Metálvilla: tudatlanul is a sátánt istenítjük
Az ördögvilla
Ördögvilla – vagy a zenei műfaj okán – metálvilla elnevezéssel illetik azt a kézjelet, amikor a mutató- és a kisujjunkat egymással párhuzamosan felmutatjuk, míg a középső és a gyűrűsujjat a tenyerünkbe hajtjuk, a hüvelykujjunkat pedig rájuk szorítva vagy akár oldalirányban kihajlítva hagyjuk.
Az okkultizmusban a két kinyújtott ujjat a sátán felfelé ágaskodó szarvainak tulajdonítják. Akik a jelet használják, a környezetüknek azt üzenik, hogy az ördögi erők alá rendelik magukat. Tisztelegnek a bukott angyal sikerei előtt, maguk is földi profitért ácsingóznak, amelynek legfőbb tétje az örök élet elvesztése.
Az első „jelelők”
A sátánista jelet szélesebb körben először állítólag Ronnie James Dio énekes terjesztette el. Az előadó kezdetben nem kívánt az ördögi energiákkal kacérkodni. Szakmai féltékenységből és büszkeségből Ozzy Osbourne elhíresülten sátánimádó énekes életet jelképező viktória kézjelére – egyfajta ellenpontként – az ördögvillához nyúlt.
„Ozzy mindig békejeleket mutogatott a színpadról, és az első egy-két hónapban, miközben vadul kiabálta a közönség, hogy Ozzy-Ozzy, csakis békejeleket láttam odalentről. Erre akartam valamifajta választ adni” – nyilatkozta Dio. Ez a válaszadás és egyéniségféltés talán túlságosan is eredményesre sikerült.
Mindkét előadó megfordult a Black Sabbath zenekarban. Dio neve sem Isten olasz alakjára utal, hanem egy maffiavezér nevének rövidítéséből származik. Beszédes: Ronnie James tragikus halála után pontosan hatszázhatvanhat emléktárgyat árvereztek az előadótól, amely szám a sátán bibliai jelzésének felel meg.
Mások szerint a sátánista Coven zenekarhoz valószínűbben köthető a metálvilla első tudatos használat. A sötét erőkkel történő cimborálás természetesen itt is tetten érhető. A Witchcraft Destroys Minds & Reaps Souls című albumuk belső borítóján látható az ominózus kézmozdulat, fekete misét kísérő elemként, 1969-ben.
Az ördögszarv egyértelműen a sátánista összefüggések jele lett. A metálrajongók nagy többsége mégsem tud vagy fittyet hányva elvonatkoztatni az eredeti, pokoli összefüggésektől. Lucifer arca sminket kapott.
A hazugság fejedelme elérte, hogy a szeretet, az elfogadás, a mindenkit „szőröstül-bőröstül” elfogadás jelképe legyen a metálvilla. Meghódította a médiát, a választási kampánybeszédek trendi kézmozdulatává vált – különösképpen a liberális, az „így is lehetek keresztény” felfogásúak táborában. 
Maga Dio is úgy nyilatkozott, hogy ezt a jelet az olasz, katolikus nagymamájától tanulta. A „Malocchio”, a gonosz szem elűzésére, távoltartására szolgáló jel volt. Az énekes szerint tehát nem az ördög jeléről van szó. Lehet azt használni megszokásból, de szellemi értelemben is. A Black Sabbath-ban ő az utóbbi jelentéssel akarta megtölteni. Ennek révén a rock szimbóluma lett a kézjel.
Az énekes magyarázata részben elfogadható, ám ha belegondolunk, mégsem ad kielégítő választ. A mindent látó szem ugyanis szintén a sátánra utaló szimbólum, aki Isten mindenhatóságát igyekszik kopírozni. Mivel Isten mindenhol jelen van, következésképp mindenről tud, ezért a sátánisták számára evidens, hogy az is tudjon mindenről, akinek ők alávetették magukat. Az új világrend keretein belül szimbolikusan jelzik, hogy mindenről tudni akarnak, és mindent szemmel akarnak tartani. Ez a kép rémisztően villantja fel a tech-óriások szemünk előtt zajló tevékenységét.
Ronnie James Dio a saját bevallása szerint Jézust nagy prófétának tartotta, de nem többnek, mint egynek a többi közül. A római katolikus szellemi háttérrel induló előadó végül semmit sem tudott kezdeni az egyház által őrzött hit tanaival. Kritizálta a fogamzásgátlás-ellenes hozzáállást. A kereszt pedig teljesen értelmezhetetlen őrültség volt az ő olvasatában.
A metál és a rock hatása az egyházban
Egyesek úgy vélik, hogy az egyház berkeiben is tömeges pusztítást végzett a rockzene. Ennek tulajdonítják a hitetlenség egyre szélesebb körű elterjedését is. Mégis sokkal valóságosabb szemlélet, hogy a keresztény könnyűzenei előadók mindössze visszaveszik a sátán szolgálatába állított zenei stílust, hogy azzal továbbra is Istent dicsőítsék. A zene eredeti, magasztos feladatától elhajló köznyelvet eredményesen tisztítják meg dekadens, istenellenes és pogány vonatkozásaitól.
Mennyivel szebb lehetne, ha az őszinteségéről és az erejéről elhíresült rock és metál a mindenható Isten nagyságáról írna zenei költeményeket.
És minden bizonnyal ugyanúgy vissza kell foglalni a sátánisták által ellopott és elhazudott megváltói keresztet, amely a hazugság fejedelme végérvényes vereségének jele. A szellemi küzdelem tehát zajlik. A zenében is. Nekünk kell eldöntenünk, hogy a győztes oldalára állunk vagy a könnyen elérhető, e világi sikereket felkínáló vesztesére…
Gável András
