az Istent testetekben.” (1Kor 6,20) – Figyelmeztet minket Szent Pál. Nagy volt, mert az Isten Fia halt meg értünk a kereszten, hogy megváltson minket. Olyan ez, mint a szerelemben: mindenben engedjük látszani, hogy szeretjük a társunk.
Hordozzuk és dicsőítsük meg magunkban Őt, vagyis a tetteinkkel, szavainkkal tegyünk tanúságot arról, hogy Hozzá tartozunk! Ez már az irgalom.
Az isteni irgalom az igazság megvalósulása a Földön. Nincs igazi irgalom igazság nélkül! Ha nincs jelen benne az igazság, akkor könnyen képmutatássá silányul. Amikor úgy akarok lehajolni az elesethez, hogy közben eltakarom, hogy magam is elesett vagyok, akkor nem irgalmat gyakorlok már, hanem magamat szeretném jobb színben feltüntetni. Amikor úgy beszélek megbocsájtásról, hogy közben nem ismerem el a hibáimat, vagy a bűnös voltomat, vagyis, azt, hogy én magam is irgalomra szorulok, akkor már csak „papolok” arról, amihez semmi közöm úgy a szívem mélyén. Az isteni irgalom szükséges velejárója az igazság! Arra törekszik, hogy helyreállítsa a Földön az igazságot, mert ez emel fel az eredeti méltóságunkhoz, ez adja meg nekünk a szabadság kegyelmét! Az Egyház tanítja is, hogy a rászorulóknak a feleslegünkből adott adomány, nem más, mint visszaszolgáltatás. Vagyis az igazságszolgáltatás egy formája. Egyébként, nagy felelősség a bírókon, hogy „az ítélet Isten ügye” (MTörv 1,17), vagyis, aki az ítéletében igazságtalan, az Isten dolgában sérti meg a törvényt, s így égbekiáltó bűnt követ el. Ha irgalmasságot akarunk gyakorolni, először az igazságot kell megtanulnunk!
Az elmúlt évtizedek lassan kitermelték és központi szerepet adtak a tolerancia fogalmának. Helyettesítésnek kellett ez a fogalom, mert a testvéri szeretet és irgalom már nem volt megfelelő egy Isten nélküli világrendben. Azonban a helyettesítő anyagok mindig hiányosak maradnak. A tolerancia meghív arra, hogy eltűrj valamit a másik ember részéről. Hogy elviseld azt, amit elsőre nem könnyű. Toleráld a másságát az illetőnek. De nem veszi számításba az eltérésből és a számomra kellemetlen személyiségből, vagy éppen a bűnből fakadó terhet, amit ez jelent. Sem az egymásért érzett felelősséget. Amikor toleráns vagyok, akkor csak távolságot veszek fel a másiktól és passzív elviselője vagyok neki és a cselekedeteinek. Míg, ha irgalmas vagyok, felveszem azt a terhet is, ami elválaszt, hogy általa a másik lényegéhez érjek.
Az irgalom képes kezdeni valamit azzal is, ami falként épül fel közénk: aktivitásra sarkall, hogy felvegyem a keresztünket és úgy segítsek.
Hogy hordozzam a másik gyarlóságát, elesettségét. Vagyis, valódi szeretetkapcsolatra hív vele, amely szeretné felemelni őt az eredeti méltóságára. Nem letagadja a hibáját, bűnét, ezzel magára hagyva őt azzal, hanem tudomásul veszi és meghívja őt a szabadulásra. A „tolerancia diktatúrája” (XVI. Benedek pápa) így üresíti ki az emberi kapcsolatainkat és izolálja az egyént a bűnei, hibái, mássága börtönébe, míg az irgalom és testvéri szeretet közösséget alkot és szabadulást hoz, miközben tiszteletben tartja és felértékeli az igaz sokszínűség kincsét a világunkban.
Végül, az irgalom tárgya, szükségszerűen nem csak a másik ember, hanem én magam is vagyok. Ahhoz, hogy irgalmassá váljak, a másik mellett, először magammal szemben kell megtanulnom irgalmasnak lenni. S, ha már egybeesik ez a szép ünnepünk a költészet napjával, akkor álljon itt zárásként József Attila bölcs szava: „Amíg a világ ily veszett, én irgalmas leszek magamhoz.” – Ahhoz, hogy az irgalom megszülessék általunk a világban, el kell tudnunk fogadni azt és megosztani, akivel csak lehet.
Molnár Miklós
