Itt vagyunk otthon, itt is temetnek el – holland családok Nagybörzsönyben

Érdekes lenne megvizsgálni, hogy mi hozza őket ide azon kívül, hogy itt olcsóbban lehet élni, többet ér a nyugdíj. Ugyanakkor vannak olyan külföldiek is, akik még dolgoznak, és az egész családdal Magyarországra költöznek, sok esetben falvakba. Ők a nyugodt és biztonságos életet értékelik, hogy a gyerek nyugodtan elmehet egyedül az iskolába, hogy esténként nem kell félni az asszonynak végigmenni a falu utcáján, senki sem bántja. Van, aki megélhetési lehetőséget talál kis szálloda működtetésével, vagy régi álmát teljesíti, és vett egy darab földet, amit megművel. Tehát különféle motivációk hozzák ide a nyugatiakat. Most három családot látogattunk meg Nagybörzsönyben, ahol nagyon szívélyesen fogadtak bennünket. 

Barcsik Zoltán nagybörzsönyi evangélikus lelkész és Lange Edith, a helyi holland közösség szóvivője segítségével jutottunk el Slob Dick és Ineke otthonába, és beszélgetőtársunk volt még Van der Lee Gerard és Anita, akik szintén Nagybörzsöny polgárai lettek az utóbbi években. Tharan-Trieb Marianne flamand tolmács segítségével társalogtunk a holland honfitársainkkal, akiknek csak akkor kellett segíteni, amikor valamely bonyolultabb kérdést jártuk körbe, alapvetően remekül megértettük egymást magyar nyelven is. A tegeződést holland barátaink választották. 

***

Egy felújított, hagyományos, magyar parasztházban fogadnak, a szobát búbos kemence fűti. A gerenda mennyezetes szoba berendezése illik a ház szerkezetéhez, jellegéhez. A régi paraszti élet edényei, bútorai teszik lakályossá, otthonossá a teret. A tárgyak magyar és holland népi, használati eszközök, stílusukban jól megférnek egymással, mint a lakók holland és magyar lelke.

– Mi vezetett Benneteket hazánkba?

Gerard: Több, mint tizenöt évvel ezelőtt jöttünk Magyarországra először nővéremmel, aki férjével együtt életformát szeretett volna váltani, és házat keresett. Segítettünk a költözésben, a ház felújításában. Már akkor megtetszett nekünk a falu, a környék, de leginkább az emberek, és később mi is vettünk itt egy házat, lassan felújítottuk, és már több mint három éve, hogy eladtuk hollandiai otthonunkat, és immár itt lakunk állandóan. Két felnőtt gyermekünk maradt Hollandiában saját családjukkal. Egyébként holland állampolgárok maradtunk, Hollandia nem ismeri a kettős állampolgárságot.

– Mi tetszik a magyarokban?

Gerard: Általában mindenki kedves, segítőkész, barátságos, kedélyes. Valamikor a holland falu is ilyen volt, de mára sajnos megváltozott. Itt szabadabbnak érezzük magunkat, nem érezzük a kötöttségeket, a társadalmi elvárásokat. Úgy gondoljuk, hogy ez a magyarok között is így van, nem azért, mert külföldiek vagyunk.

Edith: Én 96-ban jöttem a szüleimmel és családommal, férjemmel és hároméves kisfiammal. Mi is eladtuk a házunkat Hollandiában, és itt telepedtünk le. A kisfiam itt járt óvodába, iskolába, Budapesten egyetemre, magyar lányt vett feleségül, ők a fővárosban élnek. Ő sem menne vissza Hollandiába, Magyarország lett a hazája, mint nekem is. A férjem sajnos meghalt 2004-ben, nincs semmi már, ami Hollandiához kötne.

Ineke: Edithen keresztül kerültünk a faluba, így nem volt mindenki idegen. Bár négy gyerekünk és számos unokánk maradtak Hollandiában, nem vagyunk magányosak, vannak magyar barátaink, úgy érezzük, hogy a közösség befogadott bennünket. Járunk a helyi templomba, és magyarul énekelünk is a kórusban. Még nem vagyunk nyugdíjasok, de azért nem töltjük az időnket haszontalanul, vállalunk karitatív munkát. Nemcsak mi vagyunk „új hazánk” hasznára, mi is gazdagabbak leszünk a hasznos elfoglaltság által.

Gerard: Jól megfontolva készültünk az áttelepedésre, például 2005-től, még Hollandiában egy magyar hölgytől éveken át tanultunk magyarul. Természetesen, amióta itt élünk, sokat javult a nyelvtudásunk, mert itt senki nem beszél hollandul, így rászorulunk arra, hogy minél jobban beszéljünk. Hívők vagyunk, az evangélikus templomba járunk. Fontosnak tartjuk, hogy a gyülekezethez tartozzunk, részt veszünk a szertartásokon, programokon, mint ahogy részt veszünk a falu életében is, nemzeti ünnepeken, keresztény ünnepeken együtt vagyunk.

– Úgy tudjuk, a Bakonyban nagyobb holland közösség él, de a szomszédos Perőcsényben is. Általában külföldön mindenki keresi a maga nemzettársait, „sorstársait”. Ti tartjátok a kapcsolatot hazátok itt élő fiaival?

Ineke: Igen, ennél sokkal több helyen is élnek holland családok, azonban ritkán találkozunk honfitársainkkal, inkább magyarok között szeretünk lenni. Ideköltöztünk, itt az otthonunk, találtunk egy kedves közösséget, jól érezzük magunkat köreikben.

– Megható, hogy bár Hollandiában is sokat szenvedtek a háború alatt, mégis sok gyereket elvittek több hónapra, hogy egy kicsit kárpótolják őket a nélkülözésekért. Akkor Magyarországon még nagyobb volt a nyomor, az én nagybátyám is kinn volt Hollandiában a Gyermekmentő Szolgálat szervezésében, szép emlékekkel tért haza. Ezért a családunk mindig úgy gondolt a holland népre, mint segítőkész, jó emberekre. Később részt vettem mentálhigiénés képzésben, ahol holland szakemberek képeztek bennünket, sokat köszönhetek nekik is. A Duna menti bicikli utat a 90-es években holland segítséggel építették, ezért nevezik Beatrix sétánynak. Hány holland család él Nagybörzsönyben?

Ineke: A mi három családunkon kívül két család állandóan és még három család nyaralót tart fenn itt a faluban.

Vasárnap: Mi elszigeteltek vagyunk Európában, nagyon meglepő, hogy ilyen nagy számban költöznek hozzánk ilyen távolról, mint Hollandia. Eddig sajnos azt szoktuk meg, hogy a mieink mentek külföldre, ott csináltak karriert, kifelé vándorlás volt. Most egy fordított folyamatnak vagyunk tanúi, ez egy új jelenség. Ahogy Spanyolországban is tudunk egy faluról, ahol csupa belga él, mert ott a nyugdíjuk feléből kijönnek. Itt is nyilván anyagilag jobban járnak. Milyen területen dolgoztatok Hollandiában?

Gerard: Tanár az eredeti hivatásom, iskolaigazgató is voltam, pénzügyekkel is foglalkoztam, a feleségem ápolónő volt egy hospice-ban. Mivel szerette ezt a nehéz, emberpróbáló hivatást, a haldoklókat végigkísérni, felkészíteni az eltávozásra, itt is megtalálta a lélekemelő feladatot: önkéntes munkát vállalunk hetente egyszer egy fogyatékos otthonban a környéken, Ipolytölgyesen.

Ineke: Magánóvodát tartottam fenn, férjem orgonaépítőként kezdte a pályát, aztán szociális területen dolgozott. Mi is végzünk karitatív munkát, bejárunk egy holland segélyszervezeten keresztül Budapestre, egy hajléktalan szállón segítünk, ételt osztunk, kávét, teát főzünk, sokszor 60-80 embert látunk el, de most vasárnap 180 fő volt a szállón. Felruházzuk őket, ételt kapnak.

– Meg tudjátok már fogalmazni, hogy mi a különbség a magyar és a holland falu között?

Gerard: Laktunk faluban, kisvárosban, nagyvárosban. Itt csak a falusi életmódot ismerjük. Úgy látjuk, hogy már a holland falu is úgy él, mint a nagyváros, feladatok, kötelességek, elvárások mentén. Itt nyugodtabb az élet, nagyobb az egyéni szabadságunk, nem köt megfelelési kényszer, még órát sem hordunk. Ha ma nem, akkor holnap is meg lehet csinálni valamit. Hollandiában az emberek, a szomszédok jobban figyelik a másikat, ki, milyen ruhában jár, milyen autóval jár, milyen a lakása, mikor vesz új autót, mindig nagyobb ház kell. Nyomás volt rajtunk, valami megfelelési kényszer, amire automatikusan beáll mindenki. Tán egész nyugaton ez van, Belgium is hasonló, más tapasztalatunk nincs. Itt egészen más! Ott a pénz fontosabb, mint az élet!

– Mit szóltak a gyerekeitek, hogy ide jöttök?

Anita: Megvártuk, míg felnőnek, aztán elköltöztünk. Mi gyakrabban megyünk, évente négyszer-ötször visszamegyünk, ők sokkal ritkábban jönnek. Nehéz, hogy a két unokát ritkán látjuk. Inekééknek a négy gyerektől hét unokájuk van, természetesen nagyon hiányoznak. Nehezen fogadták el a döntésünket, természetesen nem örültek, hogy ilyen távol kerültünk.

– Milyen lelki, mentalitásbeli különbségeket láttok a két nép között?

Edith: Nehéz erre válaszolni. Az emberek nyitottabbak, szánnak egymásra időt, amikor gond van, igyekeznek megoldani. Több a kölcsönösség. Egy példát mondok erre. Egyik alkalommal december 24-én, délután érkeztünk. Nálatok sokkal nagyobb ünnep a szenteste, mint nálunk, ezért is vagyunk meghatva a történeten. Sajnos éppen elromlott a bojlerünk, de a közösségnek és a segítőkészségnek hála, még aznap este két szerelő érkezett és megjavította. Ez Hollandiában nem fordult volna elő.

– Mit nem szerettek bennünk?

Slob: Nem mindig könnyű, hogy ugyan megígérnek valamit, aztán várhatunk, nem történik semmi. De nagyon szeretjük, hogy az emberek alapvetően segítőkészek, különösen ebben a kis faluban, mert mi csak ezt ismerjük. Biztos, hogy a nagyvárosban a magyarok között is más a mentalitás, de itt a faluban csak a jót tapasztaljuk.

– Nem hiányoznak a nagyváros lehetőségei?

Edith: Szeretünk egy napra Budapestre látogatni, de nagyon szeretünk hazajönni a faluba. Budapest gyönyörű, a fiam már teljesen magyar lett magyar feleség mellett, de én nem szeretnék a fővárosban élni. Itt érezzük magunkat itthon.

– Magyarországon egy emberi kapcsolatokban gazdagabb, érzelmileg kiegyensúlyozottabb világot találtatok?

Gerard: Hollandiában a szüleim idejében még így volt, de ma már ez eltűnt. Igen, valóban, itt ezt a békét megtaláltuk. Otthon mind kevesebb a hit, fontosabb a pénz, sokan a templomban csak díszletet látnak, a formalitásnál maradnak. Nyugat utat tévesztett, nem tudjuk, milyen lesz a jövő. A gyerekeknek mindent megengednek, nem lehet már fegyelmezni őket. Kérdés, hogy a saját gyerekeiket is így fogják-e nevelni? Sokan nem látnak, nem gondolkodnak azon, hogy mi fontos. A keresztény hit is sokkal élőbb itt, mint Hollandiában és általában Nyugaton. Mi itt örömmel kapcsolódunk be az evangélikus közösség életébe. A lelkész minden vasárnap írásban adja ide nekünk a prédikációt, mert olvasni könnyebb magyarul, mint hallásból megérteni. Igyekszünk beilleszkedni. Mi már itt vagyunk otthon, ide is fogunk temetkezni. Amikor a múltkor Hollandiába mentünk, kérdezte a szomszéd, hogy hazamentek? Nem, válaszoltam, ha majd visszajövünk, akkor fogunk hazajönni.

A nagybörzsönyi holland család otthona