Szentesi Zöldi László a Vasárnapnak: Isten létében soha egyetlen percig sem kételkedtem

– Sokáig állandó szereplője voltál a különféle politikai műsoroknak, egy ideje azonban már nem láthatunk a tévéképernyőkön. Mi ennek az oka?

– Azért nem szerepelek a televízióban, illetve azért vállalok jóval kevesebb előadást, mint korábban, mert már majdnem harminc éve vagyok a politikai sajtóban, és ha lehet ilyet mondani, egy kicsit besokalltam.

Tavaly lettem ötvenéves, amely korforduló is volt az életemben. Azt a kérdést tettem föl magamnak, hogy szeretnék-e még harminc évig reggeltől estig, professzionális módon belpolitikával foglalkozni.

A válaszom határozott nem volt, ugyanis számtalan olyan területe van az életnek, amely jobban érdekel, de korábban kevesebb időm jutott rá – többek között éppen a tévészereplések miatt.

Azonban nem tudnám és nem is akarom megtagadni magam, reggelente ugyanúgy hírekkel indítom a napot, ugyanúgy benne vagyok a politikai körforgásban a kapcsolatrendszerem és a munkám által.

– 2018 karácsonya előtt volt egy meglehetősen „érdekes” interjúd Jakab Péterrel a Hír TV-ben. A Jobbik elnöke „Ez a tévé hazudik” feliratú pólóban jelent meg a stúdióban, sőt még a zakóját is eldobta. Ez az élmény is közrejátszott abban, hogy már nem vállalsz televíziós szerepléseket?

– Közvetlenül nem függött össze a döntésem a Jakab-interjúval, de biztos vagyok benne, hogy valahol beépült a tudásomba. Az én olvasatomban ez úgy nézett ki, hogy egy politikus lement kutyába, és magával rántotta a műsorvezetőt is – amit egyébként már az adásban is szóvá tettem.

Jakab Péternek lehet, hogy kellemes ez a szituáció – sőt azóta úgy látom, hogy tovább is fejlődött ezen a területen –, de nekem nem. Hogy az aktualitásokra is reflektáljak:

nem tudom, hogy a parizerevés után mi következik, talán kikiáltja Miskolcon a Melósok Free Köztársaságát, ki tudja?

Nem akarom megbántani az elnök urat, de azért én nem ezen a szinten állok.

Az interjú utóélete is érdekes volt, mert bár annyira színvonaltalan és alantas meccset játszottunk, amit lehetetlen lett volna megnyerni, a kormánypárti nézők engem, a jobbikosok pedig Jakab Pétert kiáltották ki győztesnek. Egyetlen televíziós műsorvezetőnek és politikusnak sem kívánok hasonló győzelmet vagy vereséget.

– Szakmailag fel lehet készülni egy ilyen adásra?

– Tudtam, hogy Jakab Péter el fogja dobni a zakóját, ha erre vagy kíváncsi. A felvétel előtt ugyanis meglehetősen meghunyászkodva álldogált a kamera mellett, és már akkor kikandikált a pólója. Ráadásul Velkovics Vilivel is hasonló dolgot játszott el néhány héttel korábban, úgyhogy biztos voltam benne, hogy készül valamire.

Elsőként a Vasárnap.hu olvasóinak azonban elárulom, hogy Jakab Péter az adás után békésen kezet nyújtott, tehát valójában nem volt más ez az egész, mint merő színjáték.

A politikai cirkusznak és önminősítő börzének egy olyan kis fejezete volt, ahol egy egyébként nyilvánvalóan művelt, tanult, de ugyanakkor szerepzavaros ember a sajátjainak előadott egy meglehetősen alacsony színvonalú show-műsort.

A gond viszont az, hogy én egyáltalán nem ilyen vagyok. Legyen szó akár élő adásról vagy baráti beszélgetésről, mindig igyekszem magamat adni. Talán ezért sem lettem politikus.

– Valóban nem vagy politikus, úgyhogy tabuk nélkül beszélgethetünk többek között a valláshoz fűződő viszonyodról is. Egy korábbi interjúban elmondtad, hogy református vagy. Gyakorlod a vallásodat?

– Azt gondolom, hogy az embernek a vallásgyakorlása és az Istenhez fűződő viszonya csak szerencsés esetben esik egybe. Itt arra célzok, és ezt a Biblia is megerősíti, hogy a megtérés és a hit minden embernek saját utat jelent. Van, akit úgy szólít meg az Isten, mint Sault, aki a damaszkuszi úton Pállá lett; és van, akit nagy bajban és szükségletben, mint Paul Verlaine-t, aki börtönében fogadta el a krisztusi igazságot és az Anyaszentegyházat.

Ami engem illet, én valószínűleg olyan ember vagyok, aki egész életében keresi a hitét, de olyan nagy vargabetűket azért nem tesz.

A kérdésedre válaszolva, az, hogy miben hiszek, az merőben személyes ügy, de azt tudom mondani, hogy

Isten létében, Isten valóságában soha egyetlen percig sem kételkedtem.

Azonban ennek a tudatformái az életemben erősen változóban vannak, mostanában úgy fogalmaznék, hogy hívő ember vagyok, aki a kereszténységet inkább védi, mint naponta megéli.

– Értelmezhető Európa a kereszténység nélkül?

– Semmiképpen sem. Az, hogy a kereszténység és Európa egylényegű, ténykérdés. Ezt még az ateisták, a másként gondolkodók, a nem keresztények is elismerik. Annál is inkább, mert valósággal szakértői a témának. Már nagyjából háromszáz éves munkájuk van abban, hogy letaszítsák a trónról a kereszténységet. A fő célpont természetesen a római katolikus egyház, de ahogy látom, mára minden keresztény felekezet az ellenségükké vált.

Először az egyházak társadalmi szerepvállalását korlátozták, most már azonban az egyéni hit megélésének különböző formái is veszélybe kerültek – gondoljunk például a franciaországi eseményekre, ahol előfordulhatott, hogy egy gyülekezet tagjainak kellett a saját templomukat megvédeni.

Úgy gondolom, igaz a gyakran idézett mondás, miszerint Európában az is keresztény, aki nem az.

Tudniillik a keresztény etika, a keresztény gondolkodás és a keresztény örökség szerint éljük a mindennapjainkat, és még azok is nagyjából betartják a tízparancsolatot, akik talán nem is akarják betartani azt. A zsigereinkben hordozzuk ezt a kétezer éves örökséget.

– A zsigereinkben hordozott örökség ellenére azt tapasztaljuk, hogy visszaszorulóban van a kereszténység az öreg kontinensen. Hogy látod a Krisztus-hívők jövőjét Európában?

– Erről református atyánkfiai azt szokták mondani – és ezt nyilván a katolikus testvérek is elismerik –, hogy Európa missziós terület lett. S akkor azt hiszem, ezzel mindent elmondtam.

Végleg le kell számolnunk azzal az illúzióval, hogy mondjuk Spanyolországra, vagy Franciaországra úgy tekintsünk, mint nagy katolikus államokra. De említhetném Írországot is, ahol elhízott tini lányok ünnepelték az utcán, hogy megkapták a jogot a saját magzataik meggyilkolására.

Ezeket az axiómákat ki kell irtani az életünkből. A valóság az, hogy a kereszténység súlypontja már régen a harmadik világban van. Elsősorban Latin-Amerika és Afrika, valamint Ázsiai egyes részei jelentik a kereszténység utánpótlását.

A változás a római katolikus egyházon belüli átrendeződésekből is látszik:

egyre inkább előtérbe kerülnek azok az érdekcsoportok, amelyek nem európai nézőpontból közelítenek az egyetemes kereszténység kérdéséhez.

Hogy mást ne mondjak, a Latin-Amerikából származó Ferenc pápa is közéjük tartozik.

Mindeközben Európában sajnos szinte teljesen kiüresedett és drasztikusan visszaszorult a kereszténység. Gyakorlatilag ott tartunk, hogy egy nagyobb, a fiatalok tömegeit megszólító reformmozgalom nélkül soha nem látott mélységekbe fog zuhanni az egyház.

– A jobboldalon meglehetősen kétes a reformáció megítélése, sokak szerint Luther és Kálvin munkássága is hozzájárult ahhoz a folyamathoz, amely lépésről-lépésre deszakralizálta Európát. Te összességében pozitív vagy negatív jelenségnek tartod a reformációt?   

– Azt gondolom, hogy ez a vita rendkívül káros. Irigylem azokat az embereket, akiknek az a legnagyobb problémájuk, hogy hívő katolikusként felhánytorgassák a protestánsoknak, hogy az őseik ötszáz évvel ezelőtt kisiklatták a kereszténységet. De ugyanígy irigylem azokat a protestánsokat is, akik meg állandóan azzal vannak elfoglalva, hogy két szentséget tartanak számon, miközben a katolikusok hetet.

Ezek nemcsak korszerűtlen, hanem teljesen értelmetlen viták is, mert jórészt liturgiai és teológiai alapvetések körül forognak.

De ha már rákérdeztél, elmondom a magánvéleményemet.

Szerintem a katolikus egyház a szakralitás hordozója.

Egy katolikus ember számára az oltáriszentség, az átlényegülés csodája maga a megélt szakralitás. Ebből a szempontból a katolikusoknak egy kicsit könnyebb dolguk van, mert a hitük egyúttal tapasztalat is. Ha elfogadják, hogy az oltáriszentség az, ami, és amikor magukhoz veszik, akkor Krisztus testét veszik magukhoz, akkor közvetlenül élik meg a vallásos érzületet, ami az emberiség legősibb, közös tudásából táplálkozik.

Ez tehát a katolikusok felé billentené a mérleg nyelvét, a protestantizmus azonban szilárdabban áll a világban. A protestáns ember abban jó, ami a szakralitáson túli térben nyílik meg: a hétköznapokban, a munkában, a családi életben.

Ha azt nézzük, hogy az elmúlt háromszáz évben a protestánsok jócskán kisebbségben voltak Magyarországon, és mégis a hazai közgondolkodás, a nemzeti kultúra, irodalom, tudomány megkerülhetetlen szellemi csúcsteljesítményei kötődnek hozzájuk ebben az országban, akkor azért mégsem annyira egyértelmű a helyzet.

Úgy gondolom egyébként, hogy nekünk jó is meg rossz is, hogy egyszerre vagyunk nagy katolikus és nagy protestáns ország, de ezt a vitát be kellene fejezni. Luxusnak és meddőnek tartom ezt a disputát.

Az összes kereszténynek, még a karizmatikus egyházak közül is azoknak, akik nem teljesen eszementek, össze kell fogniuk, ugyanis közös a veszélyhelyzet, közös a fenyegetettség.

– 2020-ban te kaptad meg a Lovas István-sajtódíjat, ezzel Szakács Árpád után a második újságíró lettél, aki részesült ebben az elismerésben. Az átadóünnepségre a járványhelyzet miatt egyelőre nem kerülhetett sor, az egy évvel korábbi eseményen azonban te is beszédet mondtál, amiben kitértél arra is, hogy hiába van 2010 óta nemzeti kormányzás, a várva-várt kultúrpolitikai fordulat eleddig elmaradt. A beszéded elmondása óta eltelt másfél év, változott valamit a helyzet a kultúra területén?

– Ha a kiindulópontot nézzük, amiért Szakács Árpád annak idején elkezdte írni a Kinek a kulturális diktatúrája? című cikksorozatát, akkor azt kell, hogy mondjam, semmi sem változott, ezek a problémák továbbra is fennállnak.

Azonban időközben közelebb kerültünk a választásokhoz, és a helyzet az, hogy miközben a kultúrpolitika terén a kormánynak bőven lenne tennivalója, és továbbra is vannak megmagyarázhatatlan helyzetek, eközben egy olyan sorsdöntő szavazás előtt állunk, ahol a jelenlegi hatalom összteljesítményét kell megítélnünk.

Nem tartanám méltányosnak, hogy egy-két terület miatt elégtelent adjunk a kormánynak úgy, hogy eközben a nemzetpolitikától a gazdaság fellendítésén át Budapest újjáépítéséig és a családpolitikáig rengeteg jó intézkedés fűződik a nevéhez.

Minden fogyatékosságával, gyarlóságával együtt ez a kormány a legjobb 1990 óta,

és én ezt a magam részéről honorálni is fogom a következő évi választáson azzal, hogy ismét a Fidesz-KNDP mellé teszem az ikszet a szavazólapon.

Egyébként sincs alternatívája ennek a pártszövetségnek, és nincsen alternatívája Orbán Viktornak sem, aki a XX. század egyik kimagasló, ha nem a legkimagaslóbb magyar politikusa.

– Ugyancsak a 2019-es Lovas István-sajtódíj átadásán idézted Móricz Zsigmondot, aki azt mondta, „Hagyd a politikát, építkezz!”. Ez neked is ars poeticád lett, és ezért is léptél egyet hátra a közéletben?

– Jó lenne, ha a nap nem 24 órából, hanem 48 órából állna, mert akkor már lenne két új regényem. De a tréfát félretéve, abszolút komolyan gondolom, hogy az egyik legnagyobb rákfenéje a nemzeti oldalnak, hogy állandóan belemegy ezekbe a sorsdöntőnek tűnő, de valójában meddő vitákba.

Őszintén azt hiszem, hogy semmi értelme a párbeszédnek a túloldallal. Tudom, hogy a saját táborunkon belül is vannak, akik ezt másképp gondolják, és engem árokásónak tartanak, de legyünk már őszinték: mi értelme van vitázni egy budapesti liberálissal? Ő azt mondja, hogy a zsiráf szép állat, én meg azt mondom, hogy rút. Egészen biztos, hogy egy százas skálán 96 dologban nem értünk egyet. Még a kedvenc focicsapatunk sem ugyanaz, és az általa istenített színházi előadásokat én nagy ívben elkerülöm.

Olyan antagonizmusokról van tehát szó, amik miatt semmi értelme a párbeszédnek.

Ezeket a vitákat leginkább olyan értelmiségiek kezdeményezik, akik az önszeretetnek egy olyan fokán állnak, hogy állandóan legyezgetni kell a hiúságukat.

Bemennek a stúdiókba, leülnek egymással szemben, és végeláthatatlan, teljesen meddő párbeszédet folytatnak. Majd pedig elvárják, hogy a közvélemény humánus lénynek tekintse őket, csak mert leültek vitatkozni a nácival, vagy éppen a hazaáruló liberálissal.

Ilyen értelemben idéztem Móricz Zsigmondot, és most is fenntartom, hogy nagyon sokunknak – magamat is beleértve – hátra kell lépnünk egyet, hogy értelmes, komoly dolgokkal foglalkozhassunk.

Ugyanakkor ez nem azt jelenti, hogy elítélem azokat a barátaimat, akik részt vesznek ilyen műsorokban, most csak egy egyéni számvetést ismertettem.

– A Lovas István-sajtódíjtól jutottunk el idáig, de úgy gondolom, a névadó érdemel annyi tiszteletet, hogy róla is beszéljünk. Ráadásul hozzá hasonlóan sokáig te is külpolitikai pályán mozogtál. Mikor ismerkedtetek meg?

– Pistával én már 1993-ban megismerkedtem, a Panorámánál dolgoztam, éppen vágtam egy anyagomat, amikor Chrudinák Alajos beküldte hozzánk, hogy ismerkedjen meg a munkafolyamatokkal. Ali ugyanis akkoriban televízióst akart faragni Lovas Istvánból. Én is zöldfülű voltam, ő is.

Már az első találkozásunkkor szóba jött a rockzene, Pista megkérdezte, tudom-e, hogy mit jelent az AC/DC a szlengben. Mondtam, hogy persze, hogy tudom: azt jelenti, hogy biszexuális, Ausztráliában ezt minden utcaseprő tudja. Emlékszem, nagyot nézett, hogy egy ilyen fiatal gyerek, mint én, honnan ismeri a szlenget. Akkor még nem tudta, hogy én már 12 éves koromban nagy rajongója voltam az AC/DC-nek.

Ez volt az első alkalom, de aztán később is nagyon sokszor találkozott a pályánk. Együtt jártunk fórumokra, különböző gyűlésekre gyakorlatilag az egész ország területén. Pista fantasztikus ember volt, imádott száguldani, körülbelül 240-el a belső sávban. Aki egyszer mellette ült, legközelebb mindig vonattal utazott.

Az meg már nem vicces, hogy végül nem ez, hanem a nagy szíve vitte el. Sms-ben értesültem a hírről, és szinte levegőt sem kaptam. Nagyon megérintett a távozása.

– Hogy látod Lovas István jelentőségét a jobboldali médiában? Lehet pótolni azt a tevékenységet, amit ő kifejtett?

– Pista több volt, mint újságíró, jó értelemben véve egy igazi jelenség volt. Szívósan, mint a hörcsög kapaszkodott a témáiba. Ha valamire rárepült, akkor azt nem engedte el. Nagyon tiszteletreméltó, hogy a szokásos magyar linkséggel ellentétben Pista pontos, precíz, megbízható ember volt. Mindig leadta időben a cikkeit, mindig bejött a stúdióba. Árgus szemekkel vizslatta nemcsak az ellenség, vagy az ellenfél hídfőállásait, hanem azt is, hogy a mi tüzéreink miért nem találják el a célt.

Ő volt az első olyan jobboldali újságíró Magyarországon, aki nyugat-európai sztenderdeket fordított vissza az ellentáborra, aki szellemileg, nyelvtudásban, tájékozottságban és kapcsolatrendszerben egyenértékű volt a baloldali újságírókkal.

Ő írt először a kettős mércéről, neki köszönhetjük azt is, hogy részletes tudásunk van a világ népirtásairól.

Akkoriban, a ’90-es években a mieink között még az is ritka volt, hogy valaki legalább egy idegen nyelven meg tudjon szólalni. Lovas nem ilyen volt, azt hiszem, öt nyelven beszélt. Emlékszem, egyszer eljutott hozzá az egyik MSZP-s politikus angol nyelven írt levele, amely tele volt helyesírási, fogalmazási és nyelvtani hibákkal. Pista kijavította a hibákat, és gyakorlatilag közröhej tárgyává tette a hölgyet, mindenki arról beszélt, hogy milyen pocsék angolsággal írta meg a levelet.

A belvárosi szalonok népe természetesen vért hányt, hogy Lovas István átírta helyes angolságra egy közülük való politikus levelét. Akkoriban angolul csak olyanok beszélhettek, akik a főváros Pozsonyi úttól Wesselényi utcáig terjedő részén laktak.

Olyan nem volt – és most már magamra utalok –, hogy egy vidéki születésű ember a világ 35 országában járt, vagy ugyanolyan iskolákat végzett, mint ők, és úgy tízszer annyi az élettapasztalata, mint nekik.

Vidékiként csak büdös bunkó lehettél. Nyilván az vagy ma is a szemükben, nem mintha ennek bármiféle jelentősége lenne.

Mindig kacagtunk és nagyon mókás volt, hogy Lovassal nem tudtak ilyen szempontból mit kezdeni, mert alapvetően mindent jobban tudott náluk.

– Amiről beszélsz, az gyakorlatilag a népi-urbánus ellentét, amit a mai napig sem sikerült meghaladni. Hogy csak egy példát hozzak a közelmúltból, a Vasárnap.hu írta meg elsőként, hogy Havas Henrik és Pörzse Sándor a jobbikos N1TV-ben butázták és parasztozták a magyarokat, akik szerintük „gyűlölik a valóban világváros Budapestet”. Havas egy másik műsorban ráadásul személy szerint neked is beszólt, azt mondta, ha te újságíró vagy, akkor ő nem tudja, mi. De a rendszerváltás óta volt itt már mucsaizás, genetikailag alávalózás, sőt Landeszmann György rabbitól azt is megtudhattuk, hogy ha a magyar kultúrából kivesszük a zsidó elemeket, akkor csak a fütyülős barack és a bőgatya marad. Mit gondolsz? Valaha véget ér a népi-urbánus vita?

– Biztos, hogy muszáj nekem Havas Henrikről beszélnem? Csak azért kérdezem, mert nekem róla csak ilyesmi jut eszembe: állampárti megbízások; plágium; Forró Tamás barátja és műsorvezetőtársa; zaklatási ügy; vállalhatatlan ciklámen, zöld és sárga zakók a televíziózás hőskorában.

Nagyjából így áll össze bennem a magyar újságírás Mekk Elekje. Az megnyugtat mindenesetre, hogy Juszt Lászlóval együtt még ő is aktív. Szerintem nagyon jó helyen van, végre azt csinálja, amire a képességei alapján predesztinálva van: néhány dühöngő munkásőrnek és pár fejlődési rendellenességben szenvedő jobbikosnak dühöng valami nóném podcastban.

Persze, a magyar alantas, bunkó, tahó meg paraszt, de szerencsére Budapest nem az, mert Budapest termelte ki többek között Havas Henriket.

A népi-urbánus szembenállásról az a véleményem, hogy hasonlóan a katolikus-protestáns ellentéthez, ez is szerencsétlen vita, aminek az elemzésére külön interjút lehetne szentelni.

Ez is kultúrharc tulajdonképpen. Egészen addig itt fog velünk maradni, amíg tétje lesz a magyar közgondolkodás, a magyar nyelv, a magyar politika, a magyar közélet feletti hatalomnak. Elsősorban az a kérdés fűti ezt a vitát, hogy van-e joga a magyarságnak a saját hazájában nemzeti alapon gondolkodni, vagy kötelezően be kell tagozódnia a nemzetköziségbe, amit mindig kívülről erőltettek, erőltetnek rá erre a nemzetre, immáron 200, vagy ha tágabban vesszük, 400-500 éve.

A népi-urbánus vita jelenlegi állása abban különbözik a ’30-as évekétől, hogy akkor még a magyar parasztság, a polgárság, a szervezett munkásság és más társadalmi csoportok együtt voltak, tömeget képeztek, és mindenfajta ideológiának, így a magyar gondolatnak, a harmadik útnak is létező tömegbázisa lehettek. Időközben atomjaira hullott a társadalom, és a népi-urbánus vitát jórészt az értelmiségi játszótéren vívják tovább homokozólapáttal. Nem ér el a tömegekhez, nem érinti meg őket. Az emberek legkisebb problémája is nagyobb ennél.

A népi-urbánus vita egyébként csak óvatos körülírása annak az ezerszázalékos sorskérdésnek, amiről már beszéltem:

van-e joga a magyarságnak a saját hazájában nemzeti alapon élni, cselekedni, gondolkodni.

Ez nem népi-urbánus és nem paraszt-polgár vita, hanem a jelképrendszerről szól.

Karácsony Sándor mondta azt, hogy magyar az, aki magyar jelképrendszerben gondolkodik. Szerinte a magyarság nem vér vagy faj, hanem lélek kérdése. Így tehát, ha Havas (Rokobauer) Henrik nem magyarnak születik, attól még lehet magyar. De ha valaki önmagát kirekeszti a közösségből azért, mert tizedik nekifutásra sem tudja megírni mondjuk a dominákról szóló riportkötetének az első fogalmazását, és ehhez feltétlenül be kell rántani az egyetemistáit, akkor Rokobauer Henrik, bárminek született is, kívül reked a nemzeten. És fájdalom, az újságírói szakmán is.

Félreértés ne essék, ez az ő problémája, nem a miénk. A magyar nemzet tök jól elvan az ellenségei nélkül is.

– Habár mi nem vagyunk igazi újságírók Rokobauer Henrik szerint, de azért egy kicsit mégiscsak beszéljünk a médiáról, főleg az új jelenségekről. Azt látjuk, hogy kezdenek átalakulni a médiafogyasztási szokások, a fiatalabb generáció nyomtatott lapokat már egyáltalán nem olvas – internetes oldalakon megjelent cikkeket még esetleg –, de ami egyre inkább kezd előtérbe helyeződni, az a videós tartalom. Szerinted a jobboldali média tud alkalmazkodni ezekhez az új kihívásokhoz, meg tudja szólítani a fiatalokat?

– Sajnos nem mondok újat azzal, hogy nagyon rosszul áll a nemzeti oldal ebben a kérdésben, de én úgy látom, hogy a baloldal sem áll túl jól. A fiatalok ugyanis leginkább apolitikusak, alapvetően nem érdekli őket a közélet. Ez önmagában véve nem lenne gond, mert ha visszaemlékszem, 19 éves koromban nekem is más programjaim voltak, mint politikai nagygyűlésekre járni. Ellenben azt látjuk, hogy az elmúlt harminc évben a magyar társadalom egy része rendkívüli módon elbutult – és nem úgy, ahogy Havas Henrik érti, ez nem etnikai vagy lakóhely-specifikus kérdés.

És nem is a szokásos történet, amikor az öregek utálják a fiatalokat, sőt. Szerintem egy ember akkor öregszik meg, amikor azt mondja, hogy minden fiatal hülye, bezzeg a mi korunkban így volt meg úgy volt. Hát, nem. Mi is berúgtunk a klubban, hazafelé felborítottuk a kukákat, elloptuk a tejet, verekedtünk, csajoztunk. Aki ezeket elfelejti, és hajnali három órakor, amikor a fiatalok énekelnek az ablaka alatt, elkezd anyázni, az bűnt követ el az igazság ellen. Vagy menjen le, és bulizzon ő is, vagy legyintsen egyet, forduljon át a másik oldalára, és mondja azt, hogy hát hülyék, persze, hogy hülyék, de én is hülye voltam fiatalon.

Miközben tehát nem arról van szó, hogy a fiatalok hülyék, az öregek pedig bölcsek,

mégis csak az a helyzet, hogy a magyar társadalom egy része nagyon elbutult az elmúlt harminc évben.

Egyetlen példát hadd mondjak: amikor gyerek voltam, és Szentesről átutaztam mondjuk Hódmezővásárhelyre, Szegedre, vagy Csongrádra vonattal, akkor néhány elemis parasztemberek a vonaton olyan foglalatosságokat űztek, amikhez ész kellett és volt értelmük. A nők általában kötöttek és horgoltak, a bütykös ujjú paraszt bácsi pedig keresztrejtvényt fejtett – tudta, hogy mi az adott afrikai folyó neve, hiába élt Bokroson egy tanyán. Ellenben a háromdiplomás budapesti „értelmiségi” ma nem tudja.

Láttam gyerekkoromtól fogva, hogy milyen könyveket olvasnak ezek az emberek, köztük fejkendős paraszt nénik is: Mikszáthot, Jókait, de Steinbecket és Dürrenmattot is.

A magyar parasztság rendkívül nyitott és érdeklődő volt. Tanyai olvasóköröket szerveztek, komoly szellemi életet éltek, művelődtek.

Ez az alap, és ehhez képest, ahol most tartunk, az gyakorlatilag a funkcionális analfabétizmus. Olyan emberek szereznek diplomát, akik nemhogy a mi időnkben, de még a joggal bírált Kádár-korszakban sem rúghattak volna labdába az egyetemen, fél év után kirúgták volna őket.

Egyébként, ha már itt tartunk, az elbutulásnak oka az is, hogy nem olvasunk – és nem csak újságot meg könyvet. Azzal találkozom a Facebook világában, hogy amikor közzéteszek egy kétflekkes bejegyzést, a hozzászólók jelentős része azt írja, hogy ez borzasztó érdekes, de nagyon hosszú, le kéne rövidíteni, és csinálni kellene egy rövid verziót belőle. Azt is írják, hogy túlságosan elvont és intellektuális. Megnéztem a konkrét írást, egy idegen szó van benne, magyarul van szerkesztve mellé- és alárendelő mondatokkal.

A csongrádi tanyáról a paraszt néni 1976-ból megértené, 2021-ben a Facebookon viszont nem értik az emberek.

Ha egy kétflekkes eszmefuttatást nem tudnak értelmezni, akkor mégis hogy várhatjuk el tőlük, hogy mondjuk szépirodalmat olvassanak? És most az egyetemistákról is beszélek.

Visszatérve a fiatalok megszólításához, azt gondolom, hogy a forma lényegtelen, nem az a kérdés, hogy milyen eszközökkel jut el hozzájuk a nemzeti tábor. Ha podcast, podcast. Ha Pesti TV, Pesti TV. Ha Jeszenszky sűrű hahotázás közben téríti a maga politikai hitének a fiatalokat, ám legyen. Legyen továbbá egy hagyományos Hír Televízió is. Ezek mind formai kérdések. A lényegnek kell ugyanannak lenni, ez pedig a magyarság érdekvédelme. Ha ez mozgat egy podcastot, egy könyvet, egy újságot, akkor rendben van a dolog.

Sajnos, mint már utaltam rá, nem látom, hogy a nemzeti tábor egyébként olyan nagyon hatásosan szólítaná meg a fiatalokat. Eleve nehéz őket elérni, és bár nagyon keresi a politika az eszközöket, egyelőre nem sikerült kitalálnunk, hogy hogyan tudnánk meggyőzni egy 20 évest fiatalt arról, hogy jó közénk tartozni.

– A te életedben milyen szerepet tölt be az olvasás?

– Mivel egész nap a hírek világában vagyok, a telefonomon lógok, nézem a különböző portálokat, szerkesztek, dolgozom, ha este nem olvasnék egy kis szépirodalmat, szerintem megbolondulnék. Ott állnak sorba a könyvek az éjjeli szekrényemen. Lassan haladok, de mindennap legalább egy fél órát olvasnom kell – még hétvégén is ráveszem magam, akkor is, ha nincs kedvem. Ilyenkor próbálok egy kicsit elrugaszkodni a mindennapoktól. Szerintem ez nagyon jó gyógyszer.

A könyv a XXI. században nemcsak a legjobb barát, hanem életmentő mellény is.

Önmagában azonban az olvasás nem elég. Jó könyveket kell olvasni. Ha ma bemész egy könyvesboltba, egészen elképesztő, hogy magyar irodalom címszó alatt milyen kínálatot találsz. A kevés értékes, nagyon jó író mellett brutális mennyiségben ömlik a szenny. És ez nemcsak azt jelenti, hogy értéktelen, hanem azt is jelenti, hogy démonikus. Valami olyan célja van az írónak, valami olyan irányba tereli a gondolatokat, ami nem a megtisztulás, nem a fény felé visz, hanem leránt a sárba.

De ezen tudunk segíteni, ha erőszakot teszünk magunkon, és visszalépünk, visszakényszerülünk vállalt életformaként a hagyományos életmódhoz. Én például tizenöt évvel ezelőtt kiköltöztem a családommal vidékre, és nagyon jól érzem magam. Önellátóak vagyunk: van egy kis konyhakertem, mángoldból csinálok pestót, van saját paradicsomunk, paprikánk, padlizsánunk, nem beszélve a fűszernövényekről. Szentesi vagyok, a véremben van a konyhakertészet!

Orbán Viktor mondta, hogy minden magyar ember egy kicsit gazda is.

Úgy gondolom, ebben van valami. Az őseim közül mindenki mezőgazdaságból élt, ezt az örökséget hordozom én is.

S azt látom, hogy nem vagyok egyedül. Ha például kimegyek a nagymarosi piacra, rengeteg, általam csak diplomás kofának nevezett emberrel találkozom. Olyan, láthatóan városi újrakezdők, akiknek elegük lett abból, hogy kutyaürülék felett egyensúlyoznak, kiköltöztek vidékre és elkezdtek gazdálkodni. Az egyik farmot hozott létre, a másik tojást árul, a harmadik dinnyét.

Mióta vidéken élek, én is egyre több hagyományos dolgot kezdtem el újra csinálni. Főzök, horgászom, nyáron bebiciklizek a gyerekkel Vácra fagyizni.

Nem tudom, hogy észrevetted-e, de Budapesten nem látszik az égbolt. Sétálgatsz szűk utcákban Pesten és Budán, fölnézel, és csak falakat látsz, néha csak egy csík az ég. Pedig az ember legalább annyira természeti lény, mint társadalmi. Sőt, a társadalmat a természeti ember hozta létre. A nyugati civilizációban a nagyvárosok túlnépesedtek, szétterjeszkedtek, és legyőzték a vidéki életformát. A vidéki életformában azonban, amíg teljesen meg nem semmisül, mindig ott lesz a hagyomány, amihez érdemes visszatérni.

Vagy a vidéki létet kell vállalni, vagy természetbe kell járni, vagy mozogni kell, de mindenképpen olyan dolgot kell csinálni, ami az embert a természetes állapotába helyezi vissza.

Lelki értelemben ez jó könyveket, jó olvasmányokat jelent. Ha Bulgakovot vagy Balzacot olvasol, az olyan, mint egy pohár tiszta forrásvíz. S minek innál poshadt kólát, ha ihatsz tiszta forrásvizet is?

– Nemcsak jó könyveket kell olvasni, hanem jó zenét is kell hallgatni. Aki egy kicsit is követi a munkásságodat, az tudja, hogy nagy szerelmese vagy a rockzenének. Mit gondolsz? Kell felülről, jogszabályi eszközökkel szabályozni azt, hogy milyen arányban szólaljanak meg különböző stílusú és minőségű dalok a rádióban?

– Nem tudom, ehhez nem értek. Ellenben azt tudom, hogy a barátom, Rudán József (Rudán Joe), akinek az életrajzi könyvén éppen most dolgozunk és hamarosan kész is lesz, azt mondta nekem, hogy amikor megy haza Pécsre, ott már bejönnek a horvát adók, amiken rendszeresen van rockzene. De nemcsak olyan, mint amit mi szeretünk, tehát a hard rock, heavy metal mellett a slágeresebb, de igényes vonal is.

Ezzel szemben itthon többszöri próbálkozásra sem sikerült létrehozni egy olyan rádióadót, amely az egyébként többmilliós, rockzenét szerető tábornak tetsző dalokkal szolgálna. Arról nem is beszélve, hogy én is bárhova indulok el, akár Erdélybe, akár Nyugatra, mindenütt hallok rockot a rádióban. Amerikában például olyan rockadók vannak, hogy amikor kint voltunk, majdnem nekihajtottunk a gyönyörűségtől a szalagkorlátnak.

Itthon felfoghatatlan, hogy az egyik zenekarnak félmillió követője van a Facebookon, egy másiknak meg háromezer; és a félmillióst nulla percet játsszák a Petőfi Rádióban, a nóném együttesnek pedig van mondjuk 1400 sugárzott perce.

Az mégis hogy lehet, hogy a kereskedelmi rádiók egyszer sem játszanak mondjuk Pokolgépet, Ossiant, Oment, Kárpátiát, Aurórát, P. Boxot, P. Mobilt, vagy éppen Ismerős Arcokat?

És most csak kiragadtam önkényesen zenekarokat, van, amelyiket nem is szeretem ezek közül. De mégis hogy lehet az, hogy ezekkel a bandákkal úgy bánnak, mint ha nem is léteznének? Miközben évek óta mindenhol telt házzal játszanak és a közösségi médiában is népszerűek. Valami nem működik a rendszerben.

– Az ún. nemzeti rockot is szereted? Vannak ebbe a kategóriába besorolható kedvenc együtteseid?

– Szerintem nincs nemzeti rock. Ez a fogalom nonszensz, nem létezik ilyen. Ezt valaki kitalálta, és elkezdte azokat a zenekarokat nemzeti rocknak nevezni, amelyek hazafias dolgokról énekelnek. De kérdem én, hol a határ? Tehát mondjuk a Magozott Cseresznye és az Egészséges Fejbőr nemzeti rock, de az Edda és a P. Mobil, amelyeknek ugyancsak vannak hazafias dalaik, már nem?

Úgy gondolom, hogy van jó zene meg van rossz zene.

Ha valaki csak három akkorddal tud operálni, hiába énekli le Csaba királyfit a csillagösvényről, az akkor sem lesz jó zene. Míg ha valaki igényes muzsikus, akkor a dalai megszólalnak. S hogyha a szöveg is megérint, akkor főleg nem lehet besorolni az adott művet mesterséges kategóriákba.

Vegyük a Nélküledet az Ismerős Arcoktól. Gyakorlatilag a Kárpát-medence himnusza lett abból a dalból. Nemzeti rock? Nem tudom.

A fiam zenei középiskolába jár, úgy néz ki, hogy népzenész lesz. Nagyon ügyesen tekerőzik, cimbalmozik, és hát persze közben mennek a Metallica-futamok erősítőn egész nap. Ő is szereti kategorizálni az együtteseket és a számokat, múltkor megkérdezte, hogy „Apa, ez most power metal vagy gothic? Hol kezdődik?”. Mindig mondom neki, hogy ne a műfajokat nézze, hanem azt, hogy jó-e vagy rossz.

Mert például mi a Pink Floyd? Progresszív rock? Talán. Annyi stílus keveredik benne, hogy nincs ember, aki megmondja.

A művészetben ezek a kategóriák nem jelentenek semmit. Gorkij vagy Solohov legjobb regényei, amiket a korabeli sztálinista propaganda szocialista realista gyöngyszemeknek nevezett, önmagukban is jó regények. Rátehetik a szocialista realista címert, de azt látjuk, hogy már rég kimúlt a Szovjetunió, és mégis, évtizedekkel később is élnek ezek a regények. Ami meg rossz volt, kihullott az idő rostáján.

Azon kívül, hogy vannak stílusirányzatok az építészetben, a zenében, az irodalomban, a kelleténél jobban nem érdemes ezzel foglalkozni. A remekmű örök, a fércműt pedig az sem menti meg, hogy melyik stílusirányzatba lehet besorolni.

– A zenéhez hasonlóan a futball is fontos szerepet tölt be az életedben. Sőt, ha jól tudom, igazolt labdarúgó is voltál. Milyen szinten játszottál?

– Mivel édesapám NB III-as labdarúgó volt a Szentesi Kinizsi színeiben, magától értetődő volt, hogy én is focizni fogok, már ötéves koromban elkezdtem edzésekre járni. Először a Szentesi MÁV-ban, aztán a Szentesi Kinizsiben, majd mikor gimnáziumba Szegedre kerültem, a Szegedi Vasutas Sport Egyesületben (SZVSE) játszottam, ami a város harmadik csapata volt, és az NB III-ban szerepelt.

Az ificsapatban az érettségi és a katonaság miatt azonban abba kellett hagynom a játékot. Nem voltam különösebben ügyes, sokszor üldögéltem a cserepadon, nem alakult ki a posztom sem, hogy beállós vagy jobbhátvéd vagyok. Persze annyit tudtam, mint a maiak. (nevet) Jó, mondjuk mi azon a szinten is odarúgtuk harminc méterre a labdát.

Bognár György, a Paks jelenlegi edzője mondta nekem néhány évvel ezelőtt, hogy régen a magyar futballban minden szinten mindenki meg tudott csinálni mindent, csak a sebességben voltak különbségek. Az NB III-as is tudta azt, amit az NB I-es, csak sokkal lassabban és körülményesebben. Régen az NB III-ban is bebikázták 25-ről a szabadrúgást, ellenben ma nagyon ritkán látsz gólt a tizenhatoson kívülről.

– Nemcsak a játékosok, hanem a szurkolók oldaláról is jól ismered a focit, köztudomású, hogy a Fradinak szorítasz. Mit jelent számodra a Ferencváros?

– A Fradi ugyanazt jelenti nekem, mint a magyarság. Ahogy a magyarságomat, úgy a Ferencvárost sem választottam, hanem beleszülettem. Nálunk a családban mindenki fradista volt, leszámítva a nagyanyámat, aki a Vasasnak szurkolt, de ezt csak a halála előtt nem sokkal tudtuk meg. Mondanom sem kell, állandóan ment a fradizás, a nagyanyám pedig valahogy kibírta ötven évig, hogy nem szólt egy szót sem, majd a halála előtt váratlanul bejelentette a családnak, hogy ő egész életében Vasas-drukker volt. Természetesen mindenki elsápadt, apámat is beleértve, aki megkérdezte: „Anyuka, miért nem mondta ezt eddig?”

A válasz az volt, hogy nem akarta megtörni a családi egyetértést, meg egyébként sem ismeri a futball szabályait, de a Mészöly Kálmán nagyon jóképű volt, ezért választotta a Vasast.

Tehát a nagyanyám nem volt tudatos futballszurkoló, mi azonban igen. A Ferencvárosban két dolgot nem kerestem soha: a balhét és a másokhoz való méricskélést. Hiszek abban, hogy egy fradista soha nem méri magát másokhoz. Ez nem felsőbbrendűség, hanem egész egyszerűen nem érdekel, hogy az Újpest mit játszik, vagy hogy a Honvéd hányadik a tabellán, s akkor sem leszek kárörvendő, ha kikap az MTK.

Sőt, a nemzetközi meccseken tudok szurkolni a riválisoknak is.

Egy dolog azonban nem változott ebben a nagyjából 46 évben: a Fradi-meccset vagy megnéztem a tévében, vagy ha tehettem, kimentem rá. A Ferencváros egy nagy család. A Fradinak szurkol egy csomó olyan ember is, akivel egyébként másban nem értek egyet, és akkor most egy kicsit ellentmondok magamnak, mert mégiscsak le tudok ülni emberekkel az ellenkező politikai oldalról, amennyiben fradisták. A Ferencvárosról mindig szívesen beszélgetek.

– Én azt tapasztalom, hogy ez nemcsak a Ferencvárosnál van meg, hanem az összes többi tradicionális klubnál is. Jómagam Újpest-szurkoló vagyok, és ugyanezt érzem.

– Persze, hiszen ezek mind-mind kis „városállamok”. Ha Debrecenben születtél volna, tovább megyek, Hajdúböszörményben vagy Nádudvaron, akkor regionális alapon szinte biztos, hogy lokista lennél, a DVSC-nek szurkolnál.

Borsodnak emblematikus csapata a Diósgyőr. Minden borsodi, akit ismerek, Diósgyőr-szurkoló. Az ózdi újságíró épp úgy, mint a tiszaújvárosi barátom. Úgy gondolom, ez nagyon jó dolog.

Ha már szóba került az Újpest, hadd mondjam el, hogy nagyon méltánytalannak tartom azt, ami a csapattal történt az elmúlt években. Amikor mi most beszélgetünk, még nem tudni, hogy igaz-e a hír, hogy a kapzsi belga karmaiból végre kimentik ezt a patinás sportegyesületet,

de fradistaként mondhatom, teljes szívemből szurkolok az Újpest megtisztulásáért.

Éppen úgy, mint amikor a Ferencvárost kizárták az NB I-ből, az összes újpesti haverom sírt, hogy vége a rangadóknak, nincs értelme meccsre járni.

Nekünk, fradistáknak sem jó, ha az Újpest gyenge, mert nyilván az ember halálra izgulja magát egy Puskás Akadémia-Kisvárda meccsen, de azért a Fradi-Újpest az Fradi-Újpest.

– 2010 óta komoly infrastrukturális fejlesztések és strukturális átalakítások zajlottak le a magyar labdarúgásban, amelyek a focink felemelkedését voltak hivatottak szolgálni. S habár az utánpótlás-nevelésben még bőven vannak hiányosságok, azt látjuk, hogy mostanra talán kezd beérni a munka: a válogatottunk zsinórban a második Európa-bajnokságra jutott ki, valamint a Ferencvárosnak és a Fehérvárnak is voltak kiugró eredményei a nemzetközi kupákban. Azon a szinten van a magyar labdarúgás, ami megilleti, vagy még van feljebb is?

– Azt azért szögezzük le, hogy szakmailag egyáltalán nem értek a focihoz, tehát csak szurkolóként osztom meg a véleményemet.

Kezdjük azzal, hogy én különbséget tennék az infrastrukturális fejlesztés, valamint az utánpótlás, a magyar játékosok képzése között. Ez a két dolog ugyanis csak látszólag függ össze.

Vitathatatlan, hogy a sportot érintő infrastrukturális fejlesztésekben Magyarország nemcsak a térség, hanem gyakorlatilag egész Európa éllovasa. Hozzáteszem, ez egyáltalán nem terhelte meg a költségvetést olyan mértékben, ahogy azt demagóg módon a baloldal állítja.

Viszont az utánpótlás-nevelésben valami nem működik, a játékosaink nem tudnak olyan látványosan és gyorsan kiemelkedni, mint a szomszédos országokban. Közhely, de 17-18 éves korban valami olyan történik a magyar játékosokkal, ami nem történik meg a horvátokkal, a szlovákokkal, a szerbekkel, vagy éppen a románokkal. Ebből következik, hogy nemzetközi szinten a kereslet nem túl nagy a magyar labdarúgók iránt.

A mi fiataljaink valahogy nem olyan éhesek a sikerre. Amíg a szomszédos országokban a foci a kitörés lehetőségét hordozza magában, a mi fiataljaink figyelmét rengeteg dolog vonja el a sportról, és szemük elől tévesztik a célt.

Nyilván az is igaz, hogy nem annak a srácnak kéne játszania, akinek a faterja elintéz ezt-azt az egyesületnek, hanem annak, aki tehetséges.

Ha koldus a családja, ha hátrányos helyzetű, akkor is. Sajnos, Magyarországon ez nem egészen így van.

Szoboszlai Dominik karrierje kitűnően példázza, hogy egy fiatalember, aki csak nagyon rövid ideig, ráadásul az édesapja által működtetett mini egyesületben érintkezett a magyar labdarúgással, milyen hihetetlen gyors mértékben fejlődött, 19-20 éves korára az egyik legjobb magyar játékos lett. Ez figyelmeztető jel, hogy valamit rosszul csinálunk az utánpótlás környékén.

Még csak azt sem gondolom, hogy a magyar edzők szakmai felkészültségével lenne a probléma. Ez inkább mentális, akarati kérdés. Ha valaki, Cristiano Ronaldo jó példa arra, hogy mi mindent el lehet érni akarattal és szorgalommal. Bőven 30 felett is ontja a gólokat, Messi mellett a világ legjobb játékosa. Számtalanszor bebizonyította már, hogy nincs olyan, hogy lehetetlen, ha odateszed magad, kicsit szenvedsz, előbb-utóbb meglesz az eredménye.

Szerintem egyébként az is probléma, hogy a sok légiós miatt a magyar fiatalok sokszor az esélyt sem kapják meg a bizonyításra. Nem jó, hogy az első osztályban ennyire sok külföldi játszik, és ezt úgy mondom, hogy ismerem az ellenkező előjelű érveket is. Ferencváros-szurkolóként igyekszem türelmesnek lenni, és egyelőre nem is kívánok többet, csak hogy egy picit több magyar játékos lépjen pályára.

Könnyebb azonosulni egy olyan csapattal, amelyikben legalább 4-5 magyar kezd hétről hétre.

A régi hősök ott nőttek fel az utcánkban, meg lehetett őket érinteni. Továbbá a közös nyelv miatt is közelebb éreztük magunkhoz őket, mint napjaink külföldi játékosait. Nyilván nem kívánságműsor, de azért jó lenne, ha egy kicsit több magyar játékos szerepelne a csapatokban.

– Végezetül térjünk ki Gulácsi Péterre, az RB Lipcse és a magyar válogatott kapusára, aki a közösségi oldalán állt ki amellett, hogy a homoszexuális párok is fogadhassanak örökbe gyereket. Szerinted egy sportolónak érdemes beleállnia aktuálpolitikai kérdésekbe?

– Kettős érzés van bennem, mert Gulácsi a mai magyar válogatottban az egyik kedvenc játékosom. Bámulattal figyelem, ahogy a Lipcsében és a nemzeti csapatban véd. Érzelmileg nagyon mellette voltam akkor is, amikor az Izland elleni pótselejtezőn az évszázad potyagólját kapta. Szerencsére a hibáját a többiek kijavították.

Gulácsi Pétert nagyon jó kapusnak tartom európai szinten is.

Azt viszont nem tudom máshogy értékelni, csak ostobaságnak és tájékozatlanságnak, ha egy köztiszteletnek örvendő sportoló, aki emberileg is szerethető, beleáll egy olyan vitába, amiből nem lehet jól kijönni.

Nem hiszem ugyanis, hogy egy futballkapusnak az európai zsidóság megsemmisítéséről kellene véleményt mondania; hitet kellene tennie pártlogóval egy politikai párt mellett választás idején; vagy éppen a saját családi életét kellene kiteregetnie, hogy a feleségével milyen problémái voltak, hogy vágták egymás fejéhez a tányérokat. Ugyanez igaz az ún. melegjogokra is. Nyilván beszélhet róla, virágozzék minden virág, de nem tanácsos beleállni ilyen kérdésekbe.

Abban a pillanatban ugyanis, amikor átlépsz bizonyos határokat, a nimbuszod elillan.

Vicces volt egyébként olyan emberektől olvasni Gulácsi dicsőítését, akik a bejegyzés előtt egy órával még hánytak a magyar labdarúgástól, és a többi focistához hasonlóan Gulácsit is élősködőnek tartották, akit a felcsúti diktátor pénzzel töm.

Pontosan ez bizonyítja, hogy az egész ügy nem Gulácsiról mint futballkapusról, hanem mint LMBTQ-aktivistáról szól.

Még egyszer hangsúlyozom, Gulácsi Péter nagyszerű kapus, sok sikert kívánok neki a pályafutásához, de soha többé nem lesz az az ember és példakép a számomra, aki annak előtte volt.

– Azt sem tartottad volna tanácsosnak, ha a hagyományos családmodell mellett áll ki?

– Nem. Úgy éreztem volna, hogy egy táborban vagyunk, és könnyen lehet, hogy hátba vágtuk volna egymást, ha találkozunk egy fogadáson, vagy akár politikai-közéleti alapon elkezdünk haverkodni, de nem, az előbb elmondottak alapján akkor sem tartottam volna jó ötletnek.

Petrás Jani, a Kárpátia énekese mesélte, hogy amikor szembementek az eredeti küldetését eláruló Jobbikkal, és egy klipben senkiknek nevezték a párt politikusait, hatalmas kampány indult a jobbikos és a baloldali sajtóban a zenekar ellen. Ezzel valójában egy dolgot értek el: jóval több lett a követőjük. Azok az emberek ugyanis, akik eddig a Kárpátia zenéjét nem kedvelték, közéleti, értékrendszeri alapon mégis odacsapódtak hozzájuk.

Könnyen lehet, hogy valami ilyesmi lesz Gulácsi esetében is. Eddig a magyar szurkolók álltak mögötte, ezentúl viszont a Transparency International és a különféle  LMBTQ-szervezetek aktivistái szurkolnak majd neki. Minőségi csere.

Ehhez jó gyomrot kívánok neki, de én a magam részéről ugyanúgy fogok tapsolni, ha lehúzza a szögletet. Viszont mint ember, örökre elásta magát. Mondtam már egyébként, hogy Dibusz Dini is nagyon jó, válogatott szintű kapus?

 

Horváth Tamás

 

A Jobbik tévéjében butázta és parasztozta a magyarokat Pörzse Sándor és Havas Henrik | VIDEÓ

A Jobbik tévéjében butázta és parasztozta a magyarokat Pörzse Sándor és Havas Henrik | VIDEÓ

A Jobbik tévéjében butázta és parasztozta a magyarokat Pörzse Sándor és Havas Henrik | VIDEÓ